A 444 cikke szerint a strassbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága helybenhagyta az osztrák bíróságok döntését, amelyekben elítéltek egy osztrák nőt, amiért Mohamedet pedofilnak nevezte.
Mohamed, akit az iszlám vallásúak prófétának tartanak, a történelemtudomány szerint egyik házasságát akkor hálta el, amikor a „felesége” mindössze 9 éves volt. A strassbourgi döntésről szóló beszámoló szerint a bíróság nem vonta kétségbe a tudomány fenti állítását. A végzés tehát nem a pedofília tényét kérdőjelezte meg, hanem azt a jogot tagadta meg, hogy egy vallásos tiszteletben részesülő személyről ki lehessen mondani azt, hogy pedofil, ha egy 9 éves gyermekkel közösült. A döntés indoklása alapján az Európai Bírósag szerint ezt a vallási béke megőrzésének célja, és a vallási érzékenység tiszteletben tartása követeli meg.
A liberális demokráciák alapvetése, hogy az alapvető emberi jogok tiszteletben tartása és érvényesítése prioritást élvez az egyéb jogokkal szemben. Ez egy olyan eset volt, ahol a Bíróság úgy vélte, hogy két alapvető jog áll egymással szemben. A szólásszabadság joga, és a vallásszabadság joga. A vallásszabadság jogának érvényesítésének érdekében ezért korlátozták a szólásszabadsághoz való jogot. Mivel a vallásszabadás jogát a bíróság tévesen értelmezte (később erre még visszatérünk), ezért a döntés azt az abszurd álláspontot erősítette meg, amely megbüntette az osztrák alperest pusztán azért, mert igazat mondott.
Jól működő, szabad, igazságos társadalmakban is születnek rossz bírósági döntések. Egy jól működő, szabad, igazságos rendszerben azonban az ilyen döntéseket a felsőbb bíróságok felülvizsgálják és módosítják a rendszert meghatározó elvek alapján. Itt viszont az Emberi Jogok Európai Bírósága ítélt el igazságtalanul egy polgárt. Innen nincs hová fellebbezni. Ha jelenleg ez a hivatalos és hatályos értelmezése a szólásszabadságnak és a vallásszabadságnak Európában, akkor ez egyértelmű jele annak, hogy Európa komoly belső eszmei válsággal küzd, kezdi elfelejteni és elveszíteni eredeti identitását. Véleményem szerint ez összefüggésben áll azzal is, hogy miért nem képes Európa hatékonyan fellépni Orbán fasiszta rendszere ellen. Ha pedig így van, akkor a liberális Európának ezzel a belső identitásválsággal is meg kell birkóznia, különben törvényszerűen vereségre van ítélve a rohamosan erősödő fasizmussal szemben.
2013-ban, a kereszténydemokrata internacionálén Orbán Viktor azt állította, hogy Európa válságban van, és az az út, amelyen Európa jár, zsákutca. A szerinte zsákutcába jutott liberális demokráciák alternatívájaként mutatta be az őáltala (már akkor!) „kereszténydemokráciának” és „keresztény-nemzetinek” hazudott klerikálfasiszta rendszert.
Az igazság az, hogy a vallással szövetkező fasizmusról már tudjuk, hogy hová vezet, és hogy nem lehet semminek az alternatívája. Láttuk, hogy hogyan dönt lelki, erkölcsi és fizikai nyomorba és pusztulásba népeket, akár korszakokon keresztül.
A felvilágosodás és vele a liberalizmus szabadította fel Európát attól azoktól önkényuralmaktól, amelyek Orbán rendszerének szellemi elődei voltak, amelyek a vallás és az állam szövetségére épültek, és egy olyan kereszténység nevében nyomtak el és gyilkoltak le tömegeket, amely valójában soha nem volt kereszténység. A liberalizmus alapjaira épült fel a modern Európa, és az Amerikai Egyesült Államok is. Ez az alap tette őket naggyá és gazdaggá a világ nemzetei között.
Azonban szembe kell néznünk azzal, hogy Európa valóban egy belső válság jeleit mutatja. Ha a válságon nem tud úrrá lenni, ha nem képes visszatalálni önmagához, akkor valóban zsákutcába jut, és képtelen lesz ellenállni a fasizmus hódításának.
A vallásszabadság joga a klasszikus liberális elvek alapján azt jelenti, hogy minden embernek joga van a maga meggyőződése szerint keresni Istent és kapcsolatba lépni vele, tiszteletét, imádatát hite és lelkiismerete szerint kifejezni. Természetesen mindaddig, amíg ez mások alapvető jogait nem sérti. A vallási tolerancia félreértelmezése és túlfeszítése az, amikor egy vallásról nem lehet negatív véleményt nyilvánítani. A vallási tolerancia nem azt jelenti, hogy egyetértek azzal a vallással, ami felé toleráns vagyok, sem pedig azt, hogy nem nyilváníthatok róla – akár negatív – véleményt. Azt meg végképp nem, hogy történelmileg igazolt, megalapozott állításokat kellene elhallgatnom.
Ha Mohamedről nem lehet kimondani, hogy pedofil volt, mert 9 éves gyermekkel közösült, akkor a katolikus egyházról sem lehet kimondani, hogy embertelen, kegyetlen, zsarnoki hatalom volt, mivel milliókat kínzott meg és végzett ki a hitéért. Akkor Kálvinról sem szabad azt mondani, hogy gyilkosságban volt részes, mert kivégeztette Szervét Mihályt a hitéért. Akkor I. Istvánról sem írhatjuk le, hogy brutális volt, mivel négybe vágatta Koppányt és közszemlére tette a darabjait, politikai okokból. Ha pedig nem mondhatjuk el ezeket, akkor semmi sincs, ami megakadályozná, hogy a vallás nevében mindezeket újra véghezvigyék.
De nem csak a vallási ál-toleranciáról van szó. Európában egy olyan diplomáciai magatartás és vitakultúra jött létre a liberális elvek félremagyarázása következtében, amely a „tolerancia” és a „pragmatizmus” jegyében képtelen következetesen, erélyesen és hatékonyan fellépni az embertelen eszmék és képviselőik ellen. Egy-két hete megjelent egy cikk, amely arra a kérdésre próbált választ adni, hogy miért is baj, hogy Magyarország fogadja Erdogan török diktátort, hiszen a közelmúltban ezt tette Merkel, Macron és Theresa May is. A cikk írója azt mondja, hogy „önmagában nem ördögtől való az, ha egy demokratikus vezető találkozik a török elnökkel, minden attól függ, hogy a találkozó milyen légkörben zajlik, milyen tartalommal és milyen üzenettel rendelkezik.” Nyilván így gondolkodnak az említett európai miniszerelnökök is. Csakhogy Erdogan nem pusztán „a török elnök”, hanem az az ember, aki az ellene tüntetőket lelövette, aki hozzávetőlegesen 160 000 (!) embert tartóztattatott le, ebből többtízezer ma is börtönben van, sokan életfogytiglant kaptak. Csak azért, mert vélhetően ellenzik Erdogan hatalmát. Erdogan 4200 bírót és ügyészt cserélt le, emellett a teljes közigazgatást (összesen 145 000 embert), beleértve a tanári állományt. Bezáratott 130 sajtóorgánumot, és folytathatnánk.
Mi beszélnivalója van Európa demokratikus vezetőinek a saját fővárosaikban azzal az emberrel, aki az ellenzékének egy részét lelövette, a többieket börtönbe záratta, ellehetetlenítette, népét pedig megfosztotta alapvető jogaitól? Miért fogadják? Miről tárgyalnak egy véreskezű diktátorral? Bírálják a tetteit? Az ilyenfajta bírálat semmit sem jelent ahhoz képest, hogy a meghívásukkal, a találkozóval legitimálják, mintha Törökörszág törvényes vezetője lenne.
Ugyanez történik Orbánnal is: a Sargentini-jelentés tárgyalásán megfogalmazott bírálatok jogosak és helytállóak voltak. De az a tény, hogy Orbán és emberei továbbra is ott ülhetnek az Európai Parlament székein, hallathatják a hangjukat, és kilátásban sincs a kizárásuk – sajnos ez többet mond minden elhangzott bírálatnál. Jellemző erre a „toleráns” diplomáciára, a francia elnök Macron legutóbbi nyilatkozata, aki egyébként vállaltan Orbán ellenfeleként beszél önmagáról. Miközben bírálja a magyar folyamatokat, elmondja, hogy „jó a kapcsolatom Orbán Viktorral, akit személyesen is, valamint a magyar nép által megválasztott miniszterelnökként is tisztelek”. Orbán Viktor Magyarországon módszeresen megszüntette a jogállamot, demokrácia helyett diktatúrát épített. Ezt fogalmazta meg a Sargentini-jelentés. Egy demokrata államférfi mit tisztel egy diktátoron? Miért fogadja el, mint a másik ország legitim vezetőjét? Miért van jó kapcsolatban azzal, aki megerőszakolja és kifosztja a népét?
Hogy érzékeltessük a problémát egy hétköznapi példával, önök mit gondolnának arról az emberről, aki ezt mondaná egy ismerőséről: „Igen, tudom, hogy XY megerőszakolja és bántalmazza a gyerekeit, ez problémás. Egyébként jóban vagyunk, személyesen és mint családapát is tisztelem”. Ez nonszensz.
Visszatalál-e Európa ahhoz a liberalizmushoz, amely mindenek fölött garantálta az alapvető emberi jogokat, és éppen ezért radikálisan kiállt mind a vallás, mind az állam nevében elkövetett embertelenségek ellen? Vagy egy félremagyarázott tolerancia és pragmatizmus nevében olyan utat választ, amelyen szükségszerűen meghasonlik önmagával? A strassbourgi döntés arra figyelmeztet, hogy a probléma nem tekinthető marginálisnak. Ahol megtörténhet, hogy a legfelsőbb bírósági hatalom ilyen ítéletet hoz, ott az eszmei válság rendszerszintű.
A 21. század Európája identitásválságban szenved, aminek a megoldása nem a vallásos diktatúrák újjászületése, hanem az, ha Európa visszatalál eredeti liberális alapjához, amely már egyszer megszabadította, majd több mint egy évszázadon keresztül megvédte a vallásos diktatúráktól.
