A közeledő nyár az úgynevezett könnyű krimik évadja, ezt a televízió is tiszteletben tartja, az Agatha Christie-féle bűneset ezidőtájt a legsúlyosabb, Raymond Chandler, vagy Dashiell Hammett szóba sem jöhet, Patricia Highsmithről nem is szólva. Philip Marlowe nyári álmát alussza, a legkevésbé sem izgalmas bűntények tetteseinek kinyomozását minden átlagos tv-krimi detektíve megoldja. Amiről elkerülhetetlenül eszembe jut az a bűnügyi vígjáték, amelyet az 1946-os esztendő telén Királyhegyi Pállal kettesben írtunk és amelynek azt a címet adtuk, hogy „Könnyű kis gyikosság.” Arra, hogy ki volt az áldozat a legkevésbé sem emlékszem, de arra annál inkább, hogy a női főszerepet, egy kedves, jó humorú, molett detektívnő alakját Gombaszögi Ellára írtuk, aki kedves volt, jó humorú és molett, és akinek Pali mindhalálig hódolója volt. Agatha Christie Miss Marple-jának én akkor még hírét sem hallottam, lehet, hogy Királyhegyi igen, a szerep azonban olyanná gömbölyödött, hogy Gombaszögi Ellán kívül sem élő, sem irodalmi személyre nem hasonlított. A darabbeli nyomozó-hölgy egyénként is hivatásos magándetektív volt, tehát nem amatőr és volt egy munkatársa is, aki (ha jól emlékszem) időről-időre összekuszálta a nyomozás szálait, ezt a szerepet Feleky Kamillra írtuk. Gombszögi Elláról, az olyannyira idő előtt elhunyt színésznőről annyit még, hogy ő volt az az ideális komika, akinek utánozhatatlan humorával párhuzamban fejlődött – csaknem minden alakításban – a drámai vonal. Hárman voltak ők színésznők, három magyar nővér: Ella, Irén és Frida és mintha hármukban kereszteződött és ötvöződött volna az emberábrázoló tehetség, minden alakításuk hiteles volt, egyéni és azok számára, akik látták őket színpadon: felejthetetlen. Helytálltak minden műfajban.
De térjünk vissza ama bűnügyi vígjátékhoz. A darabot a Vígszínházhoz nyújtottuk be, amelynek igazgatója Jób Dániel volt. Az még a színházak államosítása előtti korszak volt, amikor csak kevesen gondoltak arra, hogy az államnak egy napon még a színházakra is megfájdul a foga, hogy tragédiától a kabaréig mindent, de mindent az állam akar rendezni és igazgatni, akkor, amikor az „állam” már a kommunista párttal lesz azonos. Nem, erre akkor még kevesen gondoltak, és akik már gondoltak rá, azok voltak a nagy puccs előkészítői. Ők csak tudták!
A „Könnyű kis gyilkosság”-ot Jób Dánial elfogadta, lekötötte és a Vígszínház kamaraszínházának, a Révay utcai Pesti Színháznak 1947-évi nyári műsorára tűzte. Közben azonban történt valami. 1947 januárjában „Romeo és Julia” címmel új művészeti képeslap született, segédszerkesztőnek engem szerződtettek. A nagyformátum illusztrált hetilap, amelynek Deák Zoltán lett a szerkesztője viszonylag új műfaj volt, kiadójának az ilyen jellegű francia, olasz képeslapok lebeghettek lelki szemei előtt. A lap sikerrel indult, az olvasók hamar megkedvelték, példányszáma hétről-hétre emelkedett. A nyár és így a színházi évad vége felé közeledve, a lap arra vállalkozott, hogy elkészítse az egyes színházak működésének mérlegét, engem két színház évvégi bizonyítványának megírásával bíztak meg, az egyik a Belvárosi Színház volt ( a mai Katona József-színház), a másik pedig a Vígszínház. Világos, hogy ez utóbbit nem lett volna szabad vállalnom, könnyűszerrel hivatkozhattam volna arra: mivel társszerzője vagyok a színház nyári műsorára tűzött darabnak, ezt sehogyan sem lehet összeegyeztetni azzal, hogy évadvégi kritikát írjak téli szezonjáról. Azt viszont, hogy erre való hivatkozással ne tegyek eleget munkatrási megbízásomnak, elképzelni sem tudtam. Végülis a lapnak, amely a maradéktalan függetlenség és az újságírói integriták eszméit hirdette és akarta tűzön-vízen át (hétről-hétre) érvényesíteni, semmi köze nem volt ahhoz, hogy segédszerkesztője – történetesen – egyúttal bemutatás előtt álló szerző is az egyik színházban. Balszerencsémre mindkét színháznak, a Belvárosinak és a Vígnak eléggé sikertelen évad állott a háta mögött, bukásokkal és gyönge darabokkal. Álmomban sem gondoltam volna arra, hog ezt ne írjam meg, méghozzá a legkeményebb modorban. Mindkét szigorú bizonyítványnak következménye volt. A Belvárosi Színház igazgatója, Bárdos Artur, beperelt sajtó útját elkövetett rágalmazásért, Jób Dániel pedig azonnal kiiktatta műsortervéből a „Könnyű kis gyilkosság”-ot. Értetlenül álltam ezzel a kemény visszahatással szemben. Nem ment a fejembe (akkor még), hogy rossznéven lehet venni egy újságírótól, ha őszintén megírja a véleményét. És hogy emiatt levenni a darabot, amelynek társszerzője, a műsorról? Mint ahogyan én különválasztottam egyik hivatásomat a másiktól, nem lett volna ugyanez a kötelessége a színigazgatónak is? Visszapillantva elmúlt évtizedek messzeségébe, a naivitás meglepő. A pertől nem tartottam – és joggal nem, mivel annak tárgyalására sohasem került sor – a darab sorsa azonban bántott, főként Királyhegyi miatt. Palit azonban ismerni kellett. Őt elsősorban az ügyben rejlő példanélküli irónia ragadta meg, az eset fekete humora. – Ilyen még nem volt – mesélte úton-útfélen, eszpresszóban, törzskávéházban, szakmai körökben – levágja a színigazgatót, akinek színházában bemutató előtt állt a darabunk. Világrekord! Csúcsteljesítmény! Felülmúlhatatlan! A darab sorsa akkor – jóidőre – megpecsételődött. Mert aztán hamarosan államosították a színházakat, műsorpolitikájukat „magas helyen” és „új szempontok” alapján szabták meg, a „Könnyű kis gyilkosság” korszerűtlen lett. Társszerzőm becsületére vall, hogy szemrehányást – első, riadt elképedésén túl – sohasem tett. Beletörődött abba, hogy vele ilyen groteszk dolgok történnek.
Dehát mi volt ez ahhoz hasonlítva, ami 1959 nyarán történt, ha nem is vele, de mégis az ő sorsában, Bécsben? Azon a nyáron találkoztam utoljára Királyhegyi Pállal, akkor már New Yorkból repültem át Bécsbe, hogy tudósítsak a Világifjúsági Találkozóról, amelyet akkor első ízben rendeztek meg a szabad világ egyik fővárosában. Az utcán találkoztunk Palival, beültünk egy kávéházba, és elmesélte esetét, amely olyan volt ismét, hogy „csakis vele történhetett meg.”
Királyhegyinek valaha osztálytársa volt a pesti Barcsay utcai gimnáziumban Vidor Károly, akiből híres filmrendező lett Hollywoodban. Mindketten 19oo-ben születtek. Vidor – ahogyan a világban ismerték: Charles Vidor – 1959 tavaszán átrepült Bécsbe, hogy ott készítse el Liszt Ferencről szóló, „Befejezetlen dal” című filmjének néhány felvételét. De már Hollywoodból kerestetni kezdte telefonon Királyhegyit, mert okvetlenül azt akarta, hogy mellette legyen a bécsi forgatás napjaiban. Senki nem szórakoztatta őt annyira, senki sem tudta úgy megnevettetni, mint a hajdani osztálytárs. Királyhegyi megérkezett Bécsbe, Vidor szobát nyittatott neki is az Imperiálban, nagy mulatságok, hajnalba nyúló beszélgetések fűszerezték a bécsi filmezést. Vidor örült a régi barátnak, alig tudott betelni vele. Megígérte Palinak, hogy napidíjat fizettet neki a bécsi tartózkodás idejére, beállítja a forgatás költségvetésébe, szép kis vagyont keres majd. De csak „majd” . Pali szeretett vlna csak egy egészen parányi vagyont látni, de most. Azt azonban nem látott. Egy hajnalon Vidor Károlyt holtan találták lakosztályában. A filmet a másik magyar, Cukor György, alias George „Kukor” fejezte be. Pali fillér nélkül utazott haza Bécsből.
Ennek a drámának nincs utóirata, a „Könnyű kis gyilkosság”- nak azonban van. A vígjáték valamikor a 6o-as évek végén, vagy a 7o-es évek elején mégiscsak színpadra került Budapesten. Persze, a társszerző nevének említése nélkül. Palinak igaza volt. Majd bolond lett volna, hogy másodszor ő gyilkolja meg (mint első ízben a kelekótya társszerző) a „Könnyű kis gyilkosság”-ot.
