A hideg idő beköszöntével megjelentek München utcáin a gesztenye árusok. Nincs belőlük sok, három vagy négy talán, kizárólag a belváros forgalmas körzeteiben. Sátorlapból épített fülkéjük van, kényelmesen elférnek benne ketten is, ami kiváltképpen hétvégén fontos, amikor a férj is beszáll a boltba. Előttük villanytűzhely széles lapja, azon sülnek a szelíd gesztenyék, amelynek, lévén olasz származék, maróni a neve. Az árusok állva dolgoznak, serényen mérik a marónit, sorolja, hogy mennyire áldásos az egészségre. Gondolom, fölöttébb meglepné, ha tudtára adnám, hogy van [vagy volt?] egy maróni-betegségnek nevezett ártalom is. Kevesen ismerik, latin neve nincs, a mai orvosok talán hírét sem hallották. Akkor én vajon hogyan tudok róla mégis? Körülményesen szerzett tapasztalat, megpróbálom egyszerűen elmesélni mégis.
Az 1930-as esztendők közepe, vége felé meglehetősen gondterhelt volt az életünk, mármint anyámé, apámé, akik válófélben voltak, amit aztán törvényesen szükségtelen volt szankcionálni, mert szegény anyám fiatalon, perirat nélkül elhunyt. A szűkölködést én egyáltalán nem vettem szívemre, mert az írás és olvasás mindennél jobban érdekelt, 12-esztendős koromban megjelent az első novellám a „Mi utunk” című református ifjúsági folyóiratban, amelyben mint arról az „Új Magyar Irodalmi Lexikon”-ból értesülök, rajtam kívül Devecseri Gábor, Karinthy Gábor, Mészöly Dezső és Szabó Magda első írásai láttak napvilágot. Minden, ami velem és körülöttem történt, élmény volt tehát, „anyag”, ami megírásra vár. A gimnázium is érdekes volt, de nem csak mint az oktatás intézménye, de külön-külön a tanárok is, akiket aztán kisregényeimben kezdtem megírni. Mivel ezek már akkor megjelentek, amikor a gimnázium két utolsó esztendejének padját koptattam, voltak, akik olvastákés magukra ismertek. Ha netán rossznéven vették, jelét nem adták. Az igazgató pedig, a kiadó levélben hozzá intézett kérdésére, minden további nélkül engedélyezte, hogy a kisregények nevemmel jelenjenek meg. Nem meglepő, ha tudjuk, hogy az igazgatónak Lengyel Miklós volt a neve, és apósát Benedek Eleknek hívták. Tudott tehát egyet és mást az írás mesterségéről és kezdőknek hozzá fűződő reményeiről. 1938-at mutatott a kalendárium és hihető, vagy sem, mindennek ellenére abban az állami gimnáziumban, amely Zrínyi Miklós nevét viselte, liberális szellem uralkodott. Még egy esztendeig, amikor is Lengyel Miklóst nyugdíjazták és sok minden más lett a gimnázium falain belül és kívül. Mindez azonban nem változtatott azon, hogy anyámnak, apámnak gondterhelt volt az élete, anyámé önhibáján kívül, apámé nem egészen. Anyámnak kenyérkereset után kellett néznie, hogy fenntarthassa magát, én hol apám társaságában éltem, hol egy rokonnál, hol meg többedmagammal egy református pap konviktusában. Ez nagyon érdekes volt. Nekem. Anyámnak biztosan nem. Őneki jutott eszébe, vagy tanácsolták neki, vagy újsághirdetés adta az ötletet, tejcsarnok vezetésért folyamodott. Abban az időben két nagy tejüzem működött Budapesten, az egyiknek Központi a másiknak Fővárosi Tejüzem volt a neve. Ezeknek számos fiókjuk volt a budapesti kerületekben, a Központinak több, a Fővárosinak valamivel kevesebb. A fiókok vezetését óvadék lefizetése ellenében bizományba adták. A fiókoknak „tejcsarnok” volt a neve. A tejen kívül sokféle árut tartottak még, minden tejterméket, palackozott kakaót, tejszínt, vajat (kimértet, vagy tízdekás csomagban) és kenyeret, péksüteményeket. Anyám a Fővárosi Tejüzem egyik nyolcadik kerületi fiókját kapta meg kezelésre, tőszomszédságában a Baross-kávéháznak. Nagyon kicsi bolt volt ez „csarnoknak” aligha nevezhető, valószínű, hogy nagyobb üzlethelyiségből választották le, ikerboltja egy drogéria volt. A kis tejfiókban volt két szék és egy fehér asztal, aki akarta, ott fogyaszthatta el ebédjét, uzsonnáját, mindig minden friss volt, a péksütemények ropogósak, a félbarna kenyér puha, illatos. Annál az asztalnál délutánonként többnyire én ültem, palack kakaó és vajaskenyér mellett. Hatodik gimnazista voltam akkor, 16 esztendős. Minden délután öt órakor szélvész gyorsasággal besiettem a kis boltba a Baross-kávéház főpincére, trenchcoatja alatt már frakkban, készen várta a két szelet friss vajaskenyere, megköszönte, kifizette és kisietett, elérkezett a munkába állásának ideje, ami, gondolom, éjfélig tartott. Egyszer, vagy fél órával azután, hogy ő elment, bejött a kávéház egyik pincére. Sápadtan elmondta, hogy a főúr belépett a kávéházba, levetette a kabátját, összeesett és meghalt. Megdöbbentő hír volt, mert olyan erőteljes embernek látszott, akiről ily értelmetlenül hirtelen halált nem lehetett elképelni. Anyám megsiratta. A Baross-kávéház portálja fölött, fent a magasban, volt egy fényreklám, amelyet a sötétség beálltával kapcsolatak be, kecses talpas poharat ábrázolt, amilyenbe annakidején a kávét hozták a vendégek asztalára a pincérek, a fénypohár lassan telítődött kávéval és amikor már teli volt, csodásan gusztusos fényhab került a kávé tetejére, de annyi hab, hogy a kávéval együtt kicsordult a pohár oldalára és akkor a neonreklám kilobbant, hogy másodperc múlva újra visszatérjen az üres talpaspohár és kezdődjék minden előröl. Ezt a mesésen telítődő poharat hosszan el tudtam nézni, ugyanúgy, mint a Nagykörút és a Baross-utca sarkán, fent a magasban az Ovomaltine fényreklámát, a kisfiút, amint itta az Ovomaltinos tejet, a kis pocakja mind nagyobb lett, mígnem kialudt a fény, hogy a kisfiú újra soványan jelenjen meg és meghízzék a szemünk láttára. Teli volt a város ilyen fényreklámokkal, díszes, kivilágított kirakatokkal, kávéházak fényárban úszó tükörablakaival, és számítani lehetett arra is, hogy este hét órakor, amikor a legnagyobb volt a forgalom, elhúzzon a város fölött a Schmoll-pasztát hirdető fényes repülőgép. Csupa-csupa fény mindenütt, a 6-os villamos ablakai, az autóbuszok zöldesen irizáló belseje, taxik lámpái. Magánautó még nem volt sok abban az időben, nem lehetett, mert különben aligha játszottunk volna unokatestvéremmel, hogy a hét során följegyezzük, ki, milyen gyártmányú autót látott, milyen rendszámmal és aztán vasárnapi találkozás alkalmával összehasonlítsuk, ki látott többet, ki győzött? A budapesti autók rendszáma BP-vel keződött, ez eszembe jut néha a német Bundespost sárga autóinak ugyancsak BP-val kezdődő rendszáma láttára.
Annak a kis tejesboltnak volt hátul egy kis, függönnyel elválasztott része. A boltban nem volt fűtés, talán azért, mert ártott volna a tejtermékeknek. Hideg volt benne télen, a betérő vásárló ezt nem is észlelte a néhány perc alatt, amíg ott tartózkodott. Abban a függönnyel elválasztott bolt-részben volt egy kis vaskályha. Kerek kis kályha, nem akkora, amilyenek mellett a tél beköszöntével árusítani kezdték a Nagykörúton a forró sült marónit, vastag fekete kendőkbe burkolózva a gesztenyés-nénik. A vaskályhát szénnel tüzelték, kerek lapján pattogott a maróni, hegyes kis szerszámmal tűzte föl a néni egyenként, szakasztott olyannal, amilyen a cipész árja, az is volt talán, bele a zacskóba, ötöt öt fillérért, tizet egy tízfilléresért, ami azért nem volt akármilyen pénzegység, hanem szép, fényes nikkel érme. Amikor nagyon erősen havazott, akkor a néni ernyőt nyitott a vaskályha fölé. A hideget azonban jól el tudta viselni, mert melegítette a gesztenye-sütő kemencéje.
Amikor nem tért be vevő a boltba, anyám hátramenekült abba a leválasztott kis bolt-részbe, a függöny mögé és a kis vaskályhánál melegedett. Egyszer aztán panaszkodni kezdett. Mindkét combján piros kiütések lepték el és oly keservesen viszketnek, hogy nem tud tőlük aludni éjjel. Nem mintha olyan nagyon sok ideje jutott volna alvásra, a tejesboltot hajnalban kellett kinyitni, megjött a kihordó (ha megjött) és vitte az előfizetőknek a tejet vagy kakaót, vajat, friss péksüteményt, odatette a lakások konyhája ajtajához, ott legyen időre a reggelihez. Ha pedig nem jött a kihordó, akkor anyámnak kellett megkezdenie a szállítást, bezárni a boltot és vinni a megrendelt árut. Egyszer elfogta szegényt a rendőr, ráripakodott, hogy reggel 6 előtt tilos a tejkihordás, nem tudja? És addig tartóztatta, leckéztette, amíg elkésett és zárva maradt a bolt is. Ezt a rendőrt, ezt a komiszkodást, 25 évvel később feltámasztottam a „Második Avenue” című regényemben, ott az egyik szereplővel történik meg, kamaszkorában pofon is vágja a rendőr, akkor dönti el, hogy elmegy Amerikába, őt ugyan többé nem vágja pofon senki. Úgy látszik, hogy semmilyen élmény, legyen bármily keserű, nem enyészik el nyomtalanul, föltámad, visszatér. De milyen haszna volt ebből anyámnak? A fájós, viszketős lábával elment az orvoshoz, az csak pillantást vetett rá és máris kész volt a diagnózissal:
– Maróni-betegség ez, asszonyom, ugyanilyentől szenvednek a gesztenyés-nénik is, a túlságos közelség a vaskályhához, az okozza. Ne telepedjék melléje. Fölírok egy krémet, az csillapítja a viszketést.
A müncheni gesztenye-árus nem tud a maróni-betegségről, sohasem hallott róla, nevetne, ha elmondanám neki, hogy van ilyen. Vagy volt ilyen? Ez a sok-sok ember, köröskörül az esti müncheni utcán, úgyszintén sohasem hallott a maróni-betegségről, nem tud arról ebben a városban rajtam kívül senki más, egyes-egyedül én. Mint ahogyan a kávéval lassan telítődő kávéházi talpas poharat és a kicsorduló fényhabot sem látja senki más, csak én. Meg a kis repülőgépet, szárnyán a fényes betűkkel: Schmoll paszta, amint áthúz a város fölött. Mondtam, hogy mindez körülményesen szerzett tapasztalat, hiába ígértem, nem is tudtam egyszerűen elmesélni. Fájdalmasan közel az emlékekhez. Olyan ez is, mint a maróni-betegség.
