Orosz József tanulmányának újabb fejezetei azt a kérdést járják körül, miért tér vissza újra és újra a magyar politikai kultúrában a megváltó vezér iránti vágy. A szerző rámutat: a vezérkép nem csupán reflex, hanem gondosan felépített szimbolikus konstrukció, amely érzelmi és esztétikai mintázatokon keresztül válik politikai legitimációvá. A politika egyre inkább arcokra és karakterekre épül, nem intézményekre vagy programokra – miközben a társadalom leegyszerűsítő válaszokat keres a komplex világ kihívásaira.
Ez a vágyódás nemcsak politikai illúzió, hanem pszichés menedék is: érzelmileg
megnyugtató kapaszkodó a bizonytalanság közepette. A kollektív pszichológia így a döntéshozatal egyik fő motorjává válik: a polgár hajlamos saját felelősségét egyetlen vezetőre ruházni. Ezzel azonban a látszólag új alternatívák is gyakran a status quo-t erősítik, hiszen a személyi megoldások helyettesítik az intézményi megújulást.
A tanulmány hangsúlyozza: a demokratikus társadalom alapja nem a karizmatikus vezető, hanem a kritikus gondolkodás, a szilárd intézmények és az élő, vitázó nyilvánosság. A „Ha nem ő, akkor ki?” típusú gondolkodás csapdája épp abban rejlik, hogy hamis alternatívát kínál. Orosz József írása arra figyelmeztet: amíg reményeinket kizárólag egyetlen emberhez kötjük, addig a valódi demokratikus megújulás elmarad.
7. Imázs és tartalom: az illúziógyártás ellentmondásai a magyar politikában
A kortárs politika egyre inkább az érzékelhető megjelenés, az imázs uralma alá kerül. A
politikai szereplők megítélése nem elsősorban tényleges teljesítményük (szubsztancia),
hanem az általuk közvetített vizuális és retorikai látszat alapján történik. E jelenség
különösen élesen rajzolódik ki a 21. századi Magyarország politikai színterén, ahol az
illúziógyártás, a mítoszképzés és a vezérfigurák gondosan felépített marketingje
rendszeresen kiszorítja a racionális diskurzust és a politikai teljesítmény érdemi
mérlegelését. Az illúzió nem puszta hazugság, hanem strukturált jelentéshorizont: a
valóság szelektíven torzított, esztétikailag stilizált változata. A politikai kommunikáció az
imázson keresztül olyan vágyképeket aktivál, amelyek rezonálnak a választók
frusztrációira és reményeire. Edward Bernays már 1928-ban figyelmeztetett: a politikai PR nem tájékoztat, hanem véleményt formál – a valóság szerkesztett és irányított
változatát állítja elő. A polgár nem az igazságot, hanem a meggyőző illúziót kapja.
Magyarországon e gyakorlat különösen kézzelfogható. Orbán Viktor rendszere nem
elsősorban szakpolitikai programokra, hanem identitásalapú narratívákra és politikára
épül. A „magyar ember” eszményképe, a „Brüsszel” elleni küzdelem, a „migráció”
démonizálása vagy a „nemzeti szuverenitás” mítosza mind az imázs eszközei, amelyek
a kormányzati teljesítmény hiányosságait elfedik. A rendszer működését az optikai
morál – és nem az etikai felelősség – logikája vezérli. Így a politika a cselekvés helyett
szerepjátékká válik. A politikai vezető performerként lép színre: jelenlétével,
megjelenésével, hanghordozásával, öltözetével, „emberközeli” gesztusaival közvetít
üzeneteket. A kormányüléseken készült koreografált fotók, a nemzeti konzultációk, a
bakancsos terepszemlék, az influenszeresre vágott videók mind az imázs építésének
tudatos eszközei. Ezzel szemben a szubsztancia – a döntések szakmai minősége,
társadalmi hatása, átláthatósága – másodlagossá válik, gyakran teljesen elhalványul.
Ezzel párhuzamosan a választóközönség is hozzászokik a látványelvűséghez. Nem az
a kérdés, mi történt, hanem hogy ki hogyan nézett ki, ki mit mondott, ki volt „erősebb”. A
politikai teljesítmény szimbolikus erődemonstrációvá redukálódik – az illúzió
politikájává, ahol a látszat kiszorítja a valóságot.
A Magyar Péter-jelenség új szakaszt nyit az imázs és szubsztancia ellentmondásában.
Kezdetben fellépése a „valódi beszéd”, az őszinteség és a leleplezés ethoszát hordozta
– mintha az illúzióval szemben a tartalom tért volna vissza. Ám rövid időn belül
világossá vált: Magyar politikai szerepvállalása legalább annyira épít az imázsra, mint a
szubsztanciára. A „magányos hős”, a „keresztény értelmiségi”, a „nemzeti középosztály
fia” szerepkör újfajta vezérfigurát alapoz meg. Mivel tartalmi értelemben – program,
intézményi vízió, strukturális reformkoncepció – kevéssé artikulált, a diskurzus tereit a
személyes mítosz tölti ki: a bátor kiállás aurája, a belső informátor pozíciója. A
látszólagos tartalomkritika mögött így újabb imázs épül, amely ugyanúgy illúziótermelő
struktúrákban gyökerezik, mint az, amit kritizálni kíván. Habermas nyomán a
demokratikus nyilvánosság ideálja deliberatív párbeszédre, érvek ütköztetésére és
konszenzuskeresésre épül. Az imázsalapú politika ezzel gyökeresen szemben áll: nem
közös megértést céloz, hanem emocionális azonosulást. A nyilvánosság szimbolikus
térré szűkül, ahol a közérdek helyett a közérzet válik döntővé.
A társadalmi illúziók stabilizálják a hatalmat. Ha a valóság fájdalmas, a rendszer
igyekszik azt megszépíteni, újrakeretezni vagy elhazudni – megelőzve az
elégedetlenséget. Az imázs nem csupán kampányeszköz, hanem hatalomtechnikai
mechanizmus: az állampolgár nem rendszerváltást akar, hanem olyan történeteket,
amelyek élményszerűen elmesélik neki, miért nincs szükség mélyreható változásra. A magyar politikai kultúrát alapvetően az egzisztenciális bizonytalanságból fakadó
biztonságvágy és szorongás határozza meg, amely gátolja a reflexív, kritikus
állampolgári attitűd kialakulását. A modern demokrácia működéséhez szükséges
kulturális és társadalmi feltételek hiányoznak, s ezek csak hosszú távú, lassú
szocializációs folyamat során alakulhatnának ki. Ennek következtében az autokratikus
rendszerek lebontását célzó, intézményreformokra épülő liberális programok nem
csupán illuzórikusak, hanem a társadalmi valóságtól elrugaszkodott vágyképzetek is.
Ezzel szemben a paternalista „reménymechanizmusok” – leegyszerűsített, érzelmi
azonosulást kínáló narratíváikkal – sikeresebben képesek politikai mobilizációt
biztosítani. Weber karizmatikus uralomról szóló tézise szerint válsághelyzetekben a
tömegek inkább megszemélyesített, emocionális legitimációt keresnek, semmint
racionális, intézményes garanciákat. Crouch (2004) posztdemokrácia-elmélete e
folyamatot globális tendenciaként azonosítja, ám a magyar eset különleges: itt nem egy
leépülő, korábban létezett demokratikus közösségről, hanem egy igazán soha ki nem
alakult demokratikus társadalmi bázis hiányáról van szó. A magyar politikai kultúra
inkább „predemokratikus” állapotban van, ahol a paternalizmus nem torzulás, hanem a
társadalmi kohézió egyetlen reális formája. A liberális reformprogramok tehát nem a
társadalmi realitásokra, hanem egy idealizált, nyugati demokráciamodellre épülnek.
8. A vezérképzet visszatérése: Magyar Péter mint projektált hős
Már a 2020-as évek elején a magyar társadalomban ismét felerősödni látszott a
kollektív vágy egy karizmatikus, megváltó típusú politikai szereplő iránt. Ez a jelenség
nem újkeletű, mélyen gyökerezik a magyar politikai kultúrában, amelyben a választók
gyakran nem pusztán politikai programokat, hanem morális integritást, karizmát és
személyes sorsvállalást is elvárnak a politikai vezetőktől. Ebbe a pszichopolitikai
közegbe illeszkedik Magyar Péter felbukkanása is, aki korábban a kormányzati
háttérben tevékenykedett, majd a nyilvánosság előtt való megjelenésével új szerepet
vállalt.
Magyar Péter önmagáról alkotott politikai narratívája nem morális megtisztulásként,
hanem tudatos kampánystratégiaként értelmezhető: olyan technopolitikai
konstrukcióként, amely nem személyes erkölcsi válságot tematizál, hanem a politikai
mező újraformázására tett kísérletet. Ebben a konstrukcióban nem megbánásról van
szó, hanem az ellenzékiség intézményes kiürítéséről és morális felszámolásáról.
Magyar nem rendszerváltást hirdet, hanem rendszeruralmat: az ellenzéki tér totális
kisajátítását, amelyben minden korábbi szereplő diszkreditálódik, s egyetlen új pólus marad – ő maga.
Ez a politika felfogásában nem liberális pluralizmus, hanem az élesen dichotóm, barát-ellenség logikára épül, amelyet Carl Schmitt az érdemi politikai cselekvés fogalmi alapjaként írt le. Magyar nem árnyalt szereposztásban gondolkodik, hanem antagonisztikus struktúrában: a korábbi ellenzék nem versenytárs, hanem akadály; nem tárgyalópartner, hanem a „régi rend” szerves része, amelyet ugyanúgy el kell tüntetni, mint a kormányzatot. Így pozíciója nem a centrum, hanem a kizárólagosság igényére épülő új politikai rend középpontja. Vagyis a schmitti értelemben vett totális politizálás logikáját követi, ahol az identitás nem fokozatok mentén, hanem az ellenség tagadása által születik meg. A jelenlegi ellenzék ebben az értelemben nem vetélytárs, hanem az „új rend” legitimitását veszélyeztető zavaró tényező, amelyet politikailag és morálisan egyaránt semlegesíteni kell. A kampánystratégia lényege így nem a meggyőzés, hanem a kiszorítás: a rendszerellenesség szimbolikus monopóliumának megszerzése, amely Magyar
számára nemcsak pozíciót, hanem autoritást is teremt.
Ebben az értelemben Magyar Péter nem pusztán alternatívát, hanem kizárólagosságot
kínál: a politikai tér újraszabását egyetlen új szubjektum nevében. A „változás” itt nem
demokratikus pluralizmus, hanem barát-ellenség viszonyra épített hatalmi újrarendezés,
amelyben a régi szereplők számára már nem kínálkozik szerep – sem a hatalomban,
sem ellenzékben.Gustave Le Bon (1895) arra figyelmeztet, hogy a modern tömeg nem
racionális, hanem emocionális entitásként működik, amely nem logikai érvek, hanem
érzelmi rezonancia alapján szerveződik. A karizmatikus vezér ebben a térben nem
konkrét reformokkal vagy koherens ideológiával, hanem szimbolikus jelenléttel és
érzelmi azonosulást lehetővé tevő személyiséggel hat. Magyar Péter politikai fellépése
és kommunikációs stílusa e szempontból megfeleltethető ennek a mintázatnak: követői
elsősorban nem programalapon, hanem emocionális szinten azonosulnak vele.
José Ortega y Gasset A tömegek lázadása (1929) című művében továbbgondolja Le
Bon téziseit, és rámutat: a modern tömeg nem az autonómiát, hanem épp annak
elkerülését kívánja. A politikai döntések felelősségét inkább átruházza egy
tekintélyesebb szereplőre, aki mentesíti őt a választás és cselekvés terhétől. Ebben az
értelemben a Magyar köré szerveződő kezdeményezések – mint például a Tisza-
szigetek – nem feltétlenül egy új politikai közösség megszületését, hanem inkább egy
paternalista vezérelvűség (Führerprinzip) újjáéledését is jelezhetik. A mozgalom
identitása erősen kötődik a vezető személyes karizmájához (Weber, 1922/1978). Ez a
függés rövid távon erős mobilizációs potenciált biztosít, hosszabb távon azonban az
autonóm politikai szubjektivitás gyengüléséhez vezet. A karizmatikus vezérre épülő
politikai közösségek gyakran hajlamosak arra, hogy a kritikai gondolkodást a lojalitásra,
a deliberációt pedig a hitre cseréljék fel, ezáltal fenntartva a paternalista politikai
kultúrát, amelyet deklaráltan meghaladni kívánnának.
A Tisza-szigetek spontán szerveződése és a „Magyar-jelenség” társadalmi fogadtatása
értelmezhető egyfajta poszttraumatikus mozgalomként is. A közéletben régóta jelen
levő frusztrációk, a demokratikus képviselet elsorvadása és a politikai cinizmus
közepette sokan nem strukturális reformban, hanem személyes katarzisban keresik a
változást. Ez a pszichológiai dinamika nosztalgikus és regresszív jegyeket is hordoz: a
társadalom egy része nem kollektív cselekvés, hanem egyéni vezéregyéniség révén
reméli a megváltást. Ez a jelenség súlyos kérdéseket vet fel a demokratikus politikai
kultúra hosszú távú kilátásaival kapcsolatban. Ahol a politikai részvétel ismételten
karizmatikus megmentők köré szerveződik, ott a társadalmi párbeszéden alapuló
demokrácia esélyei fokozatosan erodálódhatnak. Ugyanakkor a Tisza-szigetek
jelensége fontos kivételt is képviselhet: itt a politikai részvétel nem pusztán érzelmi
azonosuláson, hanem racionális diskurzuson alapul. A vitakultúra és az értelmes
kérdésfelvetések egy csírázó, reflexív állampolgári attitűd lehetőségét sejtetik, amely
hosszú távon akár a demokratikus társadalmi feltételek erősödésének irányába
mutathat.
Körösényi (2018) vezérdemokrácia-koncepciója különösen releváns a Tisza-szigetek
esetében. A mozgalom nyilvános retorikája és szervezeti önképe a pluralizmust és a
részvételt hangsúlyozza, de tényleges működésében a vezérorientált centralizáció
strukturális logikáját követi. Ez a kettősség azt eredményezi, hogy a Tisza-szigetek –
minden demokratikus innovációs törekvésük ellenére – inkább a magyar politikai kultúra
meglévő vezérközpontú mintázatait erősítik, semmint azok meghaladását segítenék elő.
A Magyar-jelenség tehát nem pusztán egy új politikai szereplő fellépése, hanem egy
korszak társadalomlélektani tükörképe is. Egy olyan korszaké, amelyben a remény már
nem intézményekhez, azok újraformálásához és megerősítésükhöz, hanem
személyekhez kötődik; ahol a politikai közösség válságára adott válasz nem
rendszerszintű újragondolás, hanem egy karizmatikus személyiségre irányuló
emocionális projekció. Ebben az összefüggésben különösen problematikus, hogy a
politikai szereplő – aki saját, mindössze huszonhét tagú pártját kizárólagos rezsimváltó
erőként pozícionálja – mögött álló mozgalmak, a Tisza-szigetek, csupán formális,
reprezentatív funkciót töltenek be, valós intézményes befolyás nélkül. Ez a helyzet
olyan politikai illúziót teremt, amely a tényleges hatalmi átrendeződés helyett pusztán a
látszat legitimációját szolgálja. Ez pedig önmagában nem elegendő egy reflektív,
intézményesített és fenntartható demokratikus berendezkedés kialakításához.
9. A politikai illúzió természete
Max Weber klasszikus értelmezésében a karizmatikus uralom olyan legitimációs forma,
amely kivételes személyes adottságokon, rendkívüli képességeken és
válsághelyzetben való fellépésen alapul. A karizma ebben a keretben átmeneti és
instabil jelenség: csak akkor válhat demokratikus kontextusban elfogadhatóvá, ha
képes intézményesülni, vagyis beépülni a jogállami struktúrákba, és igazodni a stabil, normatív rendhez. Weber szerint ez az „áttörés” típusú uralom a hagyományos és jogi-
racionális uralommal szemben áll, és akkor válik szükségessé vagy vonzóvá, amikor a
fennálló intézményi rendszer elveszíti működőképességét vagy legitimációját.
Magyar Péter esetében a politikai színtéren való megjelenés nem egy tudatos,
intézményi kihívásként vagy alternatívaként indult, hanem egyfajta morális megtisztulást
hirdető, emocionálisan telített nyelvezetben: „elszámoltatás”, „tisztázás”, „új politikai
kultúra”.
Ezek a jelszavak – bár rezonálnak a közéleti elégedetlenséggel – nem kapcsolódnak világos, koherens intézményi elképzelésekhez. Amint arra több politikai elemző is rámutatott (pl. Böcskei 2024), a Magyar-jelenség egyik legnagyobb korlátja éppen az, hogy hiányzik belőle a programkoherencia, az alkotmányos renddel való érdemi viszony, illetve az államszervezeti struktúrák újragondolásának szándéka. Ez az érzelemvezérelt politizálás egyelőre inkább reaktív, mintsem proaktív természetű: a fennálló rendszer kritikájára épül, de nem kínál világos alternatívát annak helyettesítésére. Ez a típusú mozgósítás azonban nem egyedülálló. A politikai illúzió jellegzetes dinamikáját tükrözi: az illúzió nem kíván szembenézni a valóság komplexitásával, nem vállalja a pluralizmus és deliberáció nehézségeit, hanem egyszerűsít, leegyszerűsít, azonosít, és végül egyetlen személyben vagy mozgalomban testesíti meg a „vágyott rendet”. A politikai vágy tehát nem az intézmények iránti elköteleződésben nyilvánul meg, hanem egy személyes szimbólumhoz való ragaszkodásban – egy olyan karizmatikus figurához, aki mentességet ígér a cselekvés
felelőssége és a politikai bonyolultság alól.
Weberi értelemben tehát a kérdés nem pusztán az, hogy létezik-e karizma, hanem az,
hogy képes-e strukturálódni: lesz-e belőle jogállami racionalitásra épülő politikai forma,
vagy megmarad a rendkívüli pillanat mítoszaként. Ha a karizma nem vezet intézményes
transzformációhoz, akkor nem a demokrácia erősödését szolgálja, hanem a felelősség
elodázásán alapuló politikai infantilizmust mélyíti el. A 21. század első évtizedeiben a
társadalomtudományi diskurzusban egyre gyakrabban alkalmazott fogalom a polikrízis
(Tooze 2022), amely egyszerre utal a különböző globális válságok – gazdasági,
ökológiai, geopolitikai, egészségügyi és technológiai – egymást erősítő és kölcsönösen
destabilizáló jellegére. A polikrízis nem pusztán válságok egyszerű halmaza, hanem
komplex, rendszerszintű összefonódásuk, amelyben az egyes válságok megoldására
irányuló beavatkozások gyakran újabb válságokat generálnak (Morin 1990).
A polikrízis tapasztalata radikálisan megkérdőjelezi a felvilágosodásból örökölt lineáris
fejlődésparadigmát, amely a tudományos racionalitásra és a technológiai innovációra
alapozta a társadalmi problémák megoldhatóságába vetett hitet. Bruno Latour (2017)
szerint különösen az ökológiai és klímaválság nyomán válik nyilvánvalóvá, hogy az
emberiség többé nem áll kívül a természeten, hanem a „kritikus zónában” él, ahol
minden politikai döntés a bioszféra sérülékeny egyensúlyát érinti. A polikrízis politikai
következménye a hagyományos intézményi racionalitás gyengülése és a karizmatikus
vagy populista vezetői modellek megerősödése. Max Weber már a 20. század elején
felismerte, hogy az intézményi rendbe vetett bizalom megingása karizmatikus vezetők
megjelenését teszi valószínűvé, mivel a válságok idején a társadalom olyan értelmezési
kereteket keres, amelyek túlmutatnak a jogracionális eljárásokon.
Fleck Zoltán (2025) e gondolatot a kortárs magyar politikai kontextusra alkalmazva rámutat, hogy a polikrízis környezetében a liberális jogállam racionális ígéretei különösen sérülékennyé válnak, mert a választók azonnali, érzelmileg is koherens narratívákat keresnek a fragmentált és kiszámíthatatlan világban. Ebből következően a polikrízis nem csupán empirikus valóság, hanem egy új társadalmi-politikai logika hordozója, amelyben a válságok menedzselése nem pusztán technikai, hanem alapvetően narratív és szimbolikus küzdelem is.
10. Az illúzió mint pszichés védőmechanizmus
A NER (Nemzeti Együttműködés Rendszere) gyengülésének és törékenységének
leginkább a narratív térben mutatkoznak meg a jelei – nem elsősorban a hatalmi
struktúra formális dimenzióiban. A politikai diskurzusban megjelennek új,
rendszerkritikus hangok, és a nyilvánosság egyre színesebb véleményformálói hozzák
felszínre az uralmi konstelláció homogénnek tűnő, de valójában repedezett szerkezetét.
Ugyanakkor ez a változás nem feltétlenül vezet automatikusan rendszerváltáshoz vagy
a hatalmi paradigma gyökeres átalakulásához.
Paradox módon sokan az új szereplőkben sem a valódi átalakulást, hanem a rendszer
„kijavításának” illúzióját vélik felfedezni. A „NER light” vagy a „menedzserállam”
fogalmai mögött gyakran nem áll más, mint a régi hatalmi logika és intézményrendszer
esztétikai, retorikai újracsomagolása. Ez a megújulás látszólag korszerű, dinamikus és
pragmatikus, de mélyén a hatalom megszilárdítását, vagyis a korábbi monolitikus
struktúra finomított reprodukcióját szolgálja. Ezért a „térnyitás” nem feltétlenül valódi
nyitásként értelmezhető, hanem inkább kettős dinamikaként: a nyitottság illúzióját kelti,
miközben a társadalmi és politikai mélystruktúrák – mint az intézményi erőviszonyok,
közösségi identitások, a hatalmi diskurzus keretei – alapvetően változatlanok
maradnak. Ez a kettősség biztosítja, hogy a hatalom belső logikája – kontroll, delegálás,
politikai illúziók fenntartása – hosszú távon fennmaradjon, és újabb formákat öltsön.
Ez a helyzet Bernays és Fromm elméleteire emlékeztet: a politikai illúzió nem csupán a
hatalom fenntartásának eszköze, hanem a társadalom számára is egyfajta pszichés
védőmechanizmus.
A nyitottság és változás iránti remény összekapcsolódik a biztonság és kiszámíthatóság iránti igénnyel, amely valójában a régi struktúrákba való kapaszkodást jelenti. A kortárs politikai gyakorlat egyik legmarkánsabb jelensége a „megszemélyesített politika”, a rule of man térnyerése a jog uralmának (rule of law) normatív és intézményi modelljével szemben. A modern demokratikus állam eredendően az intézményes, személytelen garanciákra épülő kormányzás eszményére épült, ahol a legitimáció forrása a racionális szabályalkotás és a jog által biztosított kiszámíthatóság. Ezzel szemben napjainkban – különösen a krízisek által sújtott politikai közösségekben – a legitimitás egyre inkább karizmatikus, személyhez kötött lojalitásra épül. A társadalom bizonytalanság és értékválság idején hajlamos egy erős vezetőben keresni az erkölcsi és politikai stabilitás forrását, miközben az intézményi garanciák iránti bizalom gyengül. A modern demokratikus politikai közösségekben a jogállami racionalitás – a felvilágosodás nagy ígéretének örököse – ma már többnyire liberális értelmiségi vágyképzetként él tovább, míg a szélesebb társadalom emocionális, paternalista elvárások mentén tájékozódik. Ez a tendencia nem csupán a demokratikus normák erózióját jelzi, hanem azt is, hogy a modern politika működési logikája alapvetően szimbolikus és emocionális mobilizációra épül, ahol a személyes hitelesség és a vezető figurájába vetett bizalom képes felülírni az intézményes racionális érvelést. A jog uralmának háttérbe szorulása tehát nem pusztán politikai visszaesés, hanem strukturális jelenség, amely a demokratikus modernitás általános válságát tükrözi.
A politikai lojalitás ma már nem az intézmények legitimitásán, hanem a vezető személyének érzelmi és erkölcsi szimbolikáján alapul. Ebben a közegben az intézményi
reformokról szóló diskurzus – bármennyire racionális – csak szűk értelmiségi körök
számára bír mobilizáló erővel, míg a tömegek politikai viselkedését továbbra is a
megszemélyesített, karizmatikus hatalomgyakorlás logikája határozza meg. Végső
soron bár a narratív tér repedései az ellenállás, a kritika és az alternatív jövők iránti
vágyakat tükrözik, ezek az erők még nem formálódtak át olyan mértékben, hogy valódi
politikai áttörést, a rendszer alapvető átalakítását és a demokratikus intézményrendszer
megerősödését eredményezzék. A mai kihívás nem csupán a hatalom strukturális
meggyengítése, hanem az is, hogy a társadalmi narratívák képesek legyenek
kiszabadítani a közösséget az illúziók keretei közül, és valódi cselekvési alternatívákat
kínáljanak.
11. A kritika jellege, mint demokratikus immunitás
A Magyar Péterhez és hozzá hasonló karizmatikus, erős vezérfigurákhoz kötődő
szkepszis és kétely nem csupán jogos gyanakvás vagy pusztán destruktív ellenállás,
hanem a demokratikus társadalom egyik alapvető, élettani szempontból értelmezhető
önvédelmi mechanizmusa – a politikai immunitás kulcseleme.
A demokratikus közösség egészséges működése nem okvetlenül az, ha feltétel nélkül
elfogadja a hatalom képviselőinek minden kijelentését, hanem inkább folyamatosan
fenntartja a kérdezés, kétkedés és ellenőrzés jogát. A kritika nem gyengeség vagy
szabotázs, hanem a politikai struktúra immunrendszerének nélkülözhetetlen része,
amely megóvja a közösséget a túlzott hatalmi koncentrációtól, az önkénytől és a
manipulációtól. Az egészséges politikai szkepszis képes lebontani a vezéregyéniségek
mítoszát és fenntartani a hatalmi viszonyok átláthatóságát. A magyar politikai közegben
megfigyelhető vezérfigurák – például Magyar Péter vagy Orbán Viktor – világosan
mutatják, hogy a vezérképzet nem kizárólag a hatalom által konstruált, hanem egy
kölcsönös társadalmi konstrukció.
Ahogy Pankotai Lili is ráérzett a 2025. június 10-i, Kossuth téri tüntetésen, a vezér alakját aktívan formálják a társadalmi frusztrációk, az igazságtalanságérzések és a bizonytalan, fragmentált jövőképben megjelenő vágyak. „Nem a zsarnok teremti a szolgát, hanem a szolgalelkűség teremti a zsarnokot. Nem a hatalom kezdte el a zsarnokságot, a hatalom csak akkor lett zsarnok, amikor hagytuk, hogy az legyen, amikor elfogadtuk, hogy kicsik vagyunk, tehetetlenek vagyunk, úgysem változik semmi. Amikor nem kérdeztünk vissza, amikor hallgattunk” (Pankotai, idézi Polkorrekt 2025). Ezzel arról beszélt, hogy a rendszer „mi magunk vagyunk”, és a politikai autokrácia nem kizárólag felülről adódik, hanem kulturálisan és pszichikailag is épül – az elfogadás, a hallgatás, a passzivitás révén. A demokrácia az aktív, reflexív állampolgárokban kezdődik, akik nem hagyják, hogy mások döntsenek helyettük, nem fogadják el a lopás rendjét, és felülkerekednek a kiszolgáltatottság érzésén.
Giorgio Agamben szavaival élve: „A politika veszélye akkor kezdődik, amikor a
közösség lemond a kérdezés jogáról.” Ez az intő figyelmeztetés egyszerre foglalja
össze a demokratikus részvétel lényegét is: Ha a társadalom feladja a kritikus reflexiót,
az önálló gondolkodást és az intézmények, vezetők számonkérésének jogát, akkor a
politikai élet könnyen a dogmatizmus, a tekintélyelvűség vagy a populizmus zsákutcáiba
jut. A szkeptikus állampolgár nem cinikus elutasító, aki minden kijelentést kritikátlanul
visszautasít, hanem felelős közösségi tag, aki megérti, hogy a demokrácia nem pusztán
a többség döntéseinek elfogadása, hanem folyamatos aktív részvétel, kritikai
gondolkodás és a hatalom folyamatos számonkérése. Ez a „nem hiszem el elsőre”
mentalitás a demokrácia egyik alapköve. Továbbá a kritika és a szkepszis
nélkülözhetetlen ahhoz is, hogy a társadalom ne váljék áldozatává a politikai illúzióknak
és manipulációknak, amelyek a vágyak és az érzelmek mesterséges előállításán
alapulnak. Tudatos kérdezéssel és kritikával a társadalom képes megtörni a
karizmatikus vezetők köré épülő mítoszokat és elmozdulni a személyi kultuszoktól egy
intézményesített, racionálisabb és átláthatóbb politikai rendszer felé.
Végső soron a kritika nem csupán a hatalom ellenőrzésének eszköze, hanem a
demokratikus közösség pszichés immunitásának egyik legfontosabb pillére. Ennek
hiányában a társadalom sebezhetővé válik a populizmus, az autoritarizmus és a
politikai apátia által, és ez hosszú távon a demokratikus rend összeomlásához vezethet.
Így a kritika, a szkepszis és a folyamatos kérdezés nem pusztán társadalmi kötelesség,
hanem a demokrácia megőrzésének és fejlődésének alapfeltétele is.
(Folytatás holnap)
