Akinek már az is valami, hogy Orbán szóban nem ismételte meg a Soros-Juncker plakátok hazugságait, évek óta először nem említette név szerint Soros Györgyöt, csak „birodalom” néven gyalázta és támadta az Európai Uniót, az hazudhatja azt, hogy Orbán visszafogott beszédet mondott, vagy „rálépett a fékre”, megpróbált megfelelni az Európai Néppárt elvárásainak, de ebből egy szó sem igaz.
Orbán ugyan gyáva és képmutató beszédet mondott, mert nem használta azokat a szavakat, amelyeket eddig, de lényegében ugyanazt mondta, amiért nincs helye Európában. Tagadta az európai értékeket, támadta az Európai Uniót, a magyar szabadságra leselkedő veszélynek mutatta be „Brüsszelt”, a „birodalmat”, és ezzel az Uniót vezető Európai Néppártot. Hazug frázisokkal megtöltött, klasszikus fasiszta beszédet mondott, amelyben a „szabadság” emlegetése az ő szájából 1848 meggyalázását jelenti.
Orbán meghívta az ugyancsak illiberális fasiszta államot építő lengyel miniszterelnököt, és a lengyel-magyar barátságról szónokolt, ami azért súlyosan sértő mindkét nép számára, mert eddig ez mindig az önkénnyel szembeni összefogást és egymás segítését jelentette a bajban. Ma a „baj” az, hogy mindkét népnek jogtipró, elnyomó, fasisztoid kormánya van, amelyeket emiatt egyformán bírál az Európai Unió, a jogállami elveket, a demokratikus normákat kérve számon rajtuk. Az az összefogás, amely az önkény és az elnyomás talaján áll, meggyalázza a két nép valóban történelmi barátságát.
Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök meghívása maga is egy provokáció az Európai Unióval szemben, és egy nyílt elköteleződés az antidemokratikus illiberális és fasiszta rendszerépítés mellett. Egyben egy buta és primitív fenyegetés Nyugat-Európa szabad és demokratikus államaival, illetve az általuk létrehozott Európai Unióval szemben. Fenyegetés, hogy ha Orbánt kirúgják a kereszténydemokrata pártszövetségből, akkor majd lengyel fasiszta barátaival alapít egy másik pártszövetséget. Ennek érdekében nem győzött hízelegni a lengyel miniszterelnöknek. Kalapját lengetve köszöntette a lengyel jogtipró rendszert, amit szintén a lengyel néppel azonosított.
Másrészt azzal fenyegette az egér az oroszlánt, hogy majd a lengyelekkel ő felvirágoztatja Közép-Európát, és a „hanyatló Nyugattal” szemben „közép-európai reneszánszt” csinál. Megjegyezzük, hogy európai uniós támogatások nélkül Orbán hazug, elnyomó, koszos rendszere már nem is élne. Csak emlékeztetünk arra, hogy eddig csaknem egymillió magyar szökött el a nagy orbáni „reneszánsz” elől, mert az orbáni reneszánsz „1944” reneszánsza, ahogy azt a Kossuth-tér is mutatja, méghozzá a holokauszt, az antiszemita „keresztény Magyarország” reneszánsza, amelynek egyenes folytatása a „kereszténynek” mondott fasiszta állam, a NER. Orbán „elsöprő erejű, magasba lendülő közép-európai reneszánsz” megismétlésére készül, de előbb ki kéne pucolnia a gatyát, ahogy ott áll a „birodalom” szőnyegének szélén. És kellene néhány ügyeletes orvos, mert a kórházak előbb bezárnak, mint ahogy összedőlnének. Ezzel szemben az üres futballstadionok pompáznak. A hülyeség reneszánsza virágzik.
A klasszikus fasiszta retorika mindig nemzeti újjászületést és felemelkedést ígér, ebből a szempontból Orbán beszéde egy klasszikus fasiszta szónoklat volt, amely nemzeti és közép-európai felemelkedésről hadovál, „hajdan volt nagyságunk megismétlését” ígéri. Azért közép-európai, mert Orbán tolja maga előtt a V4 (Vérszívó Négyek) posztkommunista, nacionalista országokat, közöttük is elsőként a lengyeleket, mintha ő nem lenne egyedül. Még a lengyel Szolidaritást is volt képe emlegetni, mintha a Szolidaritás Mozgalom valaha azt az államot szerette volna megvalósítani, amely felszámolja az igazságszolgáltatás függetlenségét és a törvény előtti egyenlőségét. A Szolidaritás minden létező élő és elhunyt vezetője a leggyűlöltebb rendszernek tartotta és tartja az orbáni és a jelenlegi lengyel fasiszta államot.
Orbán beszédének visszatérő eleme, hogy ő úgy élhet most, ahogy mindig is szeretett volna. Kedves dolog a beismerés, de nem biztos, hogy mindenki arról álmodott, hogy vagy Mészáros Lőrinc strómannál jelentkezik beszállítónak, vagy mehet Londonba mosogatni. Orbán valóban úgy él, ahogy mindig is szeretett volna, nincs fék, nincs kontroll, minden az övé, és azt csinál, amit akar. Az ő többletjogai azonban mások (mondjuk úgy, ahogy ő szereti: a nemzet) jogainak ugyanolyan arányú csorbulását jelenti. Amennyivel neki több van, a köznek annyival kevesebb. Azt ünnepelni 1848 évfordulóján, hogy a zsarnok egy boldog ember, mert úgy élhet, ahogy mindig is szeretett volna, nem egy felemelő élmény.
Orbán a gyáva szar emberek tipikus módszerével maga elé tolja a lengyeleket, ennek érdekében még képes azt is állítani, hogy „Közép-Európa” legnagyobb vezető országa Lengyelország”. Erre a hazugságra csak azért volt szükség, hogy utána azt mondhassa: „Amikor Brüsszelből Lengyelországot támadják, akkor egész Közép-Európát és bennünket magyarokat is támadnak.” Orbán kitalálta magának ezt a „Közép-Európát”, hogy nagyobbnak látsszon, mintha egy birodalom nevében beszélne, de ilyen területi vagy politikai egység nincs, és nem létezik. Igyekszik magával rántani az egész térséget, és úgy beállítani, mintha egy egész birodalmi térség állna mögötte, és mintha az ellene irányuló jogos kritika egy egész közép-európai birodalmat támadna és sértene. Egyelőre csak a kis koszos Fidesz kizárásáról van szó, ami nem is egy párt, hanem az ő egyszemélyes maffiája.
Orbán egyetlen egyszer ejtette ki „Brüsszel” (korábbi beszédeiből tudjuk, a mai „Moszkva”) nevét, és azt is áttolta Lengyelországra, mintha most nem ő lenne a kritika kereszttüzében, mintha ő itt csak szolidáris lenne lengyel fasiszta testvéreivel, miközben a koszos kis életét próbálja menteni az Európai Néppártban, hogy tovább rombolhassa azokat a jogállami normákat, amelyekért 1848-ban kitört a forradalom. Orbán nemhogy meghunyászkodott volna, vagy az európai elvárásoknak megfelelően őszintén hitett tett volna a demokratikus jogállami alapelvek mellett (a sajtószabadságról, 1848 egyik legfontosabb követeléséről egy szót nem ejtett), nyílt támadást intézett az Európai Unió, az Európai Néppárt ellen, „birodalomépítőknek” nevezve őket.
Azt mondta Orbán: „Azoknak a birodalomépítőknek, akik ki akarják terjeszteni árnyékukat Magyarországra, azt üzenjük, mindig számolniuk kell az erős lengyel-magyar kötelékkel.” Most azon túl, hogy Orbán nem az alapértékekkel való azonosulást adta elő, amit joggal várna el a demokratikus Nyugat közössége, a saját bunkósága által okozott konfliktusba bevonja a lengyeleket is, mintha nem róla és az ő alantas antiszemita és hazug plakátjairól, illiberális elnyomó rendszeréről, hanem a két baráti nép elleni birodalmi támadásról lenne szó. Ha ezt a görény magatartást nem ismeri fel az Unió, s e beszéd után nem rúgják ki Orbánt az Európai Néppártból, akkor ők is megérdemlik a sorsukat, amikor ezek a fasiszták fogják saját Uniójukból kirúgni őket. Erre az üzenetre az adekvát válasz az lenne (a felcsúti kocsma stílusában, hogy Orbán és a fehérvári huszárok is értsék), hogy „akkor menjetek ti a pi…ába a köteléketekkel együtt, ne élősködjetek rajtunk, és ne romboljátok a nyugat-európai demokráciát és ne fertőzzétek a fasiszta leprátokkal”. De Orbán éppen azzal a politikai korrektséggel és türelemmel él vissza, amit támad.
Az a vicc, hogy Orbán „üzenget”, fenyegetőzik, a mellét veri, a fenyegető birodalom árnyékáról beszél, miközben ott liheg a „birodalom” egyik szabad pártszövetségében, hogy ki ne rúgják. Ott, ahol neki azonos jogai vannak, a „birodalom” semmit nem tesz és nem tehet nélküle. Elnézték tíz évig, hogy egy aljas fasiszta diktatúrát épít, és amikor már őket támadja, mocskolja, akkor emelik fel a hagnjukat, de még mindig ott van, annak ellenére, hogy nem hajlandó a közös értékeket elfogadni, hanem a magáét akarja rájuk erőltetni. Az orbáni magyar fasizmus sötét árnyékát akarja kiterjeszteni egész Európára. Nem tetszik neki, hogy ezzel szemben végre védekeznek. Még most is csak úgy, hogy közben „birodalomról” pofázhat Budapesten, és cseppet sem biztos, hogy ezek után kizárják végre.
A magyar történelem legsötétebb napjai azok, amikor Orbán március 15-én a szabadságról karattyol, és azt állítja, hogy „ellene mondunk minden rabságnak”. Ez az ember a szabadság minimumát nem adja meg senkinek. Semmit nem tűr el, ami szabad lenne tőle. Mindent totális kontroll, elnyomás alá helyez, mindent elfoglal, ellop, meghamisít, mindenkit kirekeszt, aki nem az ő szolgája. A „rabság”, aminek ő ellentmond, az megint a „brüsszeli rabság”, hogy a jogtiprást nem folytathatja kedvére. Szabadságról beszél ez az ember, aki elüldözi a világ egyik legjobb egyetemét, amelyen a szabadság elméletét oktatják, és a szabad nemzetek öntudatos polgárait képzik. Neki az a szabadság, hogy a Széchenyi által alapított Magyar Tudományos Akadémiát megsemmisíti, lemészárolja, a tudomány szabadságát eltiporja, és történelemhamisító kufárokra kicseréli. És ha ebben a galádságban őt bárki akadályozni próbálja, az a szabadságot, az ő szabadságát támadja, de ő nem tűri ezt a „rabságot”. Hagyományainknak megfelelően egy totális elmebeteggel állunk szemben.
A beszéd másik fontos vonulata, hogy megpróbálja a magyar szabadság hazug zászlaja alá terelni az egész országot, és a nemzeti egységet abban láttatni, hogy mindenki kiáll az ő mocsok fasiszta rendszere mellett: „minden magyar kiáll minden magyarért, minden magyar kiáll Magyarországért”. Nekünk az arcunk ég, ha meg kell mondanunk a világban, hogy magyarok vagyunk, mert egy ilyen mocsok diktátorunk van, akit szégyellni kell a világ előtt. Naponta hazudik, veszi el jogainkat, keseríti meg az életünket, még a világ másik felén is, de amikor végre számonkérik rajta az aljasságait, akkor nekünk, magyaroknak, az a kötelességünk, hogy mellette kiálljunk, mert ő „magyar”, sőt ő maga „Magyarország”.
Ezt üzente Orbán az Európai Néppártnak és az Európai Uniónak: „A magyarok istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk”. Világos beszéd, neki az Európai Néppárt alapelvei és értékei „rabságot” jelentenek. Tisztelettel kérjük az Európai Néppárt pártjait, képviselőit és vezetőit, különösen a német pártokat, hogy szabadítsák meg végre ezt a szegény embert a rabságából, engedjék szabadon, hadd menjen a magyarok istenének hírével, ahova akar. Ne gyötörjék tovább azzal, hogy az Európai Néppárt tagja legyen. Megesküdött a magyarok istenére, hogy nem lesz a néppárti demokratikus pártok és értékek rabja. Helyes: éljen a magyar szabadság, rúgják ki végre ezt a szabadságharcost. Megmondta, hogy a magyaroknak (és ez Orbán maga) joguk van a saját magyar életükhöz, ahogy kedvük szerint való. Egyenes beszéd, elutasítja az európai közös értékeket. Élje a saját magyar életét Európán kívül. Az ő „magyar élete” az ő önkényuralma, az pedig nem Európa.
Nem lehetne világosabban elutasítani a néppárti elvárásokat, mint ahogy Orbán teszi: „Jöhetnek nehéz idők, amikor félrelöki az igazságot a megszálló nyers erő.” Tudunk olvasni a sorok között, megtanultuk az előző diktatúrában: ez a „birodalom” nyers ereje. A magyaroknak pedig azt kellene észrevenniük, hogy egy megszállott őrült a kontroll nélküli diktátoruk, aki azt mondta: „az eszmények mindig a valóság felett állnak”. Ez az ember tagadja a valóságot, a természet és a társadalom törvényeit. A saját beteg eszményeit helyezi ezek fölé, és azt akarja ráerőltetni a valóságra. Voltak már kollégái, akik meg akarták tisztítani a nemzetet a „keveredéstől”, visszafelé akarták folyatni a folyókat, mert az eszményeik nagyobbak voltak a valóságnál, de nem lett jó vége. Az is világos üzenet, hogy „van, amikor a kiegyezés valóságában kell élni, de Kossuth Lajossal álmodunk”. Van, amikor az Európai Néppárttal való kiegyezés valóságában kell élni, de az illiberális, fasiszta Európáról álmodunk. Arról, amelyben minden jog, hatalom, pénz és dicsőség a mienk mindörökké. Orbán kereszténysége az, hogy az Isten helyére képzeli magát.
Orbán áthallásos beszédének üzenete egyértelmű. Egy lengyel marsallt idézett, miszerint „alulmaradni, de nem behódolni”. Nekünk erről az MTA vezetése jut eszünkbe, amely behódolt a diktatúrának, és adta a beleegyezését az önkényre. De Orbán olvasatában ez azt jelenti, hogy alulmaradhat most a Néppártban, de soha nem fog behódolni. A közös értékeket soha nem fogja elfogadni, a rendszerén soha nem fog változtatni semmit. Nem tudjuk, Orbán milyen iskolába járt, de ő úgy tudja, hogy a „birodalmak árnyékában” a „keresztény kultúráért” vívott háborúkat „mindig megnyertük”. Ezzel szemben a valóság az, hogy a háborúkat soha nem a „keresztény kultúráért” vívtuk, mert erre a keresztény kultúra nem tart igényt. A keresztény kultúra alapja az, hogy nem testi erővel, nem háborúkkal védi az igazságát. Ezeket a harcokat pedig Orbán emlékezetével ellentétben, soha nem nyertük meg, hanem mindig elveszítettük. Ennek oka az, hogy mindig ilyen elmebajos, idióta, szörnyeteg emberek vezettek minket ezekbe a háborúkba.
Nem akarjuk az olvasó türelmét a végtelenségig kihasználni, pedig érdemes lenne mondatról mondatra cáfolni egy elmebeteg, arrogáns, megátalkodott fasiszta gyáva, sunyi, de agresszív beszédét. Azt a mondatát azonban meg kell örökítenünk, amikor azt mondja, hogy „A magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez. És így lesz újra és újra, amíg világ a világ”. Amikor ez elhangzott, akkor kellett volna a sarkon befordulnia egy szirénázó mentőautónak, és kényszerzubbonyban elszállítani ezt a szerencsétlen nyomorult embert, aki a magyar névnek annyit ártott, amennyit még a történelemben talán soha senki. Magyarországot és a magyar embereket így még senki nem járatta le a világon, mint ő. Éppen vele van tele a világsajtó, hogyan hazudik, uszít, gyűlölködik, a civilizációból való kizárásáról akarnak dönteni, és ez az agyalágult arról beszél, hogy „a magyar név megint szép lesz”. Hacsak nem saját bukását, letartóztatását, bíróság elé állítását és életfogytiglanra való ítélését prófétálta meg.
Mert ha ez egyszer megtörénne, az valóban széppé tenné újra a magyar nevet. Végül csupán arra hívjuk fel a figyelmet, mielőtt a Néppárt korrupt és jellemtelen irányzata üdvözölné Orbán beszédét és azt úgy értékelné, mint pozitív fordulatot, hogy Orbán azt kívánta „Európa népeinek is, hogy hulljon le a szemükről a hályog. Keresztény kultúra nélkül elveszítjük Európát és Európa nem lesz többé az európaiaké”. Magyaroknak nem kell bemutatni, hogy Orbán szerint mit jelent a „keresztény kultúra”, a Soros-Juncker plakátok csak egy kis ízelítőt jelentenek ebből. De arra már emlékeztetnünk kell őket, hogy az „Európa legyen az európaiaké” szlogen abból az antiszemita neonáci jelszóból fakad, hogy „Magyarország legyen a magyaroké”, és ne a zsidóké. Orbán egy neonáci jelszó adaptációjával kívánja „Európa népeinek” azt, hogy „szabaduljanak meg a farkasvakságtól”.
Mi ez a „farkasvakság”? Ez: „Vegyék észre hogy egy liberális európai birodalomban mindannyian elveszítjük a szabadságunkat. Szabad ember csak az lehet, aki egy szabad nemzet fia, és nem egy birodalom alattvalója.” Orbán ezzel azt mondja, hogy az Európai Unió polgárai a liberális demokráciákban, a parlamenti váltógazdálkodásban, a leváltható kományokkal, az európai jogállamokban nem szabad emberek, hanem egy birodalom, az Európai Unió alattvalói, akik a liberális demokráciában elveszítik a szabadságukat. E mondat után Orbánt nemcsak az Európai Néppártból, de az egész Európai Unióból is ki kellene zárni, és nem értjük, miért akar ő a májusi európai parlamenti választáson indulni, és az elnyomó birodalom része lenni, amikor Magyarországon már megteremtette a tökéletes szabadságot: az illiberális állam modelljét, a fasiszta diktatúrát, amelyben nem korlátozza őt senki. Igaz, rajta kívül minden magyar ember alattvaló: az ő alattvalója, s nagyon boldog lenne, ha a „birodalom” liberális elvei Magyarországon is érvényesülnének, és elnyomnák az orbáni fasizmust. Örülnének, ha egy kicsit a „liberális európai birodalom alattvalói” lehetnének, nem pedig Orbán „szabad” fiai.
Bár igaz, hogy „A munka szabaddá tesz”. Hogy a Néppárt német vezetői is értsék, hogy Orbán miről beszél: „Arbeit macht frei.”
