A magyar nép nem csak azért tiszteli és szereti – választott képviselőin keresztül – vitéz Nagybányai Horthy Miklóst, mert a nácikkal kollaborált, illetve azt tervezte, hogy a háború után megszabadítja a magyarságot az idegenektől, hadd teljesedjen ki végre saját hazájában a magyar szellem, hanem nagyszerű írói, költői teljesítménye és csodálatos humoros lektűrjei miatt is.
Talán legismertebb regénye, az Utas és holdvilág nem aratott osztatlan sikert.
Egészében véve a kritikai fogadtatásnak az alábbi okok miatt voltak problémái Horthy második regényével. Igazodás az előre gyártott elmélethez (Horthy a doktriner regényíró); igazodás a divatos külföldi mintákhoz (Horthy a sznobregényíró; „Cocteau-kópia” – írja a könyvről Thurzó); és igazodás a közönséghez (Horthy a hatásvadász és bizonyos tekintetben megalkuvó lektűr-író). A kritikai közhangulatot sűrítve összegzi Thurzó Gábor megállapítása: „A regény magvát kitevő Ulpius-ház borzongós, hideglelős kamasz-kalandja legmélyebb sajátja Horthy Miklósnak, és szereplőit, szereplőinek sorsát sokan ismerik – Horthy Miklós hamar előveszi Cocteaut, hozzáigazítja az élményt, mint szabó a testhez a ruhát. Egy kicsit szűkít rajta, egy kicsit belétold: és az olvasó már nem Horthy Miklóst, hanem Cocteaut olvassa, anélkül, hogy Horthy Miklós maga is észrevenné. A tudósság így lesz álarc, az őszinteségtől való menekvés egyik érdekes, de méltatlan formája” (idézi Havasréti József a Jelenkorban megjelent, „Egyesek és mások” című elemzésében).
A kormányzó legendásan férfias alkatát és kifogástalan úriemberi mivoltát talán még vonzóbbá tette a tény, hogy ellentengernagy létére képes volt megmutatni lírai énjét, nem félt a kitárulkozástól, nem tartott attól, hogy követői, tisztelői és alattvalói a gyöngeség jelét látják abban, ha írásos bizonyítékát adja esendőségének és szerelmének. Költészetének meghatározó alkotásai bemutatják Horthy Miklóst, a szerelmes férfit, aki hadvezérként is ember tud maradni a vérzivatarban.
Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
A Hetedik eclogában Horthy Miklós kendőzetlenül ír felesége iránt érzett szerelméről és a háború borzalmairól. A legenda szerint ez a verse győzte meg Sztálint, hogy mégsem háborús bűnös a kormányzó, mivel a közismerten érzelmes szovjet főtitkár képtelen lett volna kivégeztetni valakit, aki ilyen sorokat vetett papírra. A későbbiekben sokszor idézte a pártbizottságban egy másik halhatatlan Horthy-vers sorait:
Mikor Kolombusz a zsivajgó partra lépett
s követték társai, az ittas tengerészek,
szagos szél támadt és lábához hullt egy fészek,
s egy zöld majom szaladt feléje s rázta öklét,
érezte már, hogyan kezdődik az öröklét.
Megvillant nagy szeme, fáradt szemhéja égett.
Legyintett. S hátraszólt valami semmiséget.
A hálátlan utókor azonban mégis inkább Horthy Miklós ponyváit forgatja leggyakrabban, különösen a Piszkos Fred és Fülig Jimmy történeteit, amiket a kormányzó saját tengeri élményei alapján írt meg szabadidejében, főleg családja szórakoztatására, de aztán a mindig mókás kedvű Tost Gyula biztatására publikálta is ezeket, természetesen álnéven.
Nem szabad tehát megfeledkeznünk arról, amikor Horthy Miklóst bíráljuk állítólagos háborús bűnei miatt, a felfoghatatlan számú feleslegesen meghalt magyar miatt pipogyasága, intellektuális mélynövése miatt, azért, mert mereven ragaszkodott egy olyan Magyarország képéhez, ahol csak és kizárólag fehér, magyar, keresztény férfiként van értelme az életnek egyáltalán, szóval ha mindezekért esetleg felmerülne bennünk, hogy nem érdemel szobrot, utcát vagy teret, esetleg hidat és városrészt, akkor csak gondoljunk csodálatos műveire, az Utas és holdvilágra, a Hetedik eclogára, Az előretolt helyőrségre vagy a Piszkos Fred, a kapitányra, és máris megváltozik az az egyoldalú negatív kép, amit a marxista történelemtanítás belénk égetett.
Ha megismerjük Horthyt, az embert, Horthyt, a költőt, nem fogunk bedőlni a liberális történelemfelfogás kufárjainak, nem leszünk előítéleteink fogságában vergődő kommunista csökevények, hanem felismerjük benne a magyar jövő prófétáját, a kivételes államférfit, akiről példát vehetünk.
Végezetül álljanak itt hallhatatlan sorai, amit értelmezhetünk útmutatásnak is mindennapjainkban, amennyiben elbizonytalanodunk vezetőinkben:
Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. – Így végzed hát te is, –
súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. –
Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.
* A címben szereplő, nagyon találó „Freud” megnevezés Lévai Júlia ötlete, amit ezúton is köszönök neki!
