Huszonöt év telt el azóta, hogy 2001. szeptember 11-én eltérített utasszállító repülőgépek csapódtak a New York-i Világkereskedelmi Központ ikertornyaiba (WTC) és a Pentagonba, egy negyedik gép pedig Pennsylvaniában zuhant le. A támadásokban 2977 ember halt meg. Az évfordulón Amerika ismét felolvassa a neveket, megszólaltatja a harangokat, emlékezik a reggelre, amely után valóban megváltozott az ország.
Az évforduló legfontosabb tanulsága azonban nemcsak az, hogy a gyász nem múlik el. Az is láthatóvá vált, hogy a támadásokra adott válasz negyedszázad alatt mennyire átformálta Amerikát. A Reuters és az Ipsos friss felmérésében a válaszadók 33 százaléka már a belföldi terrorizmust nevezte az átlagos amerikai biztonságát fenyegető legnagyobb veszélynek. Külföldi terrortámadástól 20 százalék tartott a leginkább, 42 százalék pedig a véletlenszerű erőszakot jelölte meg.
Amerika ma kevésbé egy távoli barlangból szervezett összeesküvéstől fél, mint a saját társadalmában terjedő erőszaktól. A politikai gyűlölet, a fehér felsőbbrendűséget hirdető csoportok, az összeesküvés-elméletek és a felfegyverzett szélsőségesek már nem a nemzetbiztonsági jelentések távoli szereplői. Ott vannak a választási irodák fenyegető leveleiben, a vallási és faji közösségek elleni támadásokban, valamint abban a politikai nyelvben, amely honfitársakat nevez ellenségnek.
Szeptember 11-e után az amerikai állam példátlan gyorsasággal építette ki a terror elleni háború jogi és intézményi rendszerét. Előbb megszületett a Patriot Act, majd létrejött a Belbiztonsági Minisztérium, szigorúbb lett a repülőtéri ellenőrzés. A hírszerző szervek pedig korábban elképzelhetetlen mértékű hozzáférést kaptak az emberek kommunikációjához és adataihoz. Sok intézkedés növelte a biztonságot, mások tartósan elmozdították a határt az állam hatalma és az állampolgár magánélete között.
A friss felmérés ezt az ellentmondást is megmutatja. Az amerikaiak nagy többsége továbbra is támogatja a szigorú repülőtéri biztonsági ellenőrzést, ugyanakkor 65 százalék ellenzi, hogy a hírszerző szervek bírói engedély nélkül figyelhessék az elektronikus kommunikációt. A társadalom elfogadja, hogy a biztonságnak ára van, de negyedszázad után jobban látja, milyen könnyen válhat a rendkívüli felhatalmazás állandóvá. Mekkora kísértést éreznek egyes politikusok (és egyes befolyásos támogatók) a korlátlan hatalom iránt.
A támadás után indított háborúk ára ennél is súlyosabb volt. Afganisztánban az Egyesült Államok húsz év után úgy távozott, hogy a tálibok visszatértek a hatalomba. Irakot olyan tömegpusztító fegyverekre hivatkozva támadták meg, amelyeket nem találtak meg. A háborúk százezrek életét követelték, országokat tettek instabillá, amerikai katonák nemzedékét terhelték meg, és dollárbilliókat emésztettek fel. Eközben Amerika életszínvonala, demokráciája, stabilitása csúszott egyre lejjebb. Ma már sokaknak az amerikai álom a távozás.
Guantánamo, a CIA titkos börtönei és a kínzás alkalmazása nem pusztán erkölcsi botrány volt. Amerika saját jogállami hitelességét is megrongálta velük, s a meghasonlás révén magának ártott a legtöbbet vele. A terror elleni küzdelem nevében olyan embereket tartottak fogva éveken át vádemelés és tisztességes eljárás nélkül, akiknek egy részéről később kiderült, hogy nem jelentettek veszélyt. Egy demokrácia nem attól bizonyítja erejét, hogy az ellenség módszereit veszi át, hanem attól, hogy veszélyben is ragaszkodik a törvényeihez.
A gyanakvásnak belföldön is voltak áldozatai. Muszlim, arab és dél-ázsiai amerikaiak milliói tapasztalták meg, milyen az, amikor vallásuk, nevük vagy külsejük miatt potenciális ellenségként néznek rájuk. A bevándorlási rendszer egyre szorosabban összekapcsolódott a nemzetbiztonsági apparátussal. A félelem politikai tőkévé vált, amelyből később más kisebbségek és menekültek ellen is könnyű volt mozgósítani. Ez a légkör elkerülhetetlen juttatta hatalomra Amerikában a szélsőjobboldalt.
Közben a támadás emberi következményei sem zárultak le. A Reuters összesítése szerint több mint 150 ezer túlélő és mentésben részt vevő ember küzd a romok mérgező porához köthető tartós egészségügyi problémákkal. Tűzoltók, rendőrök, építőmunkások és környékbeli lakók betegedtek meg évekkel később. Szeptember 11. áldozatainak száma ezért nem állt meg azon a napon. Ma azon megy a vita, hogy egyesek elhallgatták a New York-iak elől, milyen mérgező a World Trade Center környékén a levegő. De igazából mindenki tudhatta ezt.
Az emlékezés akkor méltó a halottakhoz, ha nem válik politikai díszletté. A terrortámadás áldozatainak emléke nem igazolhat végtelen háborúkat, kínzást, tömeges megfigyelést vagy egész közösségek megbélyegzését. Az egység sem jelentheti azt, hogy a félelem nevében elhallgatnak a kérdések. Ma már semmiféle egységről nem beszélhetünk. Korábban az ilyen nemzeti tragédiák, háborúk egységbe hívták a nemzetet. Ma már a nemzeti ügyekben sincs egység. Trump másfél ciklusa szétzilálta Amerikát, amely ünmagához képest széthullóban van.
Huszonöt évvel később Amerika legnagyobb biztonsági kihívása már nem kizárólag az, hogyan tartsa távol a külső támadókat. A kérdés az, képes-e megvédeni saját demokratikus intézményeit a belülről érkező erőszaktól és autoriter kísértéstől. Szeptember 11-e valódi tanulsága nem az, hogy a szabadságot fel kell adni a biztonságért. Éppen az, hogy a félelem idején kell a legjobban vigyázni rá. A terroristák győzelme az, hogy Amerika megváltozott. Ma már önmagát fenyegeti.
