A HVG-val osztotta meg történetét Sebestyén Zsóka. 73 esztendős, daganatos édesanyját mélyvénás trombózissal kezelték a Szent János Kórházban, innen múlt pénteken a lakóhelye szerint illetékes Jahn Ferenc Dél-pesti Kórházba szállították az AMS Mentőszolgálat bevonásával.
Orvosa a családot pénteken többször is úgy tájékoztatta, hogy a szállítás délután, legkésőbb kora este meglesz.
A betegszállítók azonban éjjel 1 óra után jelentek meg a Szent János Kórházban, hogy a trombózisveszély miatt kizárólag fekve szállítható asszonyt hordágy helyett tolószékben tolják a mentőautóhoz. Itt aztán felszólították, hogy szálljon be.
Magyarázta ugyan nekik az idős hölgy, hogy nem fog menni, mert nem tudja mozgatni a lábait, és a szondás táplálás miatt legyengült, ám – lánya elmondása szerint – a „ne szórakozzon, tudja, hogy hány óra van?!” választ kapta.
A beteg megpróbálta valahogy bekínlódni magát a mentőautóba, ám eközben a betegszállítók meg is lökték, úgy, hogy „a mellkasának bal fele az ülésnek csapódott” – szerepel a család panaszában.
A késői érkezést és a spéci modort a betegszállítók még megspékelték egy útközbeni hamburgerezéssel és dohányvásárlással, így nyúlt a 30 perces út kétórásra. Eközben az idős asszony két másik beteggel várt rájuk a kocsiban, és mivel csupán egy hálóing és egy köntös volt rajta, teljesen átfagyva érkezett a Jahn Ferenc Kórházba.
Még itt sincs vége a rémtörténetnek. A család szerint két belgyógyászati osztály sem tudta fogadni az asszonyt, így az addigra kellőképpen feldühödött betegszállítók egy harmadik osztály folyosóján káromkodva sorsára hagyták őt egy tolószékben, majd anélkül távoztak, hogy szabályszerűen átadták volna egy ügyeletes orvosnak.
Végül az éjszakás nővér takarta be az átfázott idős asszonyt, és szólt az ügyeletes orvosnak.
Sebestyén Zsóka, azonnal panaszt tett az érintett cégnél és az Emberi Erőforrások Minisztériumának (EMMI) egészségügyi ellátórendszer működtetéséért felelős helyettes államtitkáránál.
„Ugyanis ez a vállalhatatlan betegszállítás a társadalombiztosítási rendszeren belül zajlott, vagyis közpénzből finanszírozták” – mondta a sértett lánya.
Mivel az AMS Mentőszolgálat fizetős betegszállításra is szakosodott (térítéses „beteg-taxi szolgáltatásukat szakképzett kollégáikkal, légkondicionált autóikkal végzik hazai és nemzetközi viszonylatban”), a család fontosnak tartotta, hogy nyilvánosságra hozza a velük történteket. „Ha bárki megrendel egy ilyen szolgáltatást, legyen tudatában, hogyan bántak egy beteg, kiszolgáltatott emberrel. Anyukám utólag mesélte, hogy legszívesebben azt mondta volna nekik, hogy ’egyszer maguk is megöregednek és másokra szorulnak majd’. De végül ennyit sem mert szólni, mert attól félt, hogy jobban megrángatják majd” – mondta Sebestyén Zsóka, akit az háborít fel legjobban, hogy a betegszállítók a megalázó viselkedésen túl veszélyeztették is édesanyja életét annak mindkét lábában kimutatható vérrög miatt, ami bármikor leválhatott – és akár a halálát is okozhatta – volna.
A HVG megkereste az AMS Mentőszolgálatot, hogy válaszolna a fent taglalt problémákra.
Agócs Gábor ügyvezető igazgató szerint azért nyúlt ilyen hosszúra a szállítás ideje, mert Budapesten a pénteki napok extrán túlterheltek, és nincs elég kapacitásuk, így előfordulhatnak csúszások.
A vezető szerint az 5 órás csúszásra mentségük a nagyfokú leterheltség, és egy mulasztásuk volt a kollégáknak: nem értesítették időben a késésről a beteget, vagy a szállítás megrendelő orvost.
Ezért „megfelelő” szóbeli és írásbeli figyelmeztetést kapnak.
Szintén írásos figyelmeztetést kapnak azért a szakmai vétségért, hogy nem megfelelő testhelyzetben szállították a beteget.
Az alkalmazottak természetesen tagadták, hogy az asszonyt beszállásra szólították fel, illetve meglökték volna, erről pedig Agócs nem tud nyilatkozni, hiszen utólag nem kivizsgálható,
„Amennyiben így történt” – tette hozzá – „akkor ezúton is elnézést kérek a betegtől kollégáim nevében, és ezúton tájékoztam, hogy szóban figyelmeztettem Őket, hogy a jövőben tartsák be a szakma szabályait”.
A cégvezető azt is elismerte, hogy a kollégák megálltak ételt és cigarettát venni, ám azt csak megvették, nem fogyasztották el helyben.
Agócs Gábor szerint a kitérőt azzal indokolható, hogy a beosztottainak „a panaszos leadása után” még további egészségügyi intézményekből kellett betegeket felvenni, és mivel éjszaka szállítottak vidéki végponttal, ezért „ezen cselekedetükkel nem vétettek”, tehát ez nem mulasztás szerinte.
A rendelet szerint az egészségügyi intézménynek kellett volna átvennie a beteget 10 percen belül vagy döntenie kell a továbbszállításáról. A cégvezető szerint ezért a kórház a felelős, nem az embereik, akik így is 25 percet vártak, és akiknek nem dolguk a kórházon belüli „betegmozgatás”.
Agócs úgy véli, a kollégák így is „maximálisan teljesítették az elvártakat”, mert osztályról osztályra mozgatták a beteget (akit végül otthagytak).
A káromkodásról nem tud nyilatkozni, mert „nem volt a helyszínen”, de azért szóban felhívta az emberek figyelmét, hogy az ilyen megnyilvánulásoktól a jövőben tartózkodjanak.
Megerősítette, hogy a bepanaszolt szolgáltatást az állami egészségügyi rendszerben, vagyis a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő finanszírozza. Ennek ellenértékét firtató kérdésünkre azt állította, hogy ezért a konkrét szállításért „körülbelül 1670 forintot” kapnak majd a novemberi finanszírozás kiutalásakor.
Az elég alacsonynak tűnő összeg azonban nem lehet magyarázat (persze, hogy nem), ha valóban megalázóan és felelőtlenül bántak egy idős emberrel.
De azért a cégvezető válaszában csak felhívta a figyelmet, hogy „a mai magyar betegszállítási kassza közel 12 éve változatlan, 6 milliárd forint, miközben a betegszállítások száma nőtt, az üzemanyag ára nőtt, a gépkocsik ára nőtt, a járulékok, fizetések nőttek”.
Úgy véljük, a szóbeli és írásbeli pótcselekvés helyett egy kirúgás (amennyiben a vádak igaznak bizonyulnak) és egy alapos bocsánatkérés megfelelőbb reagálás lenne.
Ugyanakkor egyre nehezebb lesz, hogy az itthon maradó állampolgárok érvényt szerezzenek a jogaiknak: rengetegen menekülnek el az országból, egyre több lesz a betöltetlen munkahely, és az élet minden területén csupán az a kérdés marad majd: van-e rá ember vagy nincs?
Hogy aztán milyen végzettségű, milyen pszichés vagy erkölcsi állapotban van, azt már luxus lesz vizsgálni.
Még egy fontos: akik ezt elkövették egy embertársukkal, azok valószínűleg teli torokból szidalmaznák a nekik (bármilyen természetű) kárt okozókat.
Ez a legnagyobb fájdalom Magyarországgal kapcsolatban: mindenkinek rossz, ami van, legtöbben mégis mást cselekszenek ember- és honfitársaikkal, mint amit maguk számára kívánnának.
Ám legyünk optimisták: hátha csak a sajtó gyárt ál(rém)híreket, és voltaképpen minden a legnagyobb rendben van a magyar egészségügyben – à la Balog Zoltán.
