Halász Péter: Euréka

16 perc olvasási idő

A naptár az 1848-as esztendő január havának 24. napját mutatta. Senki sem sejtette, hogy az a nap az Isten háta mögötti poros, álmos mexikói Kalifornia történetében sorsdöntő fordulat napja lesz. Pedig az lett. Két esztendőn belül Kalifornia a történelem egyik legnagyobb népvándorlásának színhelyévé változott, 1850. szeptember 9-én már az Egyesült Államok kötelékébe lépett, mint annak 31. állama.

Mi történt tehát azon a januári reggelen? James Marshall ácsmester ugyanúgy látott munkához, mint máskor: John Sutter vállalkozó megbízásából fűrészmalmot épített a gyorssodrú folyócska partján. Váratlanul sárgafényű csillogásra lett figyelmes, a víz fölé hajolt és attól, amit látott, olyan heves szívdobogást kapott, hogy majdnem beleszédült a vízbe. A keskeny kis folyó aranyrögöket görgetett medrében. Euréka! – szakadt ki a kiáltás az ácsmester torkából. Nem volt kétsége afelől, hogy amit meglátott, annak köszönhetően gazdag ember lesz. „Euréka!” – az önfeledt kiáltás Kalifornia államnak mindmáig hivatalos jeligéje, mint ahogyan a neve melletti elmaradhatatlan jelző: Golden State, az Arany Állam. Egy kis időbe telt, amíg az ácsmester fölfedezése szárnyra kapott, de akkor azután annál nagyobb hatással: ekhós szekerek végeláthatatlanul hosszú sora vonult Kalifornia felé, 42 ezer szerencsevadász a szárazföldi úton, csaknem ugyanannyi érkezett hajón Kaliforniába, a mexikói vidékre, amelynek addig, az indiánokon kívül, elenyészőn csekély lakossága volt. Akik ideje korán szállták meg a folyócskák és patakok partjait, azok csakugyan jól jártak. „Nem kellett ásni az aranyért, sem kimosni a vizekből azt, elég volt a vödrökbe lapátolni az arany rögöket, minden egyes ember minden áldott napon 700 dollár értékű arannyal merte teli az edényét” – írja „Days of Gold” című könyvében Malcolm Rohrbough.

Amint azonban lenni szokott, amilyen arányban nőtt az aranyláz hőfoka, ugyanabban az arányban csökkent a kaliforniai folyók és patakok arany tartalma. Egyetlen esztendő múltával már nem volt elég a lapát és vödör, csákány kellett és ásó, verítékes erőfeszítés a környező hegyek – olykor csak vélt és remélt – aranyának kibányászásához. Akkorra ugyanis a szerencse megszállott vadászai már otthagyták a kimerült, mert kimerített vizeket és a hegyekben, meg azok környékén kutattak az arany után, hevenyészetten összetákolt települések árasztották el a tájat, kisvárosok nőttek ki a földből, olyan nevekkel, mint a „Dry Digging” és még találóban (vagy keserűbben): „Hell’s Delight”. A pokol gyönyörűsége.

Az aranyláz érintette persze az Egyesült Államok minden részét, munkások otthagyták a munkahelyeiket, farm munkások a földeket, katonák megszöktek az alakulatoktól, családok bomlottak föl, feleségek, anyák hiába rimánkodtak a családfőnek, otthagyta őket, fölkerekedett a vagyonosodás reményének csillapíthatatlan lázában, hogy azután sok esetben ne térjen haza soha többé, mert vagy a pusztító járványok egyike, vagy a végső kimerültség, vagy valamilyen föllángolt konfliktus végzett vele. Áramlottak az aranylázasok az Államok minden részéből, de Mexikóból, sőt Chiléből, tízezrével még Kínából is, mindaddig, amíg 1850-ben törvény nem mondta ki, hogy minden nem-amerikai aranykutatónak havonta 20 dollár adót kell fizetnie. Akkor azután megfogyatkozott a számuk, nem föltétlenül a magas adó miatt, gyakran amerikai kalandorok végeztek velük. Az exlex állapotot önkényes törvénykezés hidalta át, a lincselés, akit lopáson értek, azt korbáccsal verték ki a településtől, levágták a fülét, vagy ha nagyobb értéket tulajdonított el, fölhúzták az első fára. Irigy vetélytársak így végeztek az olyanokkal is, akiktől szabadulni akartak, elég volt, hogy odáig fajult, hogy 1851-ben már törvény szabályozta az önbíráskodást: halálra csak azt a személyt lehetett ítélni, akit száz dollárnál nagyobb érték eltulajdonításán értek – bizonyítottan – tetten.

Az aranyban gazdag kaliforniai föld és víz még mindig szolgált arannyal, de már csak szűkmarkúan, ráadásul az arany értéke is csökkent, egy uncia – mintegy 28 és fél gramm – kimert vagy kiásott aranynak 16 dollár volt a hozama. Nagy pénz a keleti partvidéken, de krajcárnak számított Kaliforniában, ahol egy reggeliért 43 dollárt kért el a kimérés tulajdonosa. Ennyit még az is csak nehezen izzadt ki, aki összeszedett valamelyes aranyat, mert kellet a pénz italra is, ami nélkül elviselhetetlen volt az élet, meg az örömlányok megfizetéséhez is, akik úgy lepték el a férfinéppel teli táborokat, mint éji lepkék a petróleumlámpa körzetét. Arról, hogy miként éltek, étkeztek az aranykutatók, Mark Twain is közölt följegyzést egyik írásában. „Reggelire bab és mosogatóvíz, ebédre mosogatóvíz és bab, vacsorára mindkettő együtt, mégegyszer fölmelegítve” – írta, és hozzátette még: „sehol a világon nem öregszenek meg olyan gyorsan a fiatalemberek, mint Kaliforniában.”

Ez volt az aranyláz árnyoldala. Tény azonban, hogy Kalifornia nélküle sohasem lendült volna fel gazdaságilag oly rendkívül gyorsasággal, mint ahogyan a kontinenst átszelő vasútvonal sem épül meg a tizenkilencedik század végére. Iparosok, kézművesek, vállalkozók érkeztek, éppen a vasútnak köszönhetően, Kaliforniába, de ők már nem azért, hogy az arany után kutassanak, hanem azzal a céllal, hogy a 31. Állam gyorsan növekvő lakosságának ellátásával keressenek pénzt. Ki tartja számon ma már, hogy ilyen szándékkal telepedett le Kaliforniában az a Levi Strauss is, akinek tartós anyagból készített nadrágja, ellátva az eredeti (bár gyakran hamisított) védjeggyel világszerte közkincs ma is. A jeans vagy amint „magyarul” nevezik: a „farmer”.

Mint minden úttörő-korszak, úgy a kaliforniai aranyláz néhány esztendeje is telítve volt keserűséggel, vad indulatokkal, bűnözéssel, ugyanakkor bármily irónikus, föllendülést is eredményezett, küzdést összeharapott fogakkal az érvényesülésért, a vagyonért, a sikerért. Ki tudná ma már megmondani, hogy hány nagy amerikai vagyon gyökerezik az aranyláz ama kezdő korszakában, amikor valóban kanállal merték ki a patakokból, keskeny folyócskákból vödrökbe az aranyrögöket? Abból az időből származik a híres (olykor hírhedt) kaliforniai életszemlélet, már-már hitvallás, hogy „make it or break it.” Nem éppen szentimentális, de ki beszél érzelmekről a történelemben?

Érdemes megemlíteni, hogy az amerikai magyarok krónikáiban nincs följegyzés olyan magyar bevándorlóról, aki bevette volna magát a kaliforniai aranykutatásba. Az 1848-as, ’49-es esztendők, a szabadságharc évei a honhoz kötötték azokat, akik annak elbukása után (akkori mértékkel mérve) tömegesen szánták el magukat a kivándorlásra. Néhány évtizeddel később azonban, már más volt a helyzet. A kilencvenes években aranyat találtak Alaszkában a Klomdike és a Yukon folyók mentén – abban az Alaszkában, amelyet 1867-ben az Egyesült Államok 7-millió kétszázezer dollárért vásárolt meg Oroszországtól –, akkor már tűntek föl magyarok elég szép számban abban a hideg világban. Kende Géza írta a „Magyarok Amerikában” című könyvében: „…találtunk feljegyzést magyar aranykeresőkről, akik 1897-ben, amikor legjobban dühöngött az aranyláz, letették a szerszámot, eladták az üzletüket és aranyat mentek keresni Alaszkába.” Az ilyesmiről kevés az adat, néhány név maradt fent, Kende említi Fényes Józsefet, aki eladta virágzó borüzletét és elindult Klondike felé, meg Benjámin Györgyöt, aki Kelly nevű barátjával kerekedett föl, a „Dirty Woman” folyó partján sioux indiánok támadtak rájuk, Kellyt megölték, Benjámint meg úgy összeverték, hogy hónapokig feküdt kórházban. Később Los Angelesben telepedett le. Ennél többről azonban Kende sem közöl adatot. Egyszerű a magyarázat. Aki valóban talált aranyat és meggazdagodott, az jobbnak látta hallgatni róla, aki pedig hiába kutatott a csábító nemesfém után, jobban restellte annál, amint hogy közhírré tegye. Így aztán amerikai-magyar dédunokák, ükunokák sem tudnak róluk, vagy ha tudnak, hallgatnak.

Az aranyláz hősei vagy áldozatai már régen elporhadtak, amikor egy újabb kincs vonzására indultak, érkeztek Kaliforniába európai kivándorlók – és ezek között már számon tartható jó néhány magyar –, ezt a kincset azonban már nem mérték grammra és igazi érték is csak akkor lett belőle, amikor reá, a celluloid-szalagra, sikeres művet fotografáltak. Az új településnek azonban nem „Hell’s Delight” a neve, hanem – Hollywood. Hogy milyen arányban viszonylott egymáshoz a sikerek és bukások száma, arról nincs megbízható statisztikai adat, hogyan is lehetne, de biztos, hogy csakúgy, mint az aranyláz korában, kevesebb a száma azoknak, akik vödörbe lapátolták, lapátolják az aranyat, mint azoké, akiknek marka üres maradt, marad. De hát ilyen az élet a szerencsekutatásnak megannyi körzetében. Az aranyláz hajdani korszaka után ezt az igazságot a mai Kalifornia is ismeri. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy ennek a napsugaras amerikai Államnak hivatalos dala még mindig az, hogy „I love you California” és jeligéje mindmáig: „Euréka!” Ami fordításban azt jelenti, hogy „itt vagyok, tehát megleltem a szerencsémet!”

Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Halász Péter: Maróni

Következő cikk

Halász Péter: Átváltozások