Kertész Ákos: A „kivételes magyar államférfi”, Horthy Miklós

7
Horthy Hitlernél, a kormányzó első hivatalos németországi látogatásán, 1938 augusztusában (Fotó: AFP)

Nehogy azt higgyétek, hogy szenilis vagyok, és elfelejtettem, hogy ezt már elmondtam egyszer! Azért mondom el újra, hogy belevéssem abba a buta fejetekbe – mert ismétlés a tudás anyja!

(Füst Milán)

Atyaisten, szegény magyar nép! Ha ez a kőbuta snájdig tömeggyilkos volt nekik a kivételes, milyen lehetett a többi?! Orbán évek óta a feudál-fasiszta, antiszemita Horthy rezsimet tartja példaképének, és még ezt sem ő találta ki magának, hanem Antall Józseftől plagizálta.

Annyi változott, hogy csüngő hasú Viktor úrfi, éppen a fölújított Klebelsberg rezidencia átadásán csillogtatta fényes elméjét, midőn odanyilatkozott, hogy ha a hírhedett kultuszminiszter nagy politikus volt, ebből vas logikával következik, hogy a miniszterelnöke, Bethlen István, még nagyobb, és a mindkettőt kinevező államfő, vitéz nagybányai Horthy Miklós őfőméltósága már egyenesen felhőkarcoló!

Orbán hosszú ideje Horthy nosztalgiákban él, a Horthy-rezsim mintájára alakítja a maga illiberális, egyetlen politikai erőtérre épülő birodalmát, most csak véletlenül telibe fogalmazott. Na és? Mitől ez a nagy fölzúdulás a demokratikus oldalon? Nem jött ez kicsit későn?

Azért persze örülök neki; jobb későn, mint soha.

Magyarország az ajándékba kapott szuverenitását már a rendszerváltás pillanatában arra használta föl, hogy visszacsatoljon a Horthy-rendszerhez. Ezért Orbán nem felelős. Miért nem? Mert Orbán, ez a moral insanity, soha semmiben nem hitt, semmilyen vallása, meggyőződése, erkölcse, ideológiája nem volt, csak egyet akart konokul: totális hatalmat. És ami a hatalommal jár: kompenzálni minden sérelemért és kudarcért, ami pelenkás kora óta érte. Gyanítom, hogy még a korlátlan szabad-rablás, a levegővétel természetességével űzött korrupció is csak másodlagos cél. Az első a hatalomgyakorlás kéje és mámora, a permanens sikerélmény, hogy minden szavára – mit szavára, minden gondolatára! – fanatikus alattvalók serege ugrik.

Ezt akarta. A többit nem. Az csak jött magától, illetve mások akaratából. Az ő voluntarizmusa csak arra vonatkozott, hogy mindig fölül legyen, hogy a hatalom a markába kerüljön, és azt aztán a markából ki ne engedje többé; s ezt úgy érte el, hogy vakon engedelmeskedő embereivel mindig oda nyomult, ahol a politikai térben vákuumot észlelt. Ha a kommunista-gyalázás látszott célravezetőnek, akkor komcsizott, ha a liberalizmus, akkor liberális lett, ha a konzervatív polgári duma jött be, akkor konzervatív lett, ha a klerikalizmus, akkor hívő katolikussá vált, ha magyarkodni kellett, ő volt a legnagyobb magyar, ha a rasszizmus jött be, akkor rasszista volt, de ha úgy volt előnyös, hogy hízelegjen a zsidóknak, a zsidók védelmezőjeként rántott kardot – mikor mi volt a trendi.

Az állam én vagyok, mondotta volt szerényen tizennegyedik Lajos, de a nagyravágyó Orbán Viktornak ez pimf duma volt. Ő egyenesen a HAZÁVAL azonosította magát. És a haza nem lehet ellenzékben.

Én, Orbán Viktor, nem lehetek ellenzékben!

Na ez az, amiért Orbán Viktor a felelős. A többiért nem. A rendszerváltást nem ő csinálta, hiába akarja most elhitetni a világgal, az oroszokat sem ő zavarta ki, azok már mentek kifelé, amikor nagy bátran utánuk ordibált, hogy konyec, takarodjatok! Ő csak egy nagypofájú, borotválatlan nímand volt, akit a pártállam addig a tenyerén hordozott, és a gátlástalanságával megtévesztett egy csomó jobb sorsra érdemes vén szamarat.

Na, engem nem. Abban a pillanatban, amikor ez a takonypóc, a sors (sőt: a Soros) kegyeltje kijelentette, hogy az ő ifjúságát tönkretette a Párt, tudtam, hogy aki ilyen pofátlanul hazudik, annak soha többé egyetlen szavát sem szabad  elhinni.

A visszacsatolás Horthyhoz szent Antall Józseffel kezdődött. Miért is avatjuk ma szentté? Nem csak azért, mert idejében meghalt. Azért is, mert ahhoz képest… szóval a nyilas Csurkához képest, a nyíltan náci Boross Péterhez képest, pláne Orbán Viktorhoz képest, hát már-már szentnek tekinthető.

Ahogy Lenin is Sztálinhoz képest, ahogy Mussolini Hitlerhez képest, ahogy még Horthy Miklós is Szálasihoz képest mégiscsak ugye… szinte szerethető volt.

Jó, tudom, tudtuk már Einstein előtt is józan paraszti eszünkkel, de Einstein óta aztán tudományosan alátámasztva is tudjuk, hogy a világmindenségben nincs egyetlen stabil pont sem, vagyis minden dolog és jelenség valamihez képest valamilyen, mégis utálom a politikai értékítéletnek ezt a sunyi relativizmusát, hogy a kisebb gazember a nagyobb gazemberhez képest még direkt szeretetreméltó, és fogadjuk el boldogan a kisebbik rosszat, mert lehetne rosszabb is!

Egyik ordas eszme sem rehabilitálhatja a másikat. A magyar közgondolkodás egyik rákfenéje az a tévhit, hogy a Horthy rendszert fölváltó sztálinista Rákosi-diktatúra aljasságai visszamenőleg igazolhatják a Horthy korszak aljasságait…” és így tovább.

Ez a lehető legkárosabb okoskodás.

Tudomásom szerint Antall a szovjet megszállás idején, még Kádár puha diktatúrája alatt is tiszta maradt, de ez nem zárja ki, hogy Horthy (főleg Bethlen) nosztalgiákban szocializálódjon, erre predesztinálta az Antall család szelleme is. Horthy Magyarországa pedig még a Bethlen konszolidációval följavítva is, akárhogy szépítjük: klerikál-feudális fasizmus volt. Antall ’32-ben született, velem egyidős, tizenhárom éves volt 1945-ben, elég érett kamasz már ahhoz, hogy a saját bőrén érezze a Horthy rendszert, de nem onnan látta, ahonnan én, ő nem a halálraítéltek közé tartozott. Számára a Horthy-, főleg a konszolidált Bethlen-korszak a magyar úriemberek idealizált világa volt (amelynek szörnyű valóságát, a hárommillió koldus országát gyerekként nem tapasztalhatta), ezt a nemes úri világot tette aztán tönkre – az ő tudatában – a háború, a tengelyhatalmak sajnálatos veresége, és a „proli” nyilas csürhe, a vérengző lumpen elemek hatalomátvétele, ami megakadályozta, hogy bölcs ország-gyarapító kormányzó urunk a megfelelő pillanatban – egy elegáns, jobb körökben mozgó gentlemanhez méltó sasszéval – kilépjen abból háborúból, amelybe – természetesen(!) – akarata ellenére „sodródott” bele. Antall József ezt így sohasem jelentette ki, de cselekedetei egyértelműen erre a szemléletre vallottak. Az a gondolat, hogy a magyar szuverénitás 1944 március 19-ig, a német megszállásig tartott, és ami azóta történt azért a magyarság nem felelős, nem Orbán Viktornak jutott eszébe, de még csak Schmidt Máriának sem. Ezt Antall József sugallta, ő képzelte onnan folytatni, ahol akkor abbamaradt. Egy gentleman-like úri Magyarországnál.

Antall József parlamentje, ahol a jobboldali koalíció volt többségben, szavazta meg az ellenzék lagymatag tiltakozása mellett a köztársaság címeréül a Kossuth címer helyett a szentistváni Nagy-Magyarország koronás címerét. Milyen köztársaság az, amelynek címerén korona virít? Ez a skizoid fából vaskarika eleve zárójelbe tette a Harmadik Magyar Köztársaságot húsz évvel azelőtt, hogy Orbánék az ország nevéből kitörölték a „köztársaság” meghatározást. Könnyű dolguk volt, a köztársaság – szimbolikusan – a létrejötte pillanatában sem volt köztársaság: a Horthy féle király nélküli királyság szellemi gyermeke volt.

A szimbólumok ereje sokkal nagyobb, mint azt álmunkban is gondolnánk.

A másik ilyen, a Horthy nosztalgiákat fölerősítő szimbolikus aktus Antall József miniszterelnöksége alatt, Horthy hamvainak a hazahozatala volt. Ezzel az életveszélyes, múltba néző szimbolika, a Horthy kultusz már közvetlenül a rendszerváltás utáni magyar élet ideológiájává lett. Az ország-veszejtő Horthy Miklós őfőméltósága hamvait a családi birtokon a magyar állami és kormányzati vezetők könnyes asszisztenciája mellett ünnepélyesen magyar földbe helyezték. Ezzel rehabilitálták a véres-szennyes és végül a Szálasi tömeggyilkos hordáinak haláltáncos orgiájában végződő Horthy-korszakot.

És a baloldal három cikluson keresztül ehhez asszisztált, mert mással, a zsebek megtömésével, harácsolással, korrupcióval volt elfoglalva.

Horthy a nép körében, az asszimilálódott zsidókat, a túlélőket és a túlélők utódait is beleértve még mindig, fél századdal szégyenletes országlása után is, népszerű volt. Nem csak arról volt szó, hogy Horthy nevével szavazatokat remélt szerezni az uralkodó jobboldali koalíció. (Ez a pragmatikus szempont, ez érthető lett volna.) Sajnos arról volt szó, hogy a konzervatív, jobboldali rendszerváltó politikusok, a lakosság többségével együtt, maguk is úgy érezték, hogy Horthy úri Magyarországa volt az az ideális világ, amelyet a szovjet megszállás félbeszakított, és a szovjet csapatok kitakarodásával az ölünkbe hullott szuverénitás, nemzeti önrendelkezés azt jelenti, hogy végre helyretolódott a kizökkent idő, és az ország élete visszatérhet abba a normális kerékvágásba, amelyből a háború kizökkentette.

Horthy háborús bűnös volt, és csak Sztálin közbenjárására kerülte el, hogy a vádlottak padjára ültessék Nürnbergben, pontosan azért, mert Sztálin nem akart mártírt csinálni egy népszerű figurából abban az országban, amelyet Jaltában és Potsdamban már a szovjet övezethez csatoltak. Horthy egymillió ember haláláért felelős. Mindenben kiszolgálta a nácikat. Azzal, hogy a német megszálláskor nem mondott le, mintegy ernyőt tartott a végső megoldás zavartalan lebonyolítása, a zsidóság halálgyárba hurcolása fölé. Az ő engedélyével állították a magyar közigazgatást, a teljes infrastruktúrát a népirtás szolgálatába. Eichmann, a zsidótlanítást irányító birodalmi megbízott többször is megjegyezte, hogy a végrehajtó szervek kollaborációja sehol nem ment olyan simán és szervezetten, mint Magyarországon. Azzal, hogy a helyén maradt, a kormányzó azt a látszatot keltette, hogy minden törvényes, a zsidók elszállítása éppúgy, mint a zsidó-vagyon kisajátítása. A zsidók számára azt az illúziót keltette, hogy megvédi őket.

A nácikkal szembe lehetett volna szállni. Lehetett volna emelt fővel tisztességes emberként, igazi hazafiként, hősként, akár meg is halni. De Horthy gyáva, gyenge, jellemtelen, szolidaritásra, empátiára képtelen, ostoba fráter volt, aki nem tudott mást, mint megjelenni. Elegánsan, magyar úriemberként, snájdig katonatisztként ellentengernagyi egyenruhában megjelenni. Lovagolni, úszni, teniszezni és bridzsezni – azt igen! De országot vezetni? Soha! Nem is akart. Csak sodródott. És a körülményekre mutogatott. De a rangot, azt imádta! Ha már egyszer belehuppant a kormányzói székbe, nem tudta elképzelni magát hatalom nélkül. A nácik kiszolgálása árán is meg akarta őrizni azt a kormányzói széket. Maga hajtotta végre azt, aminek a veszélyére hivatkozva hatalomban maradt. A zsidókat egyszerűen eladta a náciknak. Ha Magyarország nem szolgálja ki olyan buzgón a németeket, akkor nem tudták volna a népirtást ilyen olajozottan, és ezekben a méretekben végrehajtani.

Az auschwitzi parancsnokság többször kérte a magyar szerveket, hogy csökkentsék az élőanyag szállításának ütemét, mert a halálgyár nem győzi a földolgozást, állandó torlódással küzdenek.

Ha valamire, erre igazán büszke lehet a magyar!

A hitleri Németországot tizenöt évvel megelőzve, a magyar parlament hozta meg Európa első politikai, kirekesztő zsidótörvényét, a numerus clausust. Korlátozni kellett az okos és szorgalmas zsidó fiatalok jelenlétét az egyetemeken, hogy ne lehessenek versenytársai a dzsentri vagy dzsentroid, piáló, nőző, kártyázó, párbajozó, s ezért siralmas előmenetelű magyar diákoknak. Ezzel a zsidók jelenlétét a magyar értelmiség és a középosztály köreiben is le akarták faragni. A numerus clausus az első faji alapon megfogalmazott zsidótörvény volt a modern Európában. Mert nem úgy fogalmaztak, hogy az izraelita vallásúak fölvételét kell korlátozni, hanem idegen népfajokról beszéltek.

A törvény célja, hogy „az ország területén lakó egyes népfajok és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma lehetőleg elérje (vagyis inkább: meg ne haladja!) az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát”. Bár a szöveg nem utalt a zsidóságra, a törvény végrehajtási utasításának lábjegyzetében külön nemzetiségnek tüntették fel a zsidókat.

De Klebelsberg Kunó kultuszminiszter a numerus clausus kapcsán mondott parlamenti beszédében félreérthetetlenül megfogalmazta a lényeget:

A törvényhozás “azzal a nyílt szándékkal” alkotta meg a numerus clausus törvényt, hogy a zsidóságot fajnak jelentse ki. […] Mert ha fajnak van egyszer minősítve a zsidóság, akkor nem lehet a fajtól menekülni úgy, mint – mondjuk – a felekezettől az áttéréssel, vagy a nemzetiségnél azzal, hogy az ember más nemzetiségűnek vallja magát.”

Vagyis a magyar törvényhozás Horthy Miklós kormányzóságának első esztendejében megelőlegezte a német nácik által csak másfél évtizeddel később bevezetett nürnbergi törvényeket.

Ezért Horthy nem felelős?! Ki volt a Magyar Királyság mindenható kormányzója 1920-ban? Horthy Miklós mint kormányzó a király helytartója volt. Születhetett olyan törvény, amelyet nem Horthy írt alá?!

És jöttek a további zsidótörvények harmincnyolctól kezdve szépen egymás után, nem vallási, hanem faji alapon, és a zsidókat kidobták a közhivatalokból, aztán a magánhivatalokból, kirekesztették a zsidó művészeket a kultúrából, aztán elvették a vállalataikat, a műhelyeiket, a boltjaikat; na mondjátok már, fő az, hogy pogrom nem volt, Kristallnacht nem volt, egyetlen zsidót sem lincseltek meg, a boltokat nem törték össze, a jog uralkodott: törvényesen lehetett a zsidó-vagyont kisajátítani, a zsidókat a megélhetésüktől megfosztani; ezért terjedt el, hogy a magyar zsidók sorsa a náci Európában hála Horthy Miklós őfőméltóságának, akinek védelmező karjai között ringatózhattak, még mindig mennyei, és lehetett volna sokkal rosszabb is.

Hát lett. Amikor a magyar csendőrök puskatussal terelték be őket nyolcvanasával az Auschwitz felé tartó marhavagonokba, de még akkor is magyarnak érezték magukat, akkor is vitéz nagybányai Horthy Miklós védenceinek érezték magukat, és elhitték, hogy csak munkára viszik ki őket Németországba… munkára…?! a ma született csecsemőtől a nyolcvan éves aggastyánig…?! Hát persze – találtak erre is magyarázatot –, a mi érdekünkben, hogy együtt maradjon a család…

„Csak tartsunk be engedelmesen minden törvényt, minden újabb rendeletet és parancsot, így talán megúszhatjuk!” Sokan csak akkor ocsúdtak, hogy ez a taktika nem vált be, amikor már rájuk csapták a gázkamra ajtaját.

Hogy utána mit gondoltak, amikor már bezárult mögöttük a vasajtó, azt nem tudjuk, az ott, az ajtó mögött már a nem ismert tartomány, melyből még nem tért meg utazó…

…csak azt tudjuk, mit gondoltak a túlélők, de ők nagyon kevesen voltak.

Ezért a pesti zsidók, akik megúszták, nem autentikusak. Tudom. Én is pesti zsidó voltam. Amit mi végigcsináltunk az se volt egy májusi sétagalopp. Gettó. Hideg, tetvek, éhezés, tífusz. Bujkálás. Hetekig a jéghideg szenes pincében. Duna part. Cipőket levetni, mezítláb a jeges hóba. Sortűz. Zuhanás a zajló Dunába. Óbudai téglagyár. Gyalogtúra a haláltáborok felé, ahová, idő híján nem jutottunk el, miközben sorra dőltek ki mellőlünk a szeretteink, sorstársaink, bajtársaink, sorra lőtték ki mellőlünk testvéreinket. De az nem azonos a rámpával. Mengelével. Se Mengele mindent eldöntő mutatóujjával, se Mengele doktor szikéjével. A gázzal. Az Appelplatz-cal. A kordéval, amin a gázból a tűzbe viszem a hullákat, akik között ráismerek eltorzult arcú anyámra, apámra, a haláltusától kicsavarodott testű, gyönge húsú húgocskámra…

Horthy végül is a nyár közepén, amikor a budapesti zsidók elhurcolása került volna sorra, leállíttatta a deportálásokat.

A leghitelesebb források szerint Horthy a budapesti zsidók deportálását azért állíttatta le, mert a brit és amerikai titkosszolgálat a tudomására hozta, ha nem akadályozza meg a további deportálásokat, háborús bűnössé lesz nyilvánítva.

Egy biztos: nem az a nagy zsidóbarát lelke vezette.

Az sem köztudott, hogy addigra már szigorúan csak a tizennégy budapesti kerületben maradtak meg a zsidók. Valamennyi elővárosból: Újpestről, Kispestről, Erzsébetről, Lőrincről, Csepelről, Budafokról minden zsidót elhurcoltak.

Ha a pesti zsidók deportálását Horthy le tudta állítani, le tudta volna álltani a vidéki zsidóság elhurcolását is, de nem volt, ami motiválja. Akkor még senki sem figyelmeztette, hogy ha nem száll szembe a német paranccsal, háborús bűnösként felelősségre lesz vonva.

Horthyt azzal szokták védeni, emlékirataiban ő maga is ezzel védekezett, hogy nem volt más választása. Ez hazugság. De a népszerűségének éppen ez a hazugság volt a kulcsa. Horthy azért hivatkozhatott arra, hogy őt mindenbe belesodorták: a történelem, a körülmények, a németek, a végzet, a BALSORS, mert a társadalom, melyet vezetett, éppúgy nem ismerte az autonóm, felelős, racionális cselekvést, ahogy ő sem. A magyar társadalom döntő többsége is „kívülről irányított” (David Riesman), sodródó, felelősséget nem vállaló, másra mutogató, autonómiára képtelen alattvalókból állt és áll ma is, vagyis Horthy és a magyarság zöme megtalálta egymást, mint zsák a foltját, ezért lehetett a magyar népet szolgaságba tipró Horthy huszonöt éves országlása alatt olyan népszerű, és ezért lehetett a Horthy-kultuszt a rendszerváltással újjáéleszteni.

Ezért tudta Antall József parlamentje villámgyorsan elfogadtatni a koronás címert a Kossuth címer helyett.

A szimbólumok fontosak.

Itt adták el a magyarok a lelküket. Itt adták föl a köztársaságot, a haladást. Itt fogadták el Dózsa György helyett Werbőczyt. Kossuth helyett a Habsburg monarchiát. Ady helyett Tisza Istvánt, a geszti bolondot. Őszirózsás forradalom helyett a király nélküli királyságot, Károlyi Mihály helyett Horthy Miklóst, a lovas-tengerészt. Itt tagadták meg a magyar progressziót és fogadták el a konzervatív nosztalgiákat. A magyar álmot, a LEGYEN ÚGY, MINT RÉGEN VOLT könnyes-giccses sírva-vigadását.

Itt alapozták meg a fülkeforradalmat.

A Horthy nosztalgiával együtt egy másik, Horthy személyével szorosan összefüggő motívum is belekerült abba a retrográd szimbólumrendszerbe, amely meghatározta a rendszerváltás utáni negyedszázadban a magyar közgondolkodást: Trianon. Trianon az a bűvös, misztikus, szimbolikus hívószó, amely a magyar politikai beszéd nyelvezetét a racionalitás helyett az irracionális, érzelmi, sőt érzelmes, hamis illúziók tartományába löki.

A trianoni békeszerződés nem Magyarországot osztotta föl, hanem a Monarchiát. A határokat etnikai alapon húzták meg, hogy egy multinacionális föderáció helyett a Habsburg Monarchia helyén több szuverén nemzetállam alakuljon, ami – gondolták a győztes hatalmak –, kevesebb konfliktussal jár majd. Hogy ez jó ötlet volt-e, azon lehet vitatkozni. Azon is, hogy a határokat Magyarország részére kedvezőbben is meghúzhatták volna.

De ordító igazságtalanság a nemes magyar nemzetet nem érte. Az öntelt, xenofób, az összes szomszédját lenéző és megvető, a magyar szupremácia álomvilágában andalgó magyarság azt kapta, amit megérdemelt.

Az egzisztenciáját a közigazgatásban megtaláló magyar dzsentri réteget, a történelmi uralkodó osztályt személyes veszteség érte, az igaz. De a magyar parasztnak vagy a városi prolinak teljesen mindegy volt, hogy Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Kassa és Szepesváralja, Eszék vagy Újvidék magyar közigazgatás alá tartozik-e vagy sem. De el lehetett hitetni velük, hogy a nyomorúságukat nem a retardált feudális viszonyok, nem az állampolgárt semmibe vevő, gőgös, urizáló, a hajlongó alázatot megkövetelő dzsentri-közigazgatás, nem a beígért földreform elcsalása, nem a karvalytőke harácsolása, nem a manipulált piacgazdaság, hanem Trianon, és a polgárosodásban élenjáró zsidóság okozza.

A „szörnyű” sérelem, az ország megcsonkítása a háborús vereség pillanatában hiába kiáltott bosszúért, csak bűnbakért kiálthatott.

Bűnbaknak pedig a terrorista különítményeseivel: Héjjas Iván és Prónay tömeggyilkos bandájával bevonuló Horthy Miklós, aki készségesen fogadta el az antanttól a hatalomért cserébe a trianoni határokat, odalökte a sértett magyarságnak a zsidókat.

A vesztes háborút követő gazdasági csőd, a birodalmi adminisztráció összeomlása, az interregnum és zűrzavar a tengely országaiban mindenütt progresszív forradalmakat generált, így Magyarországon is. Először Károlyi Mihály gróf őszirózsás forradalmát, majd a Tanácsköztársaságot. Az a tény viszont, hogy Károlyi nem volt hajlandó aláírni a trianoni békediktátumot, az nem számított. Az sem, hogy később a kommün „Vörös Hadserege” volt Stromfeld Aurél parancsnoksága alatt az egyetlen katonai erő, amely körös-körül védeni próbálta a határokat az antant seregek nyomulása ellen, és az sem, hogy ezzel szemben éppen Horthy fogadta el a hatalomért cserébe a trianoni határokat, semmi sem számított, amit le lehetett hazudni. Hiszen a magyart csak az árulás győzhette le, melyet a zsidók követtek el, a vereség után (!) kirobbantott forradalmak által. Hát világos! Mindent le lehetett nyomni a „nemzeti” lózungokkal átmosott agyú, porba-sárba ragadt, a retardált feudalizmus béklyóiban élő, elmaradott magyar tömegek torkán.

A Horthy hívők szemében a kiváló államférfiú elévülhetetlen nagy tette az ország-gyarapítás volt, még akkor is, ha a sikertelen kiugrási kísérlet után, a vesztesek oldalán befejezett háborús szereplés következtében a Párizsi Béke egy tollvonással megsemmisítette az egész „művet”. Mégis hogyan képzelte őfőzsenisége? Megtámadta a szovjetuniót, amellyel szemben semmilyen területi követelésünk nem volt azokkal az államokkal szövetségben, melyekkel szemben viszont komoly területi igényeink voltak. Szlovákiából, Romániából. Jugoszláviából lecsípett Hitler kedvence, Horthy kormányzó részére egy-egy darabkát, ha már önként, a németek kérése nélkül beszállt a szovjetek elleni háborúba, hogy ki ne maradjon az osztozkodásból. De mit képzelt Horthy, meddig mehetett ez? A kis alamizsna területek elfogytak! Mi lesz aztán? Hogy lesz ebből Nagy-Magyarország?

A koronás magyar címer, ez a Trianon előtti Nagy-Magyarországra emlékeztető ikon éppen úgy, mint az irredenta politikát megszemélyesítő Horthy Miklós hamvainak a repatriálása arról beszélt, hogy a magyar lélek soha nem fogadhatja el az „országcsonkítást”, és bár a nemzetközi politikai erőviszonyok nem teszik lehetővé, hogy hangosan kimondják, a magyar szívekben mindörökké visszhangzik a NEM, NEM, SOHA! A Trianonban elszenvedett sérelem állandó ébrentartása azt az általános magyar életérzést jelenti, hogy az egész világ a magyar ellensége, és ez a sértődött szerep roppant kényelmes, mert fölment a verseny, a küzdelem, a személyes autonómia megteremtésének követelménye alól.

Horn Gyula és az MSZP-SZDSZ koalíció több, mint hetven százalékos többség birtokában sem tudott ezen változtatni – de nem is akart. Egyrészt nem tudott odafigyelni, mert el kellett kerülni az államcsődöt, ami a Horthy nosztalgiákba szédült Antall kormányzat dilettantizmusa következtében fenyegetett, és végre kellett hajtani az elmúlt negyedszázad egyetlen valamirevaló gazdasági reformját, a Bokros csomagot, másrészt senki nem súgta meg a vezetőknek, milyen erővel bírnak a kommunikáció századában a szimbólumok. De ha oda is figyeltek, eszük ágában sem volt konfrontálódni a Horthyval rokonszenvező tömegekkel.

A baloldal ezen az alapon sosem vette föl a harcot sem az antiszemitizmus, sem a roma-gyűlölet ellen, sosem akart konfrontálódni a zsidókat, cigányokat utáló magyar választókkal, inkább elvtelenül hallgatott. Mert rossz volt a lelkiismerete. Mert a szocialista párt ahelyett, hogy megvédte volna a kiszolgáltatott tömegeket a rendszerváltás okozta gazdasági nehézségektől, az átállással járó életszínvonal zuhanástól, képviselői a liberálisokkal együtt vastagon benne voltak a privatizációnak nevezett törvényes szabad-rablásban és korrupcióban, ráadásul nem bírta lemosni magáról az „utódpártiság” bélyegét. És ezen az alapon tért ki az elől is, hogy szembeszálljon az újjáéledő Horthy kultusszal. Így sikerült elérni, hogy a Szovjetunió összeomlása után, Európában kizárólag Magyarországon, visszafelé folyjon az idő.

Annak a jogász-kollégiumban szerveződő fiatal véd- és dacszövetségnek, melyből a Fidesz, Orbán vezéri szerepét elfogadva, kinőtt, nem ez a visszarendeződés volt az elsődleges célja. A csapat csak belement ebbe a visszarendeződésbe cserébe a totális hatalomért. Ez volt a könnyebb ellenállás útja. Így lehetett az autonóm magatartástól, a versenytől eleve ódzkodó, a balsorsot az önsajnálat kábítószerével föloldó, a sikertelenségből a felsőbbrendűség gőgjébe menekülő magyar tömegeket elaltatni, hipnotizálni, engedelmességre, sőt a szeretett vezető iránti rajongásra bírni úgy, hogy közben ne vegye észre, hogy ezalatt kiforgatják mindenéből. Aki a valóság hűvös levegője helyett biztonságosabbnak érzi az álmok melegét, azt könnyű elkábítani azzal, hogy „merjünk nagyot álmodni”, meg hogy „Magyarország jobban teljesít”.

A baloldal három cikluson keresztül sem bírta megakadályozni, hogy beteljesüljön ez a végzet, mert sosem figyelt a saját szellemi holdudvarára, amely húsz éven át sikítva figyelmeztette arra, hogy mi készül. Nem akarta tudomásul venni, hogy a demokráciát nem lehet a demokrácia elszánt ellenségétől megvédeni anélkül, hogy ne tanítsa meg előbb demokráciára azokat, akiknek eddig fogalmuk sem volt róla, hogy az mi fán terem. És azt sem fogta föl, hogy nem jár a szabadság annak, aki a szabadságra tör! Aki önmagán kívül mindenkivel szemben intoleráns, azt nem illeti meg a tolerancia!

Nem erre figyeltek. Mindenekelőtt, bűnös módon, a saját zsebük megtömésére figyeltek. Ezenfelül demokráciát, plurális parlamentarizmust, jogállamot, versenyalapú piacgazdaságot játszottak egy olyan országban, ahol az emberek túlnyomó többsége nem is ismerte ezeket a fogalmakat, és nem is kívánta megismerni őket.

Ez a többség aztán, persze, hogy hagyta magát bepalizni attól, aki még csak nem is ígért mást, csak annyit, hogy ha győzünk, „minden rendben lesz”. 2010-ben a Fidesznek egyetlen komoly programja volt: megbízható többséget!

És ezzel győzött.

Az unortodox gazdasági varázslat, az egypólusú politikai erőtér, az „illiberális demokrácia” (a fából vaskarikának ez az újabb szép, kövér példánya) – vigyázó szemüket Moszkvára, Ankarára, Pekingre, Bakura vetve – kiválóan működik a mindent elsöprő nagy győzelem, a „fülkeforradalom” óta mind a mai napig a Horthy nosztalgia igézetében.

Sztálin egykori közbenjárásának a hatása még hatvan évvel a halála után is alakítja a magyar közéletet, ami, tekintve, hogy ma Putyin éppen úgy népünk nagy barátja, mint a Generalisszimusz volt annak idején, természetes is. A neonáciknak azt üzeni, hogy az egész magyar holokauszt törvényes volt, hiszen a kormányzót nem vonták felelősségre háborús bűnösként Nürnbergben. És ha nem volt háborús bűnös, feudális, klerikális, antiszemita diktatúráját jogosan tekintik előképnek az új diktatúra hívei, Orbán és a Fidesz különítmény. Hiszen csak a szerencsétlen történelmi körülmények kényszerítették közreműködésre a mi kormányzó urunkat félmillió zsidó legyilkolásában, és kétszázezer szép szál faj-magyar fiú, a teljes Második Hadsereg halálba kergetésében.

És ha Horthy nem volt háborús bűnös, akkor az egész huszonöt éves ellenforradalmi korszak is rehabilitálható, és nem ítélhető el holmi „erkölcsi” alapon. És az alaptörvénybe beiktatható, hogy antiszemita az, aki a kelleténél jobban utálja a zsidókat – ahogy ezt a joviális magyar urak állították kedélyeskedve a boldog békeidőkben.

Rajtam kívül még sokan mondják Orbánról, hogy soha semmiben nem hitt, semmilyen vallása, meggyőződése, erkölcse, ideológiája nem volt, hogy pragmatikusan tört a célja, a totális hatalom felé, tehát nem is rasszista, nem is antiszemita…

Csakhogy.

Aki ilyen kritikátlanul elfogadja, követendő példának választja a súlyosan antiszemita, több mint félmillió zsidó magyar állampolgár ipari legyilkolásában bűnrészes Horthyt, az vajon mi lehet?

Nyilatkozata nem volt valami bátor coming out, csak sunyin, ahremből éreztette, hogy akinek Horthy „kivételes magyar államférfi”, az, mint Horthy, maga is antiszemita kell legyen.

Szóval, nem történt semmi.

Orbán tudott dolgot mondott ki, a tiltakozás ellene csak sok hűhó semmiért.

Horthy háborús bűneinek taglalását, Magyarország megóvását Horthy kísértetétől a rendszerváltás pillanatában kellett volna elkezdeni. Mára már Horthy vastagon beleépült a rendszerbe.

Füst Milánnal kezdtem, hadd fejezzem be vele:

„Megmondtam a magamét. És most elmegyek.”





7 HOZZÁSZÓLÁSOK

  1. Mindenekelőtt (nem kekeckedésből teszem): a Szerző által megírtak semmi újdonságot nem tartalmaztak egy átlagos képességű és valamelyest nyitottan tájékozódni, gondolkodni képes személy számára. És mégis, alig akad, már az úgy nevezett “értelmiség” között is, aki legalább pisszenni merne a mind vadabb és alantasabb, szándékos hazugságok, gyűlöletkeltő machinációk ellen! Mindenki dermedten hallgat – miközben óvatosan leplezve a szomszédját kémleli, nem bukott-e le bármiféle óvatlan mozdulattal, gesztussal, elszólással … s eközben egy mind áthatóbb szarszag lengi be megint az országot …

    A Legfőbb Kegyúr legutóbbi szereplése kapcsán azt kéne észrevenni, hogy Orbán ilyen aktusra pár éve még nem vetemedett volna. Ő is tudja, mivel jár ez, tisztában van vele, hogy ezzel csak tovább mélyíti a szakadékot maga körül. Mégis meglépte ezt az újabb “szintugrást”. Vajon miért? A legvalószínűbb, törvényszerű magyarázat: mert mind inkább kicsúszni véli a domináns kezdeményezést, hatalmat a kezei közül, hiszen a közvélemény kutatásai (mármint, amiket privátban kap meg, szemben a látványos propagandával), illetve az érzékelhető közhangulat mind arra utalhatnak, jön fel a szélsőjobb (pontosabban, a másik, a rivális szélsőjobb)! Orbán előlük próbálná kifogni – ismételten – a szelet … de már egyre szánalmasabban illeg-billeg … miközben tovább rombolja a helyzetet. [A feltételezhető folytatást illetően engedjék meg, hogy az AN egy korábbi cikkéhez írt hozzászólásaimat ajánljam: http://nepszava.us/fidesz-szimpatizans-hitler-orban-es-a-diktatorok-a-zsidok-aldozatai/#comments ]

    De sejtésem szerint Orbán “metakommunikációjában” van egy második üzenete is ennek a megnyilvánulásnak, mely kvázi így hangozhat : “vagy velem tartotok, bameg, vagy rátok borítom a vészt megint!” Tehát a maga, kifinomultan udvarias, főgengszter stílusában bezsarolta a magyarországi zsidóságot, illetve általánosabban, az elégedetlenkedőket: “ha nem álltok mögém, reszkessetek!”

    Sokkal súlyosabb ez a kijelentés, mint aminek elsőre látszik!

  2. „Horthy háborús bűneinek taglalását, Magyarország megóvását Horthy kísértetétől a rendszerváltás pillanatában kellett volna elkezdeni.” Ezzel szemben ennek éppen az ellenkezője történt.
    A rendszerváltás után Antall József miniszterelnök szabadította ki a szellemet, az 1992. április 13-án elhangzott kijelentésével.
    „És amikor a Horthy-éráról szólunk, nem vissza akarunk állítani valami elavult régit, és nem valamiféle nosztalgia fűt bennünket, csak egyszerűen helyre akarjuk állítani az igazságos megítélést.”
    Antall szavai a Horthy-éra rajongóit megerősítették, a társadalom többi részét pedig elbizonytalanították. Horthy történelmi szerepe, a korszak értékelése a Kádár-korszakban elég egyértelmű, egyszersmind egyoldalú is volt, és ez adott táptalajt a mi lovas nemzetünknek arra, hogy a rendszerváltás után ebben a kérdésben is sikerüljön átesni a ló másik oldalára. Hiszen a világháborúktól kezdve, ’56-on keresztül annyi mindent tanítottak eltorzítva a Kádár- korszakban, hogy talán ezt is? S bár magára valamit adó történész soha nem tekintené sem a korszakot a magyar történelem dicső korszakának, sem a személyt „kivételes államférfi”-nak – mint ahogyan azt Orbán Viktor sem tette ez idáig –, nem így a politikusok és a manipulált nép, pragmatikusan szólva a ”választó”! Ezt követően Horthy újratemetése az az időpont, amire érdemes visszanézni.
    Horthy újratemetésére 1993. szeptember 4-én került sor Kenderesen. Érdemes megnézni Robert Parizon filmjét, kizárólag, mint kordokumentumot, anélkül, hogy túl komolyan vennénk Parizon úr elkötelezettségét a tények „pártatlan bemutatása” iránt… (A filmet a német televízió is bemutatta – „Beerdigung oder Wahlkampf” címen – az újratemetés kapcsán keletkezett belpolitikai viták felett „értetlenkedő német közönség” számára.) Az esemény egy csapásra a politikai élet fókuszába helyezte Horthyt. Az újratemetés ötlete a Magyar Tengerészek Egyesületétől származott, akik – nyilatkozatuk szerint – nem politikust, hanem egy tengernagyot akartak hazahozni. Ők kezdték meg a szervezést és még 1992 augusztusában. Horthy István halálának ötvenedik évfordulóján tartott megemlékezés idején még nem érdeklődtek vajmi sokan a már javában folyó előkészületek iránt, sem a politikusok közül, sem a sajtó részéről. Jellemző ezt követően a szervező tengerészkapitány, Dávidházi András nyilatkozata: „egyszer csak észrevettük, hogy mi nem is csinálunk semmit, mindent a politikusok csinálnak”.
    Persze, ne feledjük: közeledtek az 1994-es országgyűlési képviselői választások. Valami igazán magyaros, új és bátor belépővel mindenki szeretett volna előtérbe kerülni, az eseményből politikai tőkét kovácsolni.
    A temetés kapcsán – főként a sajtóvisszhang és az ellenzéki tiltakozások miatt – a legtöbb vezető politikus igyekezett elhatárolódni Horthytól, a politikustól (sőt gyakran még saját magától is). A legtöbben azt hangsúlyozták, hogy szigorúan, mint „magánemberek” vesznek részt egy „magánember” – nem a volt Kormányzó – temetésen, akitől nem lehet megtagadni, hogy magyar létére magyar földben nyugodjék.
    Azután pedig nyilatkoztak:
    Csurka István (MIÉP) kifejezetten kiállt a temetés politikai jelentősége mellett: „ez a temetés egy nemzeti demonstráció, nem történelmi értékelés, hanem a magyar történelem folyamatosságának kegyeletes megünneplése.”
    Kónya Imre (MDF) a negyven éves kommunista diktatúra alatt folyó történelemhamisítás ellensúlyozásának szükségességéről beszél egy olyan rendszerben, amely „az igazságot helyre szeretné állítani”.
    Für Lajost, az Antall-kormány hivatalban lévő honvédelmi miniszterét „kegyeleti okok” és „történészi minősége” késztette arra, hogy elmenjen a temetésre.
    Boross Péter, az Antall-kormány szintén hivatalban lévő belügyminisztere részvételének indoka: „a kegyelet és a főhajtás Magyarország 25 éven át volt kormányzója előtt, aki soha nem árulta el ezt az országot, nem idegen hadseregek segítették arra a posztra, ahova került, és magyar volt végig érzelmeiben…fejjel magaslik ki Horthy Miklós igaz magyarsága”
    És végül még egy bölcs megjegyzés szintén Boross úrtól: „aki összetéveszti a korszakkal a személyt, az nagyot téved”.
    Varga László (KDNP) nyilatkozata szerint: „mindenki, aki tőkét kovácsol abból, hogy Horthy Miklós, a volt kormányzó temetését politikai kérdéssé minősíti, az árt a nemzetnek, árt az ország belső hangulatának, és árt az egyetértés kialakulásának.”
    Ekkor még a FIDESZ volt az, aki leginkább tartotta a semleges álláspontot:
    Kövér László szerint „a Fidesz hivatalos álláspontja lényegében abban foglalható össze, hogy nincs hivatalos álláspontunk Horthy Miklós újratemetésével kapcsolatban, mi ezt egy kegyeleti aktusnak tekintjük, amely a család magánügye”.
    Politikai beszédek, tapsok, Vitézi Rend, cserkészek, Horthy mellszobor avatás és annak kanonoki megáldása, mind-mind a „temetés” jellegzetes aktusai.
    Eközben a budapesti Vörösmarty téren fiatalok egy csoportja „a horthyzmus temetése” jelszóval tartott demonstrációt, akik többek között „nácimentes Parlamentet” feliratú molinóval vonultak fel.
    Az újratemetés számomra legszimpatikusabb szónoka ifj. Horthy István, az unoka beszéde volt, aki a megbékélés és megbocsátás, a kölcsönös megértés fontosságára emlékeztetett, és a nemzeti egység megteremtése érdekében fordult azokhoz a magyarokhoz is, akik a „nagyapa” szerepének megítélését tekintve más véleményen voltak. Ja, hogy ő távol élt, és nem voltak politikai ambíciói Magyarországon?
    Az elmúlt 24 évben ennyit sikerült előre lépni a politikának. Orbán Viktor végre helyére tette a kormányzó „hivatalos” megítélését. Ezt már csak alá kell támasztani valamelyik udvari történészének, és talán még törvényt is hoznak a „Kormányzó emlékének megörökítése” tárgyában.
    Mindez Horthy halálának 60. évfordulóján, és már egyre több helyen foglalkoznak a szoborállítás gondolatával. Nekem meg az jutott eszembe, hogy mi lesz jövőre, 2018-ban, amikor Horthy születésének 150. évfordulóját fogják „ünnepelni”?

  3. Érdekes módon a fent idézett orbáni szónoklat egy másik, országos jelentőséggel bíró és országos szinten sorsfordító kijelentése a hazai sajtóban szinte észrevétlen maradt: “Kormányzó nélkül nincs miniszterelnök, miniszterelnök nélkül nincs miniszter” – mondta Orbán Viktor ugyanakkor.
    Valaki kielemezhetné, milyen – ezennel hivatalosan meghirdetett – irányba fordíthatják az országot a 2018-as választások után Orbánék, ha a választást ismét a megnyerik.
    Újra királytalan királyság következik, Orbán Viktor kormányzóval az élen? Utána király lesz a falusi suhancból? Ki fogja elfogadni az országban, Európában vagy a világban? Vagy majd jön Orbán kedvenc lánya és learatja apja politikai rémálmainak kétes babérjait, a nép nyakára ültetve?
    Továbbá: ki fizeti a révészt, vagyis a királyi palota lakóinak újabbnál újabb nagyzoló és költséges kedvteléseit?

    • Jól látja, legalább annyira lényeges “szösszenete” ez Orbán megnyilatkozásának, mint Horthy méltatása – mely két szándékosan, célzottan megfogalmazott mondandó szervesen össze is kapcsolódik. Én ezért hivatkoztam az AN egy korábbi cikkéhez írt korábbi hozzászólásomra (de egyébként ugyanezzel a véleményemmel “haknizok” már a “terrorvészhelyzetes-tákolmánymódosítás” kezdeti belebegtetése óta: http://nepszava.us/fidesz-szimpatizans-hitler-orban-es-a-diktatorok-a-zsidok-aldozatai/#comments )

      Az ön által említett megszólalás rendkívül informatív, s egyúttal vészesen baljós, hiszen bizonyítja: Orbán Viktor nem csak úgy, szélkakas módjára térül-fordul ezen az csapáson, hanem nagyon is konkrét céljai vannak ezen irányban!

      • Amit májusi hozzászólásában írt – konteo elmélettel mentegetőzve – logikus és valószínű, olyannyira hogy az érintettek már (elég naiv módon) fel is konferálták. Előre bejelentették, hogy lesznek incidensek. Tehát amit leírt nagyon életszerű, magam is hasonló következtetéseket vonok le a történésekből. Megerősít ebben az újabb “Békemenet” szervezésének előkészületei. Lehet, hogy pontosan ez ad majd alkalmat a “terv” megvalósítására.