Halász Péter: Csodálkozás nélkül

15 perc olvasási idő

A bűvész szívélyesen fogadott, szemmel láthatóan örült a látogatásnak, de azért később, a beszélgetés során nem kerülte el figyelmemet, hogy kedvetlen volt és fáradt. Lehet annak egy esztendeje is, amikor nála jártam, s most úgy tűnt, hogy az egy esztendő alatt legalább öttel lett idősebb. Amikor megkérdeztem tőle, hogy beteg volt-e talán, vagy valamilyen bánat érte, a bűvész szomorúan mosolygott és a fejét rázta.

– Nem ért olyan bánat – mondotta – amelyet egyszerű volna megnevezni, beteg sem voltam. Az igazság az, hogy a hivatásom az, amely alapjaiban rendült meg. Ez okozza az én személyi válságomat. Meglepetten néztem rá:

– A hivatása? Hogy érti ezt?

A bűvész egyike volt a mesterség legkiválóbbjainak. Alig van a világnak olyan metropolisa, ahol pályafutásának eddigi 30 esztendeje során ne vendégszerepelt volna. A közönség – amennyire én tudtam – rajongott érte. Egynéhány mutatványa csakugyan lélegzetállító. Miért érzi úgy, hogy hivatása alapjaiban rendült meg? A bűvész a következőket mondotta.

– Az emberek nem csodálkoznak többé. Nem tudnám minden kétséget kizárólag megjelölni azt az időpontot, hogy mikor szűnt meg az emberi csodálkozás, de könnyen lehetséges, hogy akkor, amikor az emberek televízió-készülékük képernyőjén, a Holdon sétáló asztronautákat látták. Mondom, lehet, de nem vagyok benne bizonyos, megtörténhet, hogy az emberi csodálkozásnak számos ilyen döbbenetesen új fejlemény együtthatója vetett véget. Kérdezem öntől: ha az emberek tudomásul veszik, sőt hozzászoknak, sőt természetesként fogadják el azt, hogy ott ülnek, lakásuk nappali szobájában, egy kényelmes karosszékben, a sarokban álló doboz-alakú készülékben elfordítanak egy kis gombot és a következő pillanatban más kontinensek, nagyvárosok, tőlük tíz- és tízezer kilométerre lévő tájak tárulnak elébük, azután megszokják és tudomásul veszik, hogy ugyanebből a karosszékből Holdon sétáló embereket néznek, amint szökellő léptekkel ezüstszínű csizmákkal holdport verve föl kergetőznek, hanyatt esnek, majd talpra ugranak, akár a gumilabda, akkor ugyan milyen jogon várjam el tőlük azt, hogy őszintén és ámuló szemmel csodálkozzanak azon a rózsaszálon, amelyből rózsacsokrot varázsolok, a galambon, amely kirepül a cilinderemből, és azon, hogy a mutatvány végén visszaadom pénztárcájukat, karórájukat, öngyújtójukat, személyi tárgyaikat? A bűvészet sikerének és varázslatának a titka ugyanaz, mint az ősi mágiáé: történik valami az emberek szemeláttára, tőlük úgyszólván karnyújtásnyi távolságra, amit nem értenek. Tehát csodálkoznak. De manapság csupa olyasmi történik a világban, amit az emberek nem értenek, az emberek tehát megszokták azt, hogy ne értsék azt, ami történik. Visszatérve a világűrrepülésre és a Holdon való sétálásra, ugyan hány ezer ember van a világon, aki tökéletesen érti, hogyan történik? Hogyan történik az, hogy két különböző időpontban a világűrbe repített űrhajó egy bizonyos ponton találkozik, egymásba kapcsolódik, együtt folytatja útját, az egyik űrhajóból átsétálnak a másikba, majd az űrhajók elválnak egymástól és különböző pontokon és különböző időben földre, vízre ereszkednek. Ki érti? Ki érti annak a millió és millió parányi alkatrésznek, műszernek, komputernek, asztronómiai adatnak összességét és összjátékát, ami szükséges ahhoz, hogy egy ilyen világűr-bravúrt végrehajtsanak? Párezernél aligha lehetnek többen. Néhányszázezer talán gyanítja, sejt valamit róla, de az emberiség milliárdjainak fogalma sincs az egészről. Ennek ellenére tudomásul veszi, sőt természetesnek tekinti egy idő után. Már unja is. Ül a televíziós készülék előtt, nézi a világűrben repülő űrhajókat, a mellettük lebegő asztronautákat, sörözik és ásít. Azután itt van az elektronikus agy, amit az előbb említettem. Valamikor kiállt a cirkuszporond vagy a varieté-színház színpadának közepére a fejszámoló bűvész, innen-onnan tíz- tizenöt-jegyű számokat kiabáltak be neki, mindet a fejében tartotta, összeadta, szorozta, osztotta, kivonta, azután megmondta, hogy ki melyik számot kiabálta be, aki közölte vele születési dátumát, annak megmondta, hogy milyen napon született – a közönsége nem tudott hová lenni a csodálkozástól. Ma? Egy ilyen elektronikus agyba adatok millióit táplálják be, megnyomnak egy gombot, a gép finoman percegő hangot hallat és a millió és millió adat egybevetésével közli azt a végsőt és végérvényeset, amelyet kérdezői tudni kívánnak. Miért csodálkoznék ezek után bárki a fejszámoló-bűvészen? Azután a filmek! Néhány évtizeddel ezelőtt a nagy filmcsoda a King-Kong volt, az óriásmajom, aki fölmászott az Empire State Building oldalán. Érdekes látvány volt, talán még izgalmas is, de azért, aki már elmúlt 16 esztendős, az jól észlelte az óriásmajom robotszerű mozgását, tisztában volt vele, hogy trükkös masina játszik a vásznon. A mai fantasztikus filmek azonban nem ilyenek. A film például, amelyik arról szólt, hogy megnyílik a föld és városokat nyel el egy szempillantás alatt, olyan realisztikus volt, olyan iszonytatóan elhihető, és ráadásul különböző trükk-áttételekkel még a mozi padlózatát is mozgatták, a falakat remegtették, a csillárokat táncoltatták, úgyhogy a borzadály már nem csak valamilyen kellemesen bizsergő gyermeki riadalom többé, de bizony, rémület – a mozibejáratnál feliratok figyelmeztetik a közönséget arra, hogy gyönge idegzetűek, szívbetegek forduljanak sarkon, eszük ágába ne jusson bemerészkedni a nézőtérre. Vagy az a másik film, amelyik az amerikai partok közelében portyázó óriáscápáról szól, amelyik fölfalja a fürdőzőket, vagy az a harmadik, az ördögűzésről, amelynek megtekintése után többen öngyilkosságot követtek el, sőt ördög által megszállottnak érezték magukat… Az iszonynak, a borzalomnak, a rettegésnek olyan realizmusa tárul ezekből a filmekből a néző elé, hogy miként várhatnám el a cilinderemből kiröppenő galambom sikerét? Jól tudja, ugye, hogy ennél magasabb rendű trükkjeim vannak, fölakasztom magam a nyílt színen, majd levágom, megbilincselnek, kiszabadítom magam, lenyelek száz zsilettpengét és cérnára fűzve kihúzom a számból, szétosztogatok egy virágcsokrot és visszavarázsolom a vázába, de ezek mind óvodista játékok ahhoz viszonyítva, ami a világban történik. Fölhívom a színpadra az egyik nézőt, spanyolfal mögé állítom, azután elmozdítom a spanyolfalat, a néző eltűnt. De ki csodálkozik ma ezen? Mikor emberek úgy tűnnek el egyik pillanatról a másikra, mintha a föld nyelte volna el őket? Ez, kedves barátom, az én megrendültségem oka. Nem mintha vége szakadt volna a karrieremnek. Hívnak vendégszereplésekre, nem panaszkodhatom. A cirkuszi és varieté műsoroknak még mindig elengedhetetlen részük a bűvész. De mindez csak a felületen változatlan, tudom, hogy a hivatásnak valójában vége. A nézők arcán látom. Abból, hogy a szemükben már soha nem villan fel a csodálkozás fénye. E nélkül pedig az én hivatásom nem ér semmit. Nekem legalábbis nem telik benne többé örömöm. Csodálkozás nélkül – én nem tudok élni.

Sokáig panaszkodott még a bűvész ilyen csöndes és rezignált hangon és én nem találtam egyetlen érvet sem a vigasztalására. A búcsúzáskor kikísért a folyosóra, a lifthez, és miután kezet ráztunk, könnyed mozdulattal visszaadta a pénztárcámat, az öngyújtómat, a karórámat és a gyűrűmet.

– Látja – mondta szemrehányóan –, maga sem csodálkozik. Talán észre is vette, hogy mikor fosztottam ki?

– Nem –válaszoltam –, nem vette észre, de azt hiszen igaza van abban, hogy nem csodálkoztam. Talán azért, mert lelkileg felkészültem rá.

Amikor hazaértem és kiraktam zsebeimből holmijaimat, egy pillanatra meglepődtem: a pénztárcám ugyanis üres volt. Eltűnt belőle minden bankjegy. Fölemeltem a telefonkagylót, tárcsáztam a bűvész számát. Vidáman szólt bele a telefonba:

– Már vártam a hívását. A pénzét megtalálja a télikabátja belső zsebében. Ne haragudjon, nem tudtam ellenállni, mindenképpen el akartam érni azt, hogy csodálkozzon. Vallja be őszintén: ugye csodálkozott egy kicsit?

Megnyugtattam, hogy igen. Valóban csodálkoztam. Miért ábrándítsam ki az illúziójából, s miért mondjam meg neki őszintén, hogy amikor üres pénztárcám került a kezembe, nem csodálkoztam, de megdöbbentem.

A kettő pedig nem ugyanaz. Mert bár csodálkozni nem, de megdöbbenni még tud a világ. Legalábbis: ma még. Hogy meddig? Az más kérdés.

Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Halász Péter: Egy régi színházi bűntényről

Következő cikk

Halász Péter: Ebéd a Kék Flaskóban