2024, december22, vasárnap
KezdőlapHalász PéterHalász Péter: Pillanatfelvétel

Halász Péter: Pillanatfelvétel

-

Volt magyar miniszterelnökökkel New Yorkban rendszerint a Terhesné-féle magyar vendéglőben találkozott az ember. Ez a vendéglő a Második Avenue és a 70. utca sarkán álló házban volt, New York Yorkville nevű negyedében. Annak előtte sok magyar vendéglő volt New Yorknak ebben a negyedében, de volt egy pár esztendő, amikor Terhesné volt a sztár. Az ilyesmi azonban, mint minden egyéb, Manhattanben gyorsan változik. Ott láttam tehát, a Terhesné vendéglőben Nagy Ferencet, kisebb társaságban volt és jó étvággyal ebédelt. Ő nem ismert meg engem, hiszen mindössze egyszer találkoztunk, azt sem tudom, hogy akkor váltottunk-e szót egymással, az 1946-os esztendő egyik nyári estéjén. Ez közvetlenül Jávor Pál Amerikába utazása előtt volt, a színész amerikai turnéra kapott szerződést, és akkor még azt hitte, hogy ez nagy ügy lesz, utazás szerte az Egyesült Államokban, a feleségével, Olgával együtt, sikert-sikerre halmoz. Még nem tudta, hogy ezekkel az amerikai-magyar vendégszereplésekkel mindenki megjárta., Fedák Sáritól Rózsahegyi Kálmánig. Pali tehát nagy és örömteli búcsúestét adott a Pasaréti úti villájában, színészeket hívott meg, néhány újságírót és barátait, akik, mint mondani szokás, a közélet bizonyos területein számottevő személyiségek voltak. A búcsúpartinak a Jávor-villában az volt az eseménye, hogy a házigazda bejelentette: hamarosan illusztris vendég érkezik: Nagy Ferenc miniszterelnök.
  Színészek lelkesednek az ilyesmiért. Semmit sem szeretnek úgy, mint miniszterelnökök társaságában lenni, amiről aztán később “mesélni” lehet: “Az este Ferivel vacsoráztam, elmondta, hogy mennyire  tetszettem neki a legutóbbi szerepemben..” Nagy Ferenc csakugyan megérkezett este fél nyolc tájban. Jávorék sorra bemutatták a vendégeket, a miniszterelnök kedves volt, szívélyes, majd a vacsora után szivar mellett visszavonult Palival annak dolgozószobájába, bizalmas beszélgetésre. Ezt mindenki megértette. “A miniszterelnök üzen.”
  Itt és ekkor találkoztam tehát először Nagy Ferenccel. Másodszorra Terhesné vendéglőben. Volt magyar miniszterelnökök általában odajártak ebédelni. Például Kállay Miklós is, a feleségével. Mindenki tudja, hogy Kállay merőben más időben volt miniszterelnök, mint Nagy Ferenc és őnáluk jobban senki sem tudhatta ezt. De ha találkoztak, barátságosan köszöntötték egymást, az emigráns élet ilyen vonatkozásban csodákra képes. Feloldja ugyanis a politikai különbségeket és ha nagy távlatokban, a dolgok alapvető megítélésében az emigráns politikusokat nem választja el egymástól áthidalhatatlan szakadék, akkor jól megértik egymást. A volt magyar miniszterelnökök volt magyar ízekért jöttek a Terhesné vendéglőbe. Ezek az ízek ugyanis már csakúgy a múlt ködvilágához tartoztak, mint a volt miniszterelnökök miniszterelnökségei. Néha az egykori házigazda, Jávor is felbukkant ebben a vendéglőben, mert hiszen akor már ő is New Yorkban élt, Olga a Jolie Gábor Madison Avenue-i bizsutériáját vezette, és Jávorék az ő egyik házában laktak. Jolie tudvalevőn a Gábor-lányok mamája volt, így a híres Zsazsáé, de abban az időben, miután ismét férjhez ment, többnyire Los Angelesben tartózkodott. Jolie férjéről a New York-i bulvárlapok úgy írtak, mint Count Edmund de Szigethy Hungarian freedaom fighter-ről, nem gondolván arra, hogy ezzel Kádár Jánosnak szolgáltatnak igazságot, aki azt mondotta, hogy a magyar szabadságharcot levitézlett arisztokraták inszcenálták. A grófot valójában Szigeti Ödönnek hívták és foglalkozása szerint kirakatrendező volt, ami egy ilyen dekoratív házasságkötéstől nem is esik olyan nagyon messze.
      Jávor ilyen alkalommal lipóti turót vásárolt a Paprikás Weisznél, kolbászt és “mannának” nevezett töpörtyűt a magyar hentesnél, egy cipó krumplis kenyeret a lengyel Orwashernél és megivott talán egy fröccsöt Zettl Laci “Little Hungary”-jában, hogy azután átsétáljon Terhesnéhez körülnézni, ki van ott?
  Itt volt tehát az egykori vendéglátó, az amerikai-magyar turnéra készülő és búcsúpartit adó színész, itt volt az egykori illusztris vendég, a magyar miniszterelnök, néhány asztallal arrébb a másik volt magyar miniszterelnök, akinek halálmegvető (és halálraítélt) politikai próbálkozását a régi, nagytörténetű magyar táncról nevezték el. És ha már sűrítem a személyeket ezen a kis téren, görög tragédiák dramaturgiai törvényszerűsége szerint, a bárpult mögött állt a csapos, akit Szabó Sándornak hívtak, egykoron a Nemzeti Színház művésze volt, és alig pár évvel a csapossága előtt Cyranó szerepében kápráztatta el a Vígszínház közönségét. Felesége, a szép szőke Bárczy Kató viszont a 42. utcában lévő Longchamp étteremben működött, mint hostess. Néhány esztendővel később azonban Szabó nem volt csapos többé, Tyron Guthrie társulatával járta Amerikát, Myrna Loy partnere volt a “Barfoot int the Park” című darabban, ugyanazt a szerepet játszotta, mint amelyet a darab filmváltozatában Charles Boyer. A turné két esztendeig tartott, aztán hazatért Budapestre, mert mint mondotta, régi barátja, Várkonyi Zoli hívja. Kató a szó szoros értelmében belerokkant a hostess munkába, megoperálták csípőficam miatt, a műtét nem sikerült, a szép, szőke Kató sánta maradt. Kettejük közül ő volt az igazi hős.
     Idetartozik még néhány mondat a Terhesné-vendéglőről is. Terhesné, nevéhez illőn, terebélyes asszony volt, nagyszerűen főzőtt, fegyelmet tartott a konyhájában. Terhest már régen eltemette, élete párja akkor már egy Szél nevű tarfejű ember volt, akiről azt állították, hogy egykor szép szerepet töltött be a csendőrségnél. Ahogyan ott ült a kasszában, vagy még inkább állt, és árgus szemmel figyelte a pincéreit, csaposát, vendégeit és szabad pillanataiban kasszát csinált, szépen fejlődik-e a napi bevétel, el lehetett képzelni róla. Fizetni a számlát őnála kellett, a kassza és a kijárat között csak néhány lépés volt a távolság. Szabó elpanaszolta egyszer, hogy zárás után és a távozáskor, Szél úr ellenőrizte az aktatáskáját, nem visz-e haza benne egy üveg whiskyt.
   A színtér, amit imigyen visszaidézek, felületes megállapítással akár drámai is lehetne, vagy még inkább tragikus, hiszen ki mindenki és mi minden zsúfolódik ezen a parányi színpadon, a Második Avenue-i magyar vendéglőben. Volt magyar miniszterelnökök, egykori nagy színészek, betűvetők, akiknek a képlet szerint már nem volt hová betűt vetniök, de azért nem eszik olyan forrón a húslevest, mint ahogyan főzték Terhesné konyhájában. Amikor közelebbi vizsgálat alá vesszük ezt a kis színteret és szereplőit, mindennél inkább emberinek tűnik, mert a dráma, a görög tragédia körvonalai a távlatban halványulnak, kiszélesülnek, nem személyek drámája többé, de sokkal inkább a koré, a népeké.
  Később azután többször találkoztam és beszélgettem Nagy Ferenccel. Boldogtalan volt-e vajon az emigrációban az egykori magyar miniszterelnök, még hosszú ideig az utolsó, aki szabad választáson többséget nyert pártja élén került a miniszterelnöki székbe? Szűkös körülmények között nem élt, annyi bizonyos. Amikor 1947-ben Rákosi és bandája arra kényszerítette, hogy rövid külföldi útjáról ne térjen haza többé, mert különben összeesküvéssel vádolva börtönbe vetik, ép ésszel az ilyesmit még nem lehetett megérteni. Egy miniszterelnökről, aki néhány napra külföldre utazik, hazájában kiderítik, hogy összeesküvést szervezett. Ekkora sületlenséget hogyan lehet elhinni? Mire esküszik össze egy aktív miniszterelnök? Arra, hogy megbuktassa önmagát? Miniszterelnök aligha akar összeesküvés árán lenni, hiszen máris az. Van azonban olyan helyzet, amelyben igenis el lehet hinni azt, amit el kell hinni. Nem emlékszem arra, hogy akár egyetlen megdöbbent vezércikk fölvetette volna ezt a talányt. A miniszterelnök pártja, a Független Kisgazdapárt meghasadt, akár a túlérett tök. Élén a szakadár O-csoport állt, amely nevét Tutustól kapta, aki nem volt senki más, mint Ortutay Gyula, hivatala szerint kultuszminiszter. Pártok voltak még, de már mind olyan , mint snassz ember kabátján a leszakadásra kész gombok, amelyek mindegyikét már csak egy-egy szál cérna tartja. Rákosiék kezében elvégezte dolgát az olló.
   Nos tehát ilyen volt a sorsa annak a két volt miniszterelnöknek. Kállay Miklós hiába ropta a külpolitikai kállai-kettőst, hiába próbált szabadulni a tánccsoport gyűrűjéből, partnerek nem kínálkoztak sehol másutt. A parkett megszabta a lehetőségek körzetét. Út kizárólag Dachau, a gyilkos tábor felé vezetett. Onnan szabadította ki és fogadta be Amerika. Nagy Ferenc magyar miniszterelnök két évvel később a svájci határon aláírta a lemondását és megkapta cserébe a kisfiát. Azon a „Zis” gépkocsin hozták, amellyel Sztálin ajándékozta meg, amikor Moszkvába látogatott. Később könyve New Yorkban jelent meg 1954-ben, de Magyarországon csak 1991-ben: „Magyarország miniszterelnöke voltam 1942-től 1944-ig címmel.” Nagy Ferenc szorgalmasabb volt, az ő könyve, „Struggle behind the Iron Curtain” már 1948-ban napvillágot látott New Yorkban. De az ország, amelynek egykor miniszterelnöke volt, az ő könyvével sem sietett, a „Küzdelem a vasfüggöny mögött” 1990-ben került a magyar olvasó kezébe. Könyve amerikai jövedelméből Nagy Ferenc egy kis farmot vásárolt magának Virginia államban. 1979-ben ott hunyt el, 76 esztendős korában. Tizenkét esztendővel élte túl azt a másik volt magyar miniszterelnököt, Kállay Miklóst, aki 1967-ben halt meg, viszont 80 évesen.
     Terhesné vendéglője már réges-régen megszűnt, a pillanatfelvételen ábrázolt személyek közül egyetlenegy sem él, a szín üres.
Amerikai Népszava
Amerikai Népszava
Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.
25,000KövetőKövessen minket!
1,000KövetőCsatlakozzon!
340KövetőIratkozzon fel!

Legutóbbi bejegyzések