|
1956. november 3-ának éjszakáján hosszú esztendők óta először ültem úgy az írógépem mellé cikket írni, hogy a cenzor halott volt. Másnapon, tehát vasárnap kora reggelre várta a cikket a lap, azért korai órára, mert délelőtt 11-re be kellett fejezni az újságot, kinyomva és expediálásra készen. Akkor még jut néhány óra arra, hogy eljusson a város minden pontjára. Sietni kellett. Novemberben már korai a szürkület. Szombaton délután a cikk témáját forgattam a fejemben. Úgy éreztem, hogy lázas vagyok. Estefelé a parlamentben jártam, a gobelin-teremben volt a sajtófogadás a külföldi újságírók részére. Úgy szólt az előzetes hír, hogy Nagy Imre miniszterelnök tájékoztatja az újságírókat. De Nagy Imre nem jött be a terembe, helyette Tildy Zoltán és Losonczy Géza ültek az asztalfőn. Előttük mikrofonok ütege. CBS, NBC,ABC. A nagyvilág füle. De a nagyvilág dobhártyáját akkor már rettenetes hangzavar repesztette. Szueznél is álltak a harcok. A nagyvilág azt sem tudta, hogy merre figyeljen. Ha a külföldi újságírók új híreket vártak és reméltek, akkor csalódniok kellett. Tildy és Losonczy hírek helyett csak egy-egy elvi kijelentésre szorítkozhatott. Fáradtak, soványak, elgyötörtek voltak mindketten. Losonczy rengeteget cigarettázott. Megdöbbentett, hogy milyen rosszul néz ki. A sajtófogadás 20-25-dik percében valaki egy kis csomagot és egy levelet hozott be Tildynek. Közel hajolt és súgott valamit a fülébe. Tildy föltépte a borítékot, elolvasta a levelet, zsebrevágta, a kis csomagot maga elé tette az asztalra. Az újságírók figyelmesen nézték. Az egyik megkérdezte:
– Elmodhatja-e nekünk, hogy milyen értesítést kapott?
Tildy bólintott.
– Elmondhatom. A levelet az unokám írta. Arra kért benne, hogy ne feledkezzem meg teljesen az evésről. Ebben a csomagban pedig egy alma van.
Halk moraj futott végig a termen. Derültségnek nem lehetett nevezni. Inkább meghökkent moraj volt. Jupiterlámpák vakító fényre gyulladtak. Televízió- és híradó operatőrök dolgoztak. A sajtókonferencia menete különben eléggé suta, zavart volt. Alkalmi tolmácsok próbálták közvetíteni a kérdéseket és a válaszokat. De francia tolmács nem volt egyáltalán. Erre a feladatra egy pesti lapszerkesztő vállalkozott. De már az első válasz franciára fordításával nyomban póruljárt. Egy magyar származású angol újságíró rákiáltott, pontatlannak minősítette a fordítását és azt kiáltotta, hogy különben sem kíváncsi ennek az embernek a fordítására, egyáltalán ennek az embernek a szereplésére, mert ez az ember annak idején… És fejére olvasott hajdani cikkeket Rákosi idejéből, különösképpen pedig egy fehérkönyvet, amelyet „fehérnek” valóban csak nagy pontatlansággal lehetett nevezni. Újabb hangzavar támadt, az idegen újságírók izgatottan érdeklődtek. „Mi ez, mi történik itt, mit mondanak, ki ez az ember?” A pesti lapszerkesztő sápadtan a falhoz hátrált, idegesen a szeméhez nyúlt, a vállát vonogatta, ő csak segíteni akart.
Mindez a fejemben kavargott, amikor este nyolc óra tájt hazafelé gyalogoltam, át a Lánchídon, a Fő utcán, a Batthyány utcán föl a Széna térre, keresztül a Moszkva téren (hogy hívták azokban a napokban?) végig az Olasz Fasoron, a budagyöngyei kettéágazásig, ahol jobbfelé a Vörös Hadsereg útja (hát annak mi volt a neve akkor?), balra meg a Budakeszi út fut a hegyvidék felé. Halvány körvonalakban bontakozott csak a cikk témája, küzdelmesen és vajúdón születtek a gondolatok. Hűvös este volt, de a homlokom verítékezett. Hazaértem, rádiót hallgattam, csupa rossz, rossz hír, teát ittam, aztán leültem az írógép mellé. Kértem, hogy korán ébresszenek. Semmi esetre sem későbben, mint hajnali fél ötkor. Gyalog megyek a városba, a Marx tér melletti szerkesztőségbe. (Micsoda nevei utcáknak, utaknak, tereknek? ) Hétkor már szedni kezdik a cikket.
Nehezen, küszködve írtam. Hogyan írjon az ember, amikor egy halott fekszik a hátán, ránehezedve teljes súlyával, hideg fejét odaejti az ember nyakára, kidülledt, megüvegesedett szemével a kéziratpapírra mered, vonásai groteszk fintorba torzultak. A cenzor volt, akit esztendők óta cipeltem a hátamon. Az én külön, mellém rendelt, nekem kiosztott, hozzám beosztott cenzorom. De most halott volt. Mégis a hátamon ült, még nem tudtam lerázni magamról. Hogyan is lehetett volna ilyen gyorsan megszabadulni tőle, ilyen gyorsan, néhány nap alatt?
Éveken át cipeltem a hátamon. Ha borotválkozás közben reggel a tükörbe pillantottam, őt is láttam. Keserű, gunyoros ábrázatát. A hangját hallottam: – Nem, nem, meglátod… ez így nem lesz jó. Amit az este írtál…az a részlet a második felvonásban…hallgass rám…azt a részt okvetlenül át kell írni.
Hallgass, nyöszörögtem olyankor fojtottan, hallgass. Akkor elhallgatott. De a kesernyés, gúnyos arc csak rám meredt a tükörből. Hát jó, ő megtette, figyelmeztetett.
Aztán amikor szólt a telefon és a kagylóból a színigazgató hangja szitált a fülembe, puhán, fáradtan, szétomlón, sajnálkozón:
– Öregem, rossz hír, sajnálom, betiltották, a próbákat le kellett állítani…
…akkor a cenzor kárörvendőn mosolygott, legyintett, ugye megmondta, ugye figyelmeztetett. Olyankor nem szólt semmit. Nem is kellett szólnia. A fintora szavak helyett is elmondott mindent. Milyen jó ismerője lettem évek során ennek a fintornak. „Betiltották!” „Átdolgoztatják!” „Újraíratják.” „Megtoldatják.” „Meghúzatják.” És mindig ugyanaz a keresű fintor.
De most a cenzor halott volt.
Tíz óra is elmúlt, amikor végre dolgozni kezdtem. Milyen nehéz szabadon írni. Mennyire el lehet szokni tőle! Egyszer csak kínálkozni kezd a nyilvánvaló. Milyen nehéz írni, amikor mindent meg lehet írni.
A bányász érezhetné így magát, amikor leereszkedik a föld mélyébe és előtte állnak a töretlen falak, arra indul csákányával, amerre akar, arra kezd utat vájni, amerre kedve, szándéka, indulatai vezetik. Nincs más vájat, nincs folyosó, nincsenek aládúcolt aknák, ott tör, ott robbant, ott hasít bele a kemény kőzetbe, ahol akar. Milyen mindent eldöntően fontossá és jóvátehetetlenné válik minden mozdulat. A legelső mozdulat. A legelső sújtás a csákánnyal. A legelső mondat. Minden életveszélyes. A szabadság veszélyei, mesterségének veszélyei. Azok könyörtelenebbek, mint a cenzor. Ha ő gáncsol el, akkor fellebbezel önmagadhoz. De hová fellebbezzen az, aki a mesterségébe bukik bele?
Jóval elmúlt már éjfél, amikor befejeztem az írást. Fáradt voltam és kedvetlen. Nem tetszett, amit írtam. Arra gondoltam, hogy ezt akkor kellett volna megírnom, amikor még nem lehetett. Évekkel ezelőtt. Titokban, zárt ajtó mögött, lefüggönyözött szobában. Lesve azt is, hogy nem mozdul-e a kilincs? Rejtve és rejtezve mindenki elől. A cenzor ellen és a cenzor ellenére. Akkor erő lett volna az írásban, düh, elszántság, keserűség, indulat, toporzékolás, kihívás és szenvedély… .láthatjátok, csak azért is!
De most! Hogy a cenzor halott?
Hajnalban ágyúdörgésre riadtam. Tompa dörgéssel zuhogott a tűz a városra. Fölkeltem, kinyitottam a rádiót. Fáradt, reménytelen hang beszélt az orvtámadásról.
Az íróasztalhoz botorkáltam, fölmarkoltam a kéziratot és a kályhához vittem. A fekete vasajtó mögött még halványan parázslott a tűz. Egy, kettő, három, négy, öt telegépelt papírlap. Bedobtam a tűzbe. Néhány pillanatig aléltan hevertek a papírlapok a parázson, aztán lángra lobbantak. Vékony, fekete füstcsík szállt föl, libbent, oldalra billent és akkor megpillantottam mögötte a cenzort. Ezúttal még káröröm sem látszott az arcán. Inkább csak szakmai fáradtság és a beletörődés abba, hogy újra munkába kell állnia. Mintha azt akarta volna mondani, föltámadva a tetszhalálból: Kár volt elégetni. Most lett volna jó. Most lett volna igazán jó.
|
|
