HA NEM HASZNÁLOD A HANGODAT, MÁSOK FEL FOGJÁK HASZNÁLNI A HALLGATÁSODAT – ezt a választásra buzdító feliratot olvastuk néhány évvel ezelőtt egy svéd városban, annak is az egyik házfalán az éppen aktuális demokratikus parlamenti választás előtt.
Magyarországon az elmúlt 11 évben az emberek egyszer hallatták úgy a hangjukat, hogy az hallható is volt, az internetadó elleni tüntetésen. 2014 októberében 100 ezer ember ment ki az utcára, keresztülvonultak fél Budapesten, világító telefonjukkal masíroztak át az Erzsébet hídon, s a látványról készült káprázatos fotók bejárták még a külföldi sajtót is. A demonstrációnak meg is volt az eredménye, a kormányfő visszavonta az internet megadóztatásának ötletét. Ez hét évvel ezelőtt történt.
Azóta a magyar társadalom többsége nem hallatja a hangját, és ezt a hallgatást kellően fel is használják. A Karmelita kolostor lakója közel 11 éves ténykedése során elzavarta a CEU-t (Közép-Európai Egyetem), szétverte a Magyar Tudományos Akadémiát, a Színház- és Filmművészeti Egyetemet, sorozatosan becsapta az egészségügyi dolgozókat, a pedagógusi kart, jelenleg éppen földbe döngöli az összes egyetemet, amihez fölöttébb szellemes megoldást talált: az egyetemek vezetésével (demokratikusan!) szavaztatja meg a saját halálos ítéletüket. Ezzel a módszeres pusztítással szemben a magyar társadalom zöme nem hallatta hangját, maximum egy kisegér cincogását tudta produkálni, amin a Karmelita kolostor lakója csak jót nevethetett magában, miközben érlelte a kovászos uborkáját az ő kívánságára épített teraszon.
A kormánypárti propaganda szerint a baloldali és/vagy liberális média túlsúlyban, de legalábbis ötven százalékban van jelen a magyar médiavilágban. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Karmelita kolostor lakója egyik napról a másikra évekkel ezelőtt likvidálta a legnagyobb országos napilapot a Népszabadságot, valamint maga alá gyűrte a teljes vidéki sajtót. A fővároson kívül végre megvalósult a totális egyenlőség, mivel akár Borsod megyében, akár Tolna megyében vagy bárhol, máshol él valaki, identikus fotókkal illusztrált identikus nyomdatermékeket és identikus, úgy nevezett újságcikkeket olvashat. Ezzel a szerteágazó tájékoztatással a vidéki lakosság tökéletesen elégedett lehet, hiszen nem hallatja hangját, nem követel mást magának.
A Klubrádió esetében a lassan forgatott, nyárson sütés ismert technikáját alkalmazta a gourmet szerzetes. Végrehajtóival sorra kapcsoltatta le, vetette el a vidéki frekvenciáit és szorította vissza Budapestre. Már csak a fővárosban kellett megvalósítani a Szabadság, egyenlőség, testvériség hármas elvét, aminek legnagyobb akadálya a Klubrádió volt. Ez az egyetlen rádió, amely nem szajkózza a propagandaminisztérium aznapra rendelt sajtóanyagát. Ez az egyetlen rádió, ahol vélemények, érvek ütköznek, ahol meghallgatnak kormánypárti betelefonálókat is. Ez az egyetlen rádió, melynek színes műsorpalettáján elfér a bel- és külpolitikai adásoktól kezdve a komolyzenei és egyéb kulturális programokon át a közlekedési műsorig minden. Ez az egyetlen rádió, amely sok embernek az egyetlen társa, akiknél a lakás minden zugában van egy készülék, és mindegyik a Klubrádió frekvenciájára van állítva.
De most elesett ez a szólásszabadság utolsó bástyája is. Szánalmas indoklással nem hosszabbítják meg a Klubrádió 92,9-es frekvenciáját. Hiába tett meg minden tőle telhetőt a rádió jogász vezérigazgatója, elnöke, minden munkatársa – nem lehet törvényességet játszani, jogi utat járni egy olyan országban, amely már rég nem jogállam, ahol már rég nincs törvény előtti egyenlőség. Belementek a jogi csűrcsavar játékba, de természetesen hiába próbáltak megfelelni a Médiahatóság aljas és cinikus pályázatának, hiába akartak eleget tenni a tendernek és adtak be egy, a kiírásban előírt háromszázoldalas programtervet, amiben azt is meg kellett adni, hogy 2078. március 47-én délután 15 óra 39 perckor mi lesz hallható a rádióban. Ez sem volt elég, hiszen a rádió kivégzését már évekkel ezelőtt eldöntötte a karmelita szerzetes.
A rádió azzal vigasztalja hallgatóit és saját magát is, hogy a neten lehet őket tovább hallgatni, de ők is tudják, az nem ugyanaz. Ki tudja, hány hallgatót fognak veszíteni és ki tudja, a még kevesebb hallgatóval, meglesz-e a szükséges anyagi fedezet a következő gyűjtési akció során?
Kell-e mondanunk, hogy a társadalom ezúttal sem hallatta hangját? Kell-e mondanunk, hogy az álellenzék is csupán egy halvaszületett ötlettel tudott előállni? (Kulturális bizottság összehívása, amelyre a kormánypárti képviselők bokros teendőik miatt fájó szívvel, de nem mentek el.)
Végül, ha tudni akarják, hogy mi fog szólni a Klubrádió frekvenciájának helyén, eláruljuk: semmi.
