Halász Péter: A színésznő ideges

14 perc olvasási idő
A színésznő már harmadik hete tombolt az idegességtől. Azal kezdődött, hogy a próba alatt levette a cipőjét és a rendező fejéhez vágta. Néhány nap múlva utcai botrányba keveredett, mert az orra elől elvittek egy taxit. Álmatlansággal küszködött, három csomag cigarettát szívott el naponta és ami a legijesztőbb: az este egyszerre csak megmerevedett a színpadon és elfelejtette a szövegét. Az első sorokban már mozgolódtak, partnere turinosan manőverezett a végszóval, de beletelt félperc is mire eszmélni kezdett. Valamit ki kell találnom, gondolta kétségbeesetten, ez így nem megy tovább. Válságos periódusaiban gyakran a férjei jutottak eszébe, a három férfiú, akivel hosszabb-rövidebb idegi házasságban élt. Az első orvos volt, a második ügyvéd és a harmadik író. Értelmes ember volt mindhárom, ezért is kellett zátonyra futni a házasságainak és ezért tudtak elválni különösebb megrázkódtatás nélkül. Az elvált férjekkel jóbarátságban maradt és tudta, hogy kritikus helyzetben mindenkor számíthat rájuk. Most rövid tűnődés után János telefonszámát kereste elő, délelőtt hívtafel a kórházban. A férfi meglepetten kiáltott a kagylóba:

– Ejha! Mi jutott eszedbe, Mária? Hosszú ideje már csak a színházban látlak és egyszer-egyszer a moziban. Nem valami téves kapcsolás ez? –nevetett.

A színésznő nem magyarázkodott, ha lehetséges, akkor már délutánra találkozót kért a férjétől. Az orvos töprengett egy pillanatig:

– Azt mondanám, hogy gyere föl a rendelőmbe, de a „váróban” ülő páciensek megbámulnának. Találkozzunk abba a kis eszpresszóban, ahol hajdan randevúztunk. Vagy pedig játszol ma este?

– Nem, ma este nem játszom, nincs előadás a színházban, viszont van ugyanott egy megbeszélés a rendezővel. Ezekből a „megbeszélésekből” soha sincs elege a soros zseninek. De ha hétkor találkozhatunk, akkor van egy félórám.

Az orvos hétkor várta egy sarokasztalnál. A színésznő röviden, szaggatottan adta elő a panaszait. Álmatlanság, vészes ingerlékenység, olykor percekig tartó memória-zavar. Az orvos egyszer sem szakította félbe, figyelmesen nézte, áthatóan, úgy, mint általában a pácienseit. Aztán rövid hallgatás után megszólalt:

-Mégis föl kellene jönnöd a rendelőbe. Bár tudom, hogy miről van szó, hiszen ismerlek egy kicsit. Neuraszténia exogén. Sovány vagy, remeg a kezed, egyik cigarettát szívod a másik után. Ez önmagában véve okot ad az aggodalomra. De kínálkozik a megoldás: vízkúra, masszázs, valamelyik klimatikus gyógyhely. Semmi feketekávé, napi tíz cigarettánál nem több, esténként könnyű nyugtató. Ha akarod, fölírok neked valamit, de még jobb volna, ha elutaznál egy hónapra.

Az orvos még tíz percig beszélt, szenvtelenül és szakszerűen. A színésznő növekvő idegességgel hallgatta. Ostoba voltam, gondolta, hogy Jánosho fordultam. Pácienst lát bennem is, semmi többet, az orvosi rutin elhatalmasodott rajta: erek, idegek, ledörzsölés, klimatikus gyógyhely. És napi tíz cigarettánál nem több. Mintha az olyan könnyű lenne! Udvarias beletörődéssel mosolygott és a kezét nyújtotta: -Elutazom valahová, köszönöm. A megbeszélés előtt még fölment az öltözőjébe, elkeseredetten nézte magát a tükörben és belevágta a púderpamacsát.

Másnap délben a második férjét, az ügyvédet kereste telefonon. Tibor előzékeny és készséges volt, mint mindig.

– Állok rendelkezésedre, Mária. Meghívhatlak ebédre?

Két órakor találkoztak a belvárosi vendéglőben. Mária a natúrszelet fölött kiöntötte a szívét. Tibor közben kortyolgatta a sörét és miután megitta, finom mosollyal összefoglalta a véleményét.

– Esztendők óta tudom, hogy életmódod előbb-utóbb idegösszeomláshoz vezet. Tudod, hogy mi a te legnagyobb bajod? Az, hogy félsz a jövőtől, a bizonytalanság érzése gyötör. Beosztás nélkül élsz és reszketsz, hogy kiöregszel a szerepkörödből. Ha az bekövetkezik, akkor cél nélkül állsz a világban. Ez kínoz téged, ez az aggodalom gyötör. Mindenkit elmartál magad mellől és most már egyedül vagy, kiszolgáltatottan. Ez a bajod, ezért nem tudsz aludni, ezért szívod a cigarettákat szüntelenül. Ha óhajtod, én készséggel a rendelkezésedre állok, feljössz az irodámba, jelképesen szólva papírt veszünk elő és ceruzát, bevétel, amire számítani lehet és az elkerülhetetlen kiadás. Hosszasan beszélt még, mérlegelte a bevétel lehetséges emelését és a kiadások megoldható csökkentését. Ha óhajtod, sorra vesszük a tételeket és a lehetőségeket, a tiszta képlet megteremti a nyugalmat.

Még sokáig beszélt, de a színésznő fejében és idegeiben csak néhány szó visszhangzott újra meg újra, „reszketsz, hogy kiöregszel a szerepkörödből”. Hogyan merészel ilyet mondai, ilyen pimaszságot, ilyen sértést, ilyen megalázót? Kiöregszem? Honnan veszi ezt a felháborító képtelenséget. Hol vagyok én még a „kiöregedéstől”? A legnagyobb tévedést akkor követtem el, amikor ehhez a tökfilkóhoz férjhez mentem. A színsznő növekvő gyűlölettel nézte a békésen szivarozó ügyvédet. Most már egyetlen mondatát sem hallotta, felállt az asztal mellől és azzal búcsúzott, hogy köszöni a jó tanácsokat, majd megfogadja. Aznap este a színpadon egy pillanatra olyan idegesség fogta el, hogy majd elájult. Lefekvés előtt bevett egy altatót, de elaludni nem tudott, hánykolódott, egyik oldaláról a másikra fordult, amikor elege lett ebből, akkor fölkelt és föltárcsázta harmadik férjét az írót. Tizenkettőkor a házvezetőnő jelentkezett. Gábor nem volt odahaza. De háromnegyedegykor visszahívta.

– Hallom, hogy kerestél, Mária. Csak nincs valami baj?

– De igen, baj van, Gábor. Nagy  baj. Azonnal gyere föl, beszélni akarod veled.

– Reggel nem ér rá?

– Nem, nem, nem!

A férfi letette a kagylót és gondolkozott egy percig. Aztán taxiért tárcsázott. Jobb, ha a kocsit állni hagyja. Hajnali kettőkor már ott ült a kis szalonban, ahol életének két édes-keserves esztendejét töltötte. Mária konyakot töltött a poharakba, szőke haja megbomlott, fáradt és elkínzott volt az arca. Öregszik, gondolta a férfi szánozva, sajnos, felismerhetőn. Türelmesen végighallgatta Mária elkeseredett panaszkodását. És még a ma estit is: amire még nem volt példa, hogy az altató sem segített. Nem tud elaludni. Mit csináljak.- kérdezte sírásra görbülő ajakkal.

Akkor a férfi fölállt a fotelból.

– Meghallhattalak, Mária, megértettem mindent és most elmegyek. Ez a legtöbb, amit kívánhatsz tőkem. Nem tudok tanácsot adni, én ugyanolyan boldogtalan vagyok, mint te. Két boldogtalan ember sok egy ilyen kis lakásban.

– Te is boldogtalan vagy? –tágult kerekre Mária szeme. –És miért, Gábor? Miért vagy boldogtalan ?

– Mert még mindig nagyon sokat jelentesz nekem, még mindig nagyon keservesen tudsz hiányozni.Az író visszaült a fotelbe.

– Amióta elváltunk, sokat gondolkoztam kettőnk dolgán. Mi azért nem maradhattunk együtt, mert túlságosan szerettelek. A mi szerelmünk olyan volt, mint egy szívgörcs. Mindketten belehaltunk volna. Az életösztönöm vitt el mellőled, Mária.

Úristen, micsoda marhaságokat beszélek, gondolta szégyenkezve. De lopva figyelte az asszony arcát. Mária arcvonásai kisimultak, a szeme ragyogni kezdett, most már nem öregedett, most már rohamosan, percről-percre fiatalodott, gyorsan lélegzett, eltelt feszültséggel.

– Húsz kötetben és tíz színdarabban, versek százaiban és novellák tucatjaiban kerestem a megnyugvás titkát, de sehol sem találtam. A házasságban nem találtam a mindent feloldó nyugalmat, de a magányban sem. Tőlem, éppen tőlem, a tanácstalantól kérsz tanácsot, Mária?

Halványan mosolygott, amikor az asszony keze után nyújt. Mária lehunyta a szemét, ajka kettényílt.

Szürkült, amikor az író kilépett a bérház kapuján. A friss levegőn föltűrte kabátja gallérját, egy szivart ropogtatott az ujjai között. „A mesterség megköveteli, hogy ha szavakkal és gondolatokkal nem jutunk semmire, akkor végső érvként mindazt sutba dobva, átnyújtsuk tenyerünkön az életünket. Amikén az angolok mondják: help yourself!”

Gyalog akart hazamenni, de egy portyázó taxinak nem tudott ellentállni. Beült, bemondta a címét és közben azon gondolkozott, milyen ürüggyel mondja le egy hét múlva Mária második randevúját?

Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Halász Péter: A római expressz

Következő cikk

Halász Péter: A cenzor tetszhalála