A társadalom látja, hogy a demokratikus ellenzéknek nem csak ereje, de világos és koherens programja és erkölcsi tartása sincs a rendszerváltáshoz.
A magyar nép egyelőre köszöni szépen, nem csinál történelmet. A magyar értelmiséget ez nagyon felháborítja és elkeseríti. Sír és rí, hogy nincs senki, aki tenne valamit. Mindenki mindent eltűr, soha nem borul ki az a bizonyos bili, pedig már mindenkinek a tyúkszemére léptek, az arcába köptek és a zsebeit is kiforgatták. Világos nappal megerőszakolták a fiatal magyar demokráciát, úgy, hogy még filmszerepet sem ígértek neki.
A magyar értelmiségi sír és rí, hogy – azt mondja – nem lehet itt tenni semmit. Az ország egyik fele, olyan hülye, hogy távirányítóval lehet vezérelni Budapestről. A Habony-művekben megnyomják a gombot, és azok, ott lent, rögtön azt utálják, akit kell. Tiszta szívből. Az állami televízió rátelepszik a köznép szabadidejére, éjjelére és nappalára. Azt duruzsolja a fülébe, hogy Orbán Viktor a király és Soros György a sátán. Azok meg a végeken el is elhiszik.
A magyar demokratikus és ellenzéki értelmiség bamba arccal áll, mert hiába dolgozta ki míves szakértelemmel és példás összefogással a világ legjobb választási törvényét, nincs ki bevezesse azt. Hát azt is nekik kellene? Magyarországon a vértelen rendszerváltás után a értelmiségiek úgy gondolták, hogy ezzel vége a történelemnek. Innentől kezdve csak négy évente választani kell menni és ez elég is a boldogsághoz.
Az sem tűnt fel senkinek, hogy 1990 óta volt néhány komoly és véres háború százezernyi áldozattal. Ide-oda bevonultak az amerikaiak, végignéztünk közelről egy genocídiummal összekötött balkáni vérfürdőt, egy Jugoszlávia nevű állam szétesését. Vlagyimir Putyin a baráti és testvéri Oroszország élén bevonult a Krím félszigetre, kiszakítva Ukrajnából, amire szüksége volt és permanens háborút folytat a szomszéd ország határain belül. Szíriában pedig ismét világpolitikai tényezővé bombázta magát. Szóval a történelem még mindig véres és az IS-t sem Orbán Viktor kerítésével győzték le Szíriában és Irakban, hanem ezrek haltak bele abba, hogy kevesebb menekült induljon el onnan Európa felé.
A magyar értelmiség határozottan meg van győződve arról, hogy mindent el kell követni a magyarországi demokrácia helyreállításáért, hogy ismét a nyugati világ része lehessünk, ahol a liberális parlamenti demokrácia uralkodik az ő fékeivel és ellensúlyaival, melyek – lehetőleg – nem egy, de inkább több kézben vannak. A sajtó szabad és az ország összes médiája nem egy párt irányítása alatt áll, nem egy szerkesztőségben, nem egy ember ír minden magyarnak újságot és csinál televíziót, mert ilyen már volt és nem vált be. Csakhogy arra nem voltak felkészülve a magyar demokraták, hogy a szabadságot meg kell védeni, és ha elveszett, vissza kell szerezni, akkor is, ha – akik elvették -, nem akarják visszaadni.
A magyar értelmiség sír. Patakokban folynak a könnyei. Tehetetlenül tördeli a kezét, mert csapdában érzi magát. Nem tud mit kezdeni azzal, hogy egy – immár létező, bár még nem véres – diktatúrát kellene megdönteni, de demokratikus eszközökkel nem lehet, mert ezeket az eszközöket már kivették a kezéből, hiszen a demokratikus eszközök hiánya a diktatúra. Azért szögezzük le: ha alvás közben próbálják meg kirabolni az embert, de arra felébred, joga van megvédeni a javait és akár erőszakkal kitépni a tolvaj kezéből a családi ezüstöt.
A magyar értelmiség, a magát demokratikusnak nevező ellenzék ma nem képes arra, hogy visszavegye a hatalmat Orbán Viktortól és helyreállítsa a demokráciát. Egyrészt azért, mert ezt ma már demokratikus eszközökkel, választás útján nem lehet, másrészt azért, mert semmi egyéb megoldásnak még csak az ötlete sem fordult meg a fejében. Már azon kívül, hogy az erőszak, az ki van csukva, hiszen abban még megsérülhet valaki, akár életekbe is kerülne a szabadság, ami annyit azért nem ér meg. Nem értik azt, hogy épp az erőszakot, a korlátozhatatlan, irányíthatatlan, primitív erőszakot készítik ezzel elő, mert nem marad más a tömegnek, ha egyszer betelik a pohár.
Ezt látja a magyar társadalom, a magyar vidék is, amikor begubózik, visszavonul és hagyja a hülyéket tobzódni. Fél, és úgy érzi, nincs aki megvédje. A legjobb, amit tehet, ha jóban van a hatalommal, mert ebből lesz állami megrendelés, munkahely, legrosszabb esetben közmunka. Jól látja, hogy Orbánnak igazából nincs ellenzéke, ellenfele, így vele kell a jövőben is együttélni. Senki nem hülyébb a végeken, mint a székesfővárosban, ahol ugyanúgy százezrek tudják hová kell állni, hogy csurranjon és cseppenjen. A különbség csak annyi, hogy vidéken az emberek kiszolgáltatottabbak, mert arrafelé kevesebb a hazai politikai viszonyoktól független munkahelyet kínáló multi.
A plakátoktól és az agymosó állami tévétől nem lett több műveletlen, alulképzett, enyhén gyenge elméjű az országban. Ennyi mindig volt. Az idegengyűlölők, rasszisták és antiszemiták létszáma is permanensnek tekinthető. Eddig is volt ennyi, csak kussoltak, mert nem kaptak állami támogatást, a hatalomtól eredő megerősítést a világképükhöz, sőt – jó időkben – ellenkező behatásnak voltak kitéve.
A magyar társadalom olyan, amilyen. Nem változik szíre-szóra, évről évre, csak a szélsőségek mozgástere módosul. Most éppen szélesedik. Ezért aktívak és jobban látszanak, mint korábban. Amit eddig egymás között tartottak, azzal most bátran kimennek az utcára és beülnek a kocsmába, kiteregetik a gondolataikat a világról a tévé kamerái előtt is.
A magyar demokratikus ellenzék legnagyobb felelőssége az, hogy nem képes ellensúlyozni ezt a folyamatot, mert kiengedett a kezéből minden erre alkalmas eszközt, átengedte a terepet Orbán szellemi pribékeinek és egyszerű gondolkodású megmondóembereinek. Nem képes a megfelelő eszközhöz nyúlni, egyáltalán semmi másra nem képes, csak sírni és ríni.
Ennél csak az nagyobb bűn, hogy maga is megpróbálja választási voksokra váltani az emberek korlátoltságát, primitív reakcióit. Ahelyett, hogy fellépne a rasszista, homofób, nacionalista, soviniszta nézetek ellen, látványosan kiállna a humánus értékek mellett, ócska választási matematikát követve, a saját előnyére akarja felhasználni az elhülyített választók korlátoltságát, az országban felszínre tört gyűlöletet. Ezt teszi a déli határkerítéssel az MSZP, de a Momentum is, amikor a többségi véleménynek meghajolva kiáll annak fenntartása mellett. Az értelmiségnek, a demokratikus ellenzéknek akár a tömeghangulattal is szembe kellene fordulnia, amennyiben elvei ezt követelik meg. Már, ha egyáltalán volnának elvei.
A magyar társadalom jól látja, hogy a demokratikus ellenzéknek nem csak ereje és szándéka nincs egy rendszerváltáshoz, de világos és koherens elvrendszere, erkölcsi tartása sincs, ami mellé oda lehetne állni. Nem tisztességes ebben a helyzetben a vidéket leszólni, azzal palástolni a saját fantáziátlanságot és tehetetlenséget, az ódzkodást az áldozatvállalástól, hogy a vidékiek hülyék és semmilyen áldozatra nem képesek a nagy eszmékért, a szabadságért és a demokráciáért.
Ennek akkor sem lenne hitele, de legalább jobban hangzana, ha állásukból kidobott vagy a rendszer elleni tiltakozásul a munkahelyüket önként feladó értelmiségi tömegek koldulnának a Szent István körúti közlekedési lámpáknál a napi megélhetésre valóért. De nem látjuk a budapesti mártírokat, az elveik és értékrendszerük mellett bátran és önfeláldozóan kiálló, a szellemi és a tényleges harcra, a tömegek meggyőzésére és irányítására alkalmas magyar értelmiségieket.
Helyette a magyar vidék folyamatos lecsúszását és butítását látjuk. Munkanélküliséget, éhezést, fagyhalált, kiszolgáltatottságot és reménytelenséget. Egy olyan végzetes történelmi folyamatot, amelyet a demokratikus ellenzék nem csak megállítani nem tud, de tesze-toszaságával inkább erősíteni látszik. Mindazzal, amit napjainkban ellenzéki összefogás és választásra gyúrás címszó alatt művel.
Ahelyett, hogy a tettek mezejére lépne, kimenne az utcára, lemenne vidékre, szervezné a magyar demokratikus ellenállást, zászlajára tűzné az általános polgári elégedetlenséget, országos sztrájkokat hirdetne, bojkottálná az orbáni intézmények munkáját, mindenek előtt a parlamentet és a valójában nem demokratikus és nem szabad parlamenti választásokat. De ahhoz előbb ki kellene mondani, hogy ez egy törvénytelen rendszer, van jogi alapja az ellenállásnak. Erről mondtak le már 2014-ben, és ezt leplezik 2018-ban is.
A magyar értelmiség és a demokratikus ellenzék okos és bátor cselekvés helyett sír, rí, patakokban folynak a könnyei, hogy egyedül maradt, nincs kire támaszkodnia, a magyar vidék, a tömegek nem mozgósíthatók a demokrácia, a szabadság, az emberi jogok jelszavával. És ez így is van. Mert mit tehetne a megalázott és félrevezetett magyar vidék, a magyar társadalom vezetők, áldozatkész és erkölcsileg kikezdhetetlen értelmiség és ellenzék nélkül? A vidék nem megy fejjel a falnak a győzelem legkisebb esélye nélkül, nem fogja puszta kézzel kikaparni a gesztenyét az impotens magyar ellenzék számára, mert – talán nem ok nélkül – úgy véli, a mai magyar ellenzék a forradalom lángját is csak arra használná, hogy a saját pecsenyéjét süsse meg rajta.
Zsebesi Zsolt
