Balog a politikai katolicizmus hirdetője és Orbán tanítója, (egyik) rossz szelleme
[two_third last=”no”]A reformáció 500. évfordulója alkalmából Balog Zoltán ünnepélyesen megtagadta a reformációt, és rekatolizált.
Egy héttel ezelőtt a Művészetek Palotájában tartották a reformáció emlékévének ünnepélyes megnyitóját, ahol felszólalt Balog Zoltán református lelkész, aki másodállásban (hiszen mi lehetne fontosabb egy lelkésznek, mint az evangéliumhirdetés?) jelenleg Magyarország emberierőforrás-minisztere, bármit jelentsen is ez. Balog tiszteletes annak az Orbán Viktornak a kormányában miniszter, aki 6 évvel ezelőtt alkotmányos szinten államvallássá tette Magyarországon a katolicizmust.
500 évvel ezelőtt szegezte ki Luther Márton a wittembergi vártemplom ajtajára 95 vitapontját, amelyben bírálta a katolikus egyház számos gyakorlatát. Luther fellépése olyan eseménysorozatot indított el, amely több mint egy évezred után megtörte a Római Katolikus Egyház rémuralmát, és a szabadság levegőjét hozta el Európa és a világ számára. Luther kiállása bátorságot adott más reformátoroknak is. Melanchthon, Kálvin, Zwingli, Knox, Münzer és társaik eszméi gyorsan terjedtek, és rámutattak a papság romlottságára, és szembeállították azt a Biblia tiszta elveivel, és Jézus Krisztus példájával. Azok az uralkodók, akik megelégelték Róma lelki elnyomását, kizsákmányoló hatalmaskodását és visszataszító képmutatását, felkarolták a reformáció eszméit, és biztonságot nyújtottak ezeknek a fejlődő reformációs mozgalmaknak.
Európa évezrednyire nyúló hosszú éjszakájának végén ekkor ragyogtak fel a horizonton a hajnal első sugarai. A katolikus egyház, amelynek „királysága volt a Föld királyain” (Jelenések könyve 17:18) elvesztette hegemóniáját. Csalásokon és hazugságokon alapuló tekintélye, amellyel lelki és fizikai elnyomásban tartotta Európa népeit a reformációnak köszönhetően olyan csorbát szenvedett, amely törvényszerűen vezetett gyengüléséhez, majd később bukásához. Egy évszázaddal korábban még máglyán égették meg Husz Jánost és Jeromost, amiért fel merték emelni szavukat a római egyház bűnei miatt. Husz követőit, a bátor huszitákat tűzzel, vassal és csalással, emberéleteket és lelkeket nem kímélve „térítették” vissza a katolicizmus égisze alá. De 1517 után már egy más világ vette kezdetét. A reformáció hozta el a világnak a vallás- és lelkiismereti szabadság kezdetét, a reformáció hozta el a kiutat a kizsákmányoló papság testi és lelki nyomort és pusztulást árasztó uralma alól.
Balog Zoltán erről a reformációról beszélt 500 évvel Luther pontjainak kiszögezése után, ezekkel a szavakkal: „A reformáció egyszerre hálaadás és kritikus szembenézés önmagunkkal. A reformációt nem lehet ünnepelni. Úgy végképp nem, mint valamilyen, a katolikusok felett aratott győzelmet. Hiszen az Apostoli Hitvallásban minden kereszténnyel együtt valljuk: hiszem az egyetemes, keresztény anyaszentegyházat. Egyetemes, vagyis katolikus. Egy hajó van. Hitünk szerint ennek az egy egyháznak a részei vagyunk, még ha részekre szakítva is.”
Ezekkel a mondatokkal Balog Zoltán református lelkész elárulta a reformációt. Úgy beszélt róla, mintha az valami szégyellni való dolog lenne, sajnálatos tévedés. Ami még ennél is vérlázítóbb, hogy Balog úgy bűvészkedik a szavakkal, hogy kijelenthesse: minden protestáns valójában katolikus.
Azt állítja, hogy mivel a „katolikus” szó jelentése „egyetemes”, és mivel az apostoli hitvallás szerint a reformált egyházak hiszik az „egyetemes anyaszentegyházat”, ezért a protestáns egyházak valójában a katolikus egyházban hisznek, aminek maguk is részei. Ha Balog Zoltán nem lenne teológus és lelkész, úgy hihetnénk ezt bocsánatos naivitásnak és tudatlanságnak. De teológusként és az Orbán rendszer ideológusaként nem kétséges, hogy Balog tudja, hogy miről beszél, és tudatosan mossa össze a fogalmakat, hogy megtévessze a hallgatóságot.
Azok kedvéért, akik kevésbé járatosak a témában, világossá tesszük, miről van szó: a kereszténység a Krisztus utáni első századokban központosított emberi irányítás nélkül terjedt el futótűzszerűen a Római Birodalom területén. Történt ez annak ellenére, hogy a Római Birodalom ezekben az évszázadokban jellemzően szigorúan és kegyetlenül üldözte azokat, akik a római politeista államvallást megtagadva a kereszténység Istenét imádták.
Néhány évszázad után azonban, miután a keresztény hit elterjedtté vált, a római császárok jobbnak látták üldözés helyett integrálni a kereszténységet. Azonban ez lehetetlennek látszott egy olyan vallás esetében, amely nincs emberi erővel szabályozva. Így I. Konstantin császár 313-ban engedélyezte a keresztény vallást (milánói ediktum), majd a 325-ben összehívott niceai zsinaton az egyház tudósainak feje fölött azt is eldöntötte, hogy mi számít kereszténynek és mi nem. Az évszázad második felében I. Theodosius császár pedig rendeletben mondta ki, hogy a katholikosz (egyetemes) kereszténység a Római Birodalom államvallása, és meghatározta ennek az „egyetemes” kereszténységnek a kritériumait is, legfőbb dogmaként a szentháromsághitet jelölve meg. Akik pedig a kereszténységüket nem a rendeletnek megfelelően vallották vagy gyakorolták, azok az államvallás szervezetének keretein kívül kerültek, és néhány évtized múlva ismét üldözéssel kellett szembenézniük. Ez a Konstantin, majd Theodosius által meghatározott államvallás lett a római katolikus kereszténység.
Látható tehát, hogy a Katolikus Egyház a nevében szereplő „katolikus” (egyetemes) szót éppen a kirekesztés jegyében vette fel. Miközben önmagát egyetemesnek nevezte, azonnal kirekesztette azokat, akik nem értettek egyet hitelveivel, és az állammal szövetségre lépve aztán több mint egy évezreden keresztül a legádázabb módon üldözte őket. Úgy vette fel az „egyetemes” nevet, hogy azon nyomban meg is tagadta és meg is hamisította azt.
Az apostoli hitvallásnak nevezett szöveg a katolicizmus hagyatéka (nem a Bibliából van, és nincs köze az apostolokhoz sem), amit a protestáns egyházak sajnálatos módon megtartottak. Ugyanakkor a protestáns egyházak az apostoli hitvallásban olvasható „hiszek egy egyetemes (= katholikus) anyaszentegyházat” kifejezés alatt soha nem a Római Katolikus egyházat értették és értik, hanem azoknak az embereknek az összességét, akiket Isten örök élettel ajándékozott meg, tekintet nélkül a felekezetükre.
Balog érvelése nem más, mint bűvészkedés a szavakkal. Azt mondja, hogy azért nem lehet úgy ünnepelni a reformációt, mint „valamilyen, a katolikusok felett aratott győzelmet”, mert a katolikus (egyetemes) egyházat vallja a protestantizmus, és a protestantizmus maga is ennek az egyetemes egyháznak a része. Csakhogy a protestantizmus nem vallja és soha nem is vallotta a Római Katolikus Egyházat egyetemesnek, és nem is vallotta soha önmagát a Római Katolikus Egyház részének. Legalábbis Balog Zoltánt megelőzően nem. A reformáció az emberi történelem egyik legfényesebb és legcsodálatosabb győzelme volt, ahol az Isten szava által megelevenített lelkiismeret győzött az elnyomó katolicizmus uralma fölött, és utat nyitott a vallásszabadság felé. Afölött a katolicizmus fölött győzött, amely önmagát egyetemesnek nevezi és vallja, de amely kirekesztett, elnyomott és eltiport mindent és mindenkit, aki más hithez ragaszkodott.
Balog a reformációt nem ünnepelni ment, hanem temetni, és elárulni.
De ami ennél is szomorúbb, hogy lehetséges, hogy maguk a protestáns egyházak is egyetértenek Baloggal, és az eltelt fél évezred alatt valóban újra katolikussá lettek – ugyanis több mint egy hét telt el Balog nyilatkozata óta, és tudomásunk szerint egyetlen protestáns egyház vagy vezető sem szólalt fel, nem tiltakozott, nem kérte ki magának, és nem utasította vissza Balog szavait.
[/two_third]
