Hétfőn este tüntetés volt a Városháza előtt. Tüntetésnek talán túlzás írni, néhány száz ember, civilek és a Római partot féltő szakemberek gyülekeztek Tarlós István főpolgármester irodájánál, hogy tiltakozzanak a Római parton tervezett mobil gát ellen.
Napokig lehetne mesélni arról, mit jelentett a Duna a hetvenes években és nyolcvanas évek elején annak a sok ezer, többnyire nem a módosabbak közé tartozó kisembernek, akik ily módon jutottak egy kis vízi élethez, mozgáshoz, szabadsághoz.
Mert a Duna partja nem csak jó volt, de a szabadságot is jelentette. A felhőtlen létezést egy olyan világban, amely nem volt mindig szórakoztató.
Nem kellett gazdagnak lenni ahhoz, hogy az ember csónakot bérelhessen, vagy tartson valamelyik csónakházban. A Hattyúban, a Lidóban, a Bibicben például. Néha persze adódtak kellemetlenségek: időnként beköszönt a Duna, általában négy-ötévente öntötte el a telepeket. Ilyenkor kis műanyag kajakokkal közlekedtek az emberek a kertekben, majd amikor levonult az ár, kitakarítottak, meszeltek és folytatták az életüket.
Volt gát is persze, ma is megvan. Csak nem a Duna partján, hanem egy utcával feljebb, a sok névváltozást túlélt, jelenleg Nánásinak nevezett úton. Ha jött a víz, csak a keresztutcák miatt kihagyott hiányokat kellett pótolni, és már védte is a gát az utcát, valamint a feljebb épített házakat.
Az ártér az ártér volt, azt nem védte semmi.
Azután jött a rendszerváltozás, és a Római-part fokozatosan megváltozott. Megszűnt a csónakházakat és a vízi telepeket kezelő Sportlétesítmények Vállalat, és helyette jöttek mindenféle cégek. Privatizáció, mondjuk így. A kisemberek fokozatosan kiszorultak. Kihaltak volna maguktól is, de a változások nem várhatták meg, míg természetes körülmények között tűnnek el az egykori bérlők.
Ma már csak néhány csónakház áll az egykori több tucatból, ki tudja kinek a kezelésében. Van viszont helyette más. Szép és drága társasházak, hotelek és az egykori kisvendéglők helyén korszerű éttermek. Megváltozott a Római-part összetétele – a melósok, diákok és nyugdíjasok helyett mára „új nép, másfajta raj” vette birtokba a partot.
Szép ez így is, különösen azok számára, akiknek ez így tetszik.
És a víz, amely nem hajlandó érzékelni a változásokat, ma is beköszön időnként. Elönti az árteret, ahová az említett korszerű házak és hotelek épültek. A tulajdonosok pedig gátért kiáltanak, ami megvédené őket és javaikat.
Amikor a Római-part ily módon átalakult, többnyire Tarlós István volt a III. kerület polgármestere. Neki (is) köszönhető, hogy a Római-part így kiépült, s az is, hogy most bizony meg kellene védeni az ottani épületeket.
A legtöbb közülük engedély nélkül épült, a még maradt „őslakosok” szerint néhány befolyásos család – köztük állítólag Deutsch Tamás és rokonsága – tulajdonát képezik.
Most, hogy egyre gyakrabban jön ki a Duna, ezek az emberek bajba kerültek. Meg kell védeni őket és a javaikat – milyen ország az, amely nem védi meg a polgárait.
Más kérdés, hogy kinek a pénzéből kell megvédeni azokat a javakat, amelyek ártérre, lényegében engedély nélkül épültek. Tényleg azoknak adófizetőknek a pénzét kell-e erre költeni, akik soha életükben nem jártak a Római-parton? Vagy azok pénzéből, akik régebben jártak, ám mára kiszorultak onnan?
Nem inkább azoknak kellene állni a költségeket, akik ma ebből hasznot húznak?
Úgy lenne tisztességes és jogszerű, ha a Római-part árterén épült ingatlanok tulajdonosai hozzájárulnának a saját biztonságukhoz, és nem várnák el, hogy az állam – pontosabban: az adófizető polgárok – fizessék meg az ő felelőtlenségük árát.
