Kevés hely maradt ebben a nyomorult országban, mit még nem fertőzött meg ez az ocsmány banda, amelyik elfoglalta az és megszállta az országot. Petőfi Sándor, a forradalom és a szabadsságharc költője, a magyar szabadság prófétájának szülőháza ilyen volt. A mai napon az ország zsarnoka, Magyarország diktátora meggyalázza ezt a házat, a legnagyobb magyar költő, a hősi halált halt Petőfi Sándor szülőházát. Ma olyan botrányra kerül sor a magyar liberális demokratikus polgári forradalom, és Petőfi Sándor születésének 200. évfordulóján, amilyenre 200 éve nem volt példa.
Az alábbiakban közöljük a magyar forradalom és a magyar szabadság versét. Arra kérünk mindenkit, aki azt gondolja, hogy nagyon jól ismeri, azt is, hogy alaposan, figyelmesen, akár többször is olvassa el. Gondolkodjon el rajta, és nagyon szégyellje el magát. Petőfi Sándort az orosz kard csak fizikailag tudta megölni, a szellemét nem, amely élt a mai napig. A mai napon másodszor, és nem fizikailag, hanem szellemében ölik meg Petőfi Sándort, és nem a zsarnok diktátor, hanem Petőfi Sándor népe, amely ezt hagyja. A magyarok. Ennél fájdalmasabb nemzeti tragédia még nem volt.
Talpra magyar, írta Petőfi Sándor. Nemzeti dalnak nevezte el. A Nemzet dalának. A szabadsággal és szabadságszeretettel azonosította a népét. 25 évesen halt meg ez a lánglelkű költő a magyar szabadságért. Halála teljesen hiábavaló volt. Mert amiért ő az életét adta, azt odaajándékozta a magyar nép. Ez a nép annyira hitvány lett, hogy engedi meggyalázni Petőfi szülőházát, s egy életét feláldozó hős, zseni, a magyar szabadság költőjének emlékét. Ez a nemzet nem méltó többé erre a versre. Ez a vers többé nem a nemzet dala.
Szégyellje magát ez a nép, de nagyon. Leginkább azért, mert olyan közömbös, lélektelen és embertelen lett, hogy fel sem fogja, milyen történelmi gyalázat, milyen becstelenség történik e napon. Nem méltóak többé Petőfihez. Olvassák el ezt a verset, hogy valaha ilyen volt ez a nép, ilyenek voltak az elődei, az ősei, akik ma szolgaföldben nyugszanak. Kivéve Petőfit, mert ez a nép annyira elsatnyult, olyan ocsmány módon és bután viselkedett, hogy még azt a földet is elveszítette, ahol ő meghalt a magyar szabadságért. Már nem is magyar az a föld.
S ez a nép nem tanul, hanem tovább romlik, butul. Nem ismernek fel, nem ismernek be semmit. Ez is éppen olyan gyalázat miatt következett be, mint ami ma megesett. Ez a nép ma elveszített mindent. s nem tud róla. Észre sem veszi. Azt gondolja, nem tehet róla. Nem rajta múlott. Nem ő az oka. Mindig mindennek mások az okai. Soha nem ismeri fel, hogy ezekért fizet súlyos árat. Fel sem fogja, hogy egykor ilyenek voltak az elődei. Petőfi Sándor ezt komolyan gondolta, meg is tette. A szabadságharc megbukott, de az újabb keresztény kurzusig, Magyarország felvirágzott.
Az a virágzás ebből a versből sarjadt ki. Annak az árát Petőfi Sándor fizette ki a harcmezőn.
Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! –
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordtunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
(Pest, 1848. március 13.)
De rabok leszünk mindörökre, mert a szabadságra alkalmatlanok és méltatlanok lettünk. Nekünk fényesebb a kardnál a lánc, az ékesíti a magyar kart. Rabságban élünk, vagy elmegyünk olyan népek országaiba, akik különbek voltak nálunk, kivívták és megőrizték a szabadságukat. Sokan más szabad népek országából is a zsarnokot éltetik, a diktátort támogatják. Mások a rabságból és a zsarnokságból köpködnek szabad népekre, akik segíteni akarnak. De ők ellökik a segítséget. Petőfit is. Ennél nagyobb szégyen és gyalázat nincs. Mi nem lemossuk, hanem növeljük a gyalázatot.
Pedig most nem is kell hősi halált halni. Elég lenne becsületesen kiállni a jogokért és egymásért.
Miért van ez így? Mert ennek a népnek drágább a rongy élete, mint a haza becsülete. Ezek a fogalmak semmit nem mondanak neki. Mindenki Pató Pál lett. Szerencse, hogy Petőfi ezt nem érhette meg. Nem látja a sok sehonnai bitang embert, akikért teljesen feleslegesen adta az életét. Akik arra sem képesek, hogy megőrizzék és tisztán tartsák az áldott emlékét. Orbán Viktor ezzel átlépett egy nagyon súlyos határt. Ha a magyar nép nem is, a történelem és a sors elégtételt vesz rajta ezért a gaztettért. Ahogy a magyarokon is, akik ezt hagyták. Megérdemlik egymást.
