Szombat délután négy óra volt, amikor a férfi bement a rendőrségre és megállt az előcsarnokban, a telefonnal fölszerelt hosszú íróasztal előtt és tompa hangon ezt mondta:
– Egy személy eltűnését szeretném bejelenteni.
Úgy tűnt egy pillanatra, mintha idegen ember beszélt volna. Ez nem is az ő hangja. A mondatot jól ismerte. Újságcikkekből, talán detektívregényekből is. „Eltűnt személyek bejelentése.” Érdekes, hogy az emberben elraktározódnak az ilyen mondatok. Ő még sohasem használta. Adott pillanatban mégis tudta, hogy így kell mondani, mert ez már rendőrségi fogalmazás. „Eltűnt személy.” Nem kezdett dadogni, nem kereste a kifejezést, készen előugrott a hivatalos megjelölés: „eltűnt személy”.
A rendőr rábólintott és fölemelte a telefonkagylót:
– Egy ember van itt – mondta –, eltűnt személyt akar bejelenteni.
Amíg a rendőr a válaszra várt, a férfi körüljáratta tekintetét. Modern, tiszta, világos előcsarnok. Üvegfal mögött, galériaszerűen kiképzett helyiségekben rendőrtisztek dolgoztak, telefonok, kapcsolótáblák előtt. Az egyik helyiség ablaka félig nyitva, recsegő rádióhang hallatszott onnan az előcsarnokba, a rendőrtiszt válaszolt a mikrofonba, a rádióhang rövid szünet után újra recsegni kezdett. Cirkáló rendőrkocsi – gondolta a férfi –, jelent valamit az állomásnak. Az utcán is hallott már ilyen rendőrautót. A cirkáló autók között is rádiókapcsolat van és természetesen az autók és az állomás között is. Gyors, hivatalos, fémesen hideg, meg-megszakadó rádióhang. Emlékeztet az űrhajósok Holdközelből érkező hangjaira.
– Tessék végigmenni azon a folyosón – mondta a rendőr –, jobbkéz felé az utolsó ajtó.
– Köszönöm – mondta.
Amikor elindult, hátában érezte a rendőr tekintetét. A rendőr látszólagosan hűvös közönye mögött bizonyosan van valamelyes figyelő készenlét – gondolta. – Nagyszabású bűnügyek felgöngyölése gyakran kezdődik ilyen rutinszerű bejelentéssel.
A folyosó végére ért. A jobboldali ajtón tábla, ezzel a két szóval: ügyeletes detektív. Kopogtatott, aztán benyitott. Kis szobába lépett, az íróasztal mögött, háttal az ablaknak civil ruhás férfi ült, barátságosan bólintott.
– Foglaljon helyet. Hűvös napunk van, igaz? Bár a 24 órás szolgálat végén az ember még nyáron is fázik. Ezt már jól ismerem. A 23. óra vége felé kezdődik egy kis belső didergés – nevetett –, és én már a 24. órában vagyok.
Az íróasztalon fekvő Camel csomag után nyúlt, fölemelte, kínálta. A férfi a fejét rázta.
– Nem dohányzik? Bölcs ember. Szeretnék szabadulni tőle, de nehéz. Ismeri Mark Twain mondatát? A dohányzásról igenis le lehet szokni, tapasztalatból tudom, mert én már többször leszoktam róla. Valahogy így.
Diskurál – gondolta a férfi. – Ezt is ismerem valahonnan. Regényekből. Filmekből. A detektív mindig diskurál. Lelki kényelembe helyezi a kliensét. Aztán támad. S most csakugyan áthatóan nézett a füst mögül:
– Ki az eltűnt személy?
– A leányom.
– Kora?
– Tizenhat esztendős.
– Mikor tűnt el? És miért?
Most már nem beszélgetett. Gyorsan kérdezett. Válasz és kérdés között másodpercnyi szünetet sem hagyott.
– Tegnap délután. Hazatért az iskolából, rögtön átöltözött. A feleségem kérdezte, hová mégy? Az válaszolta, hogy átmegy a barátnőjéhez és később talán moziba mennek. De a feleségem tudta, hogy ez nem igaz. Most már hetek óta áthajt a szomszéd Hastingból egy fiú, Frednek hívják. Ellenszenves kölyök, nagyszájú, a feleségem tiltakozik a barátság ellen. Fred az utóbbi időben egy iskolatársát is magával hozta, az viszont a lányom barátnőjének udvarol. Udvarol! Mit is tudnak ezek az udvarlásról? Pimaszok, hetykék, beletaposnak a gázba, repesztik a papa kocsiját. Egyszóval veszekedés támadt. A lányom elrohant, a feleségem utána, a ház előtt, ahol a barátnő lakik, éles és hangos jelenet következett. A két lány bevetette magát a házba, a szülők nem voltak otthon. A feleségem dörömbölt a villa ajtaján, semmi válasz. Aztán jött, hogy mi történt. A villának van egy hátsó kijárata. Ott mentek ki, a kertek alatt elillantak. A feleségem kétségbeesetten hazatért. Aztán én is megjöttem a hivatalból. Hívtuk a lányom barátnőjének szüleit. Az édesanyja válaszolt. Az ő lánya sem jött haza. Körbetelefonálta, minden ismerősét. Estére megtudtuk Fred telefonszámát. Kiderült, hogy Fred otthon van, nem is volt találkája a lányokkal, sem neki, sem a barátjának, tehát a feleségem tévedett. De a lányok nem kerültek elő. Átvirrasztottuk az éjszakát. Hússzor is beszéltem telefonon a lányom barátnőjének anyjával. Hívtam, menjünk a rendőrségre, jelentsük be a lányok eltűnését. Könyörgött, hogy várjunk még. Ma reggelre biztos megjönnek. Délutánra. Estére. Kizárt dolog, hogy két éjszakát távol tudjanak tölteni otthonuktól. Ezt hajtogatta. Ha a rendőrségre megyünk – mondta –, a bejelentést átveszik a helyi lapok. Megtudja az iskola. Az akta mindörökre a rendőrség irattárában marad. Kerüljük ezt el – könyörgött –, ha egy mód van rá, kerüljük el. Én azonban nem várok tovább. Bejelentem a lányom eltűnését. A detektív bólintott. Iv papírt tett maga elé és kérdezni kezdett:
– Neve, lakhelye? Az eltűnt neve, életkora, hajszíne, milyen magas, milyen ruhát viselt eltűnése napján? Van-e valamilyen feltűnő ismertetőjele?
Száraz torokkal válaszolt, s közben arra gondolt: még néhány perc és a lányom neve felhangzik a rendőrautók recsegő rádióin. Körözés. Halló, halló. New York-i utcákban, villanegyedek kanyargó útjain suhanó rendőrautókban fölhangzik a név. Sötétkék kabát, szürke szoknya, szürke pulóver.
– Fényképe van? – kérdezte a detektív. A tárcájáért nyúlt, kotorászott, elővette a képet. Marianne mosolyog, fehér fogai csillognak. Hogy ezt megtette, hogy ezt meg tudta tenni velünk!
A detektív kis kapoccsal az iv papírhoz erősítette a képet.
– Ez minden, amit most tehetünk. A személyleírást megkapja minden rendőrállomás, minden rendőrautó…. – hátradőlt a székében, a fejét csóválta, halványan mosolygott –, és ha adhatok egy tanácsot: ne idegesítse magát halálra. A lánya hazajön. Valószínű még ma este. Annak az asszonynak igaza van: a második éjszaka előtt rendszerint hazatérnek. Éhesek, fáznak, megrémülnek. Rengeteg ilyen eset van. Itt, ebben a kis közösségben naponta húsz. Hát még New Yorkban. Ráijesztenek a szülőkre. Ez a céljuk. És gyakran állítom önnek, felelősségem tudatában: gyakran a szülők meg is érdemlik. Kevés szülő tud értelmesen gyereket nevelni. Valahogy, valamiben mindig túloznak. Vagy túl engedékenyek vagy túlságosan gyanakvóak. Elhalmozzák mindazzal, amiben ők nem részesülhettek gyerekkorukban, és ezzel elrontják. Vagy pedig rákényszerítik saját életszemléletüket, elveiket, normáikat, nézeteiket, amelyek nem minden esetben helyesek. Elismerem, nem könnyű megtalálni a helyes mértéket. Több, mint művészet. A serdülő gyermekkel való bánásmód: hivatás. Olvasni kell hozzá, lélektani könyveket bújni, pszichológiával foglalkozni, előadásokra járni. Nem akarom megbántani a kérdéssel: volt-e türelmük mindehhez? Vettek-e fáradtságot hozzá?
– Kérem… – mondta halkan a férfi –, mindketten elfoglalt emberek vagyunk… megtesszük, ami tőlünk telik, de….
– Én is elfoglalt ember vagyok – mosolygott a detektív –, de hát azért már könyvtárra valót olvastam össze a gyereklélektanról. Szülőnek lenni ma: élethivatás. Nagy és nehéz felelősség. Köszönöm uram. Térjen most haza. Abban a pillanatban, amint hírünk van… telefonhívást kap az ügyeletesről.
A férfi már az ajtóban volt, amikor a detektív utána szólt:
– Egy pillanat még… valamit elfelejtettem. Mi a neve annak a leánynak… a barátnőjének…, aki az ön leányával együtt megszökött?
– Susan Spencer – felelte a férfi. S még hozzátette: – Orchard Hill 61.
A detektív fölírta. Aztán cigarettára gyújtott. Kezében remegett a gyufa.
– Várjon – mondta –, hazatelefonálok. Talán van valami újság. Susan Spencer a leányom.
