Trianon igazságtalan volt, ezt senki nem vitatja, mert egyszeri történelmi ballépést vagy vereséget, aránytalanul torolt meg. A büntetés nincs arányban azzal, amiért a büntetést kirótták. Örök időkre vették el az ország területének nagy részét és fosztották meg a magyar nemzetet attól, hogy egyes nemzetrészeivel együtt éljen. Ez az örök időkre szóló büntetés aránytalan, igazságtalan, mindenképp felülvizsgálatra szoruló lett volna. Ha…
A két világháború közötti magyar próbálkozás, egy náci hatalom „igazságtételében” való reménykedés, nemcsak még nagyobb bajba sodorta az országot, hanem rámutat a saját felelősségre is. Hangsúlyozzuk, hogy ez a felelősség nem söpri el az igazságtalan és az aránytalanul súlyos büntetés tényét. De a magyarokon való bosszúállás ténye felveti a kérdést, miért nem rokonszenvvel tekintettek a magyarokra azok, akik megragadták az alkalmat arra, hogy bosszút álljanak és kinyilvánítsák ellenszenvüket.
Mindez erősen összefügg a magyar nemzetiségi kérdéssel és kisebbségpolitikával, leginkább pedig a magyar szupremácia elvével, hogy a magyarság vezető szerepe valamiféle felsőbbrendűségből fakadt a magyar birodalom határain belül élő népekkel szemben. A magyar nacionalizmus és felsőbbrendűség, amelynek fennhatósága megfosztotta a kisebbségeket és a nemzetiségeket alapvető jogaiktól, kiváltotta azt az ellenzérzést és gyűlöletet, amely a trianoni békediktátumban megtestesülő bosszúhoz vezetett.
Mert miközben a magyarok a veszteségeiket sajnálják, megfeledkeznek arról, hogy az általuk lenézett, megvetett, elnyomott nemzetiségek ennél sokkal nagyobb falatokat akartak elragadni Magyarország területéből. Ha leszámítjuk, hogy némely nemzetek nacionalistái szerették volna kihasználni az alkalmat arra, hogy hasonló nemzetállami törekvéseiket megvalósítsák, és ehhez a magyaroktól ragadjanak el területeket, a magyar álláspontot nem erősítette, hogy nem éppen hálás és szerető kisebbségek éltek a végül elcsatolt területeken, illetve az egész országban.
Trianon fájdalom és veszteség, főleg az elszakított családok, a más országba került magyar emberek, családok kiszolgáltatottsága miatt, akik megszenvedték hasonlóképpen, ha nem jobban, a kisebbségi lét nyomorát nacionalista nemzetállamok elnyomása alatt görnyedve. De a 100. évforduló alkalom lenne arra is, hogy önvizsgálatot tartsunk, hogy mások menthetetlen bűneitől függetlenül megvizsgáljuk, mit rontottunk el magunk, és miben kellene változtatnunk, hogy a nemzetünk fejlődjön és szeretetben, mások által elismert tiszteletben éljen.
Erre azért is szükség lenne, mert ma épp egy olyan hatalom van Magyarországon, amely a magyar történelem legrosszabb korszakait tekinti mintának és a magyar nemzet legnagyobb veszteségeit okozó ideológiákat hirdet. Ez éppen az ellenkezője annak, amire Trianon tanít. Mert Magyarország megadhatta volna ugyanazokat a nemzetiségi jogokat, amelyeket mindig is magának követelt. Nem kellett volna talán olyan nyelvtörvényekkel zsigerelni a nemzetiségeket, amelyektől ma a magyar kisebbségek szenvednek a környező országokban. Lehetett volna Magyarország egy soknemzetiségű birodalom, a népek paradicsoma, ahol származásától, nyelvétől és kultúrájától függetlenül lehetett volna egyenjogú és szabad polgár minden ember.
Ha ilyen lett volna a feldarabolásra ítélt magyar birodalom, akkor a nemzetiségei nem menekülni akartak volna, hanem ragaszkodtak volna egy olyan államalakulathoz, amely szabadságot, egyenlőséget és boldogulást kínál számukra egy erős közép-európai birodalomban, amelyet magukénak érezhetnek. De a magyar jobboldali nacionalizmus kicsinyes sovinizmusa mindig ártalmára volt a nemzetnek és bezárta saját szűk korlátai közé, majd fizikailag is e szűk korlátok között találta magát. A „keresztény-nemzeti” identitás hazugsága, amelytől a sikeres és nagy európai nemzetek megszabadultak, holtvágányra tette az országot. Az ebből kinövő nacionalizmus csak fasiszta államalakulatok létrehozását teszi lehetővé, s ez a magyar lelki és fizikai nyomor oka, nem a turáni átok.
A kicsinyes, korlátolt nacionalizmus, a kirekesztés, a Kövér László-féle sötét gyűlölködők világa teremtette meg először a lelki Trianont, aztán ez hozta létre a fizikai Trianont is. Amíg a lelki Trianon nem múlik, Magyarországnak nincs esélye arra, hogy a fizikai Trianon megváltozzon, hanem hosszútávon saját megszűnését készíti elő. A nacionalista gyűlölet kultúrája gyilkos kultúra, önpusztító kultúra, amely nem kell a világnak. Nem tesz kedvessé, szeretetté és elfogadottá egy népet. Meg lehet nézni az Orbán-rezsimet, amelyben utálnak élni a magyarok is, nemhogy mások. Élő ember a lábát nem szívesen tenné be, hogy ott éljen, még akik a világ poklából menekülnek, azok sem vágynak arra, hogy ebben az országban éljenek. A külföld pedig borzadva nézi, hogyan lehet egy ilyen országban egészséges lélekkel élni.
Hogy még fájdalmasabbat mondjunk: azok a határon túli magyarok, akik elhagyják a trianoni határon túli szülőföldjüket, nem Magyarországra vágynak. Akik elkövetik at a hibát, hogy Magyarországra mennek, sokszor ugyanazt élik át, amit Romániában vagy Szlovákiában, ugyanúgy kirekesztik, megvetik és megkülönböztetik őket. Tisztelet a kivételnek. De a határon túli fiatalok, akik nem nacionalista árvalányhajas lelkülettel jönnek szolgálni a horthyzmust, meg sem próbálják az életet Magyarországon.Egyenesen Londonba, Montrealba, New Yorkba, Berlinbe mennek, csupa olyan helyre, amit a magyar nacionalista Orbán szerint gyűlölni kell. Valahogy az erős nemzeti érzéssel rendelkező határon túliak is az átkos zsidó liberális demokráciában érzik jobban magukat, mint a horthysta fasizmusban. Legfeljebb ott magyarkodnak.
Ez az igazi Trianon. Magyarország lehetett volna nagy és erős, ha meg lett volna hozzá a nagylelkűsége, amely nélkül nincs sem szellemi, sem fizikai nagyság. A töpörödött lelkű népek, a lelki gnómok, az orbánviktorok, kövérlászlók által vezetett nemzetek csak arra képesek, hogy másokon élősködjenek és még azokat is gyűlöljék, akiknek a megmaradásukat köszönhetik. Mondjon valaki egyetlen népet vagy nemzetet vagy magyarországi kisebbséget, amit ez a „keresztény.-nemzetinek” csúfolt bűnbanda szeret, akiket tisztel, elismer, akiket egyenlőnek tekint. Ilyen szavakat egy fasiszta nacionalista nem ismer. Azt hívják nemzetárulásnak, ha valaki nemeslelkű, nagy szívű, mások felé megengedő és toleráns. Akiben van megértés, empátia, szeretet, az magyarellenes. A kirekesztő gyűlöletet tekintik nemzeti identitásnak.
Szomorú az országvesztés, fájdalmas a határon kívülre rekedt emberekre, elvesztett tájakra gondolni, de még fájdalmasabb a lelki Trianonra, a lelki sivárságra. A tehetségtelenség, a gőg, a középszer, az erőszak kultúrájára gondolni, ami élő halottá teszi a nemzet legjobbjait, legkiválóbbjait, akiknek most erejük teljében kellene a legkiválóbb alkotásokat lérehozni, a nemzet fénylő csillagainak lenni, de ezek az emberek elvágyódnak, elmenekülnek lélekben, vegetálnak, fonnyadoznak, mint egy növény, amely nem kap napot és vizet, miközben egy primitív falusi gázszerelő az ország leggazdagabb és legsikeresebb embere, mert az ő nevén lopja a pénzt az ország miniszterelnöke, aki elszívja a táplálékot az ország legjobbjainak gyökere elől. S ő tanítja ezt a népet.
Ez a legnagyobb Trianon, és nincs az a területi veszteség, amely felérne ezzel a lelki Trianonnal. Magyarország azért nem lett nagy birodalom, mert nem volt rá alkalmas és méltó. Megakadályozta ebben a „keresztény-nemzeti” úri osztálya, a nacinalizmusa, a hamis egyházai, a hazugságai, a kirekesztése és a másság gyűlölete. Fordítva van, mint ahogy az egyszeri köverlászló gondolja: annál nagyobb a nemzet, minél kevésbé nacionalista, minél nagyobb egyenlőséget és tiszteletet ad másoknak. Aki magát megalázza, az felmagasztaltatik, aki magát felmagasztalja, az megaláztatik.
Ma Magyarországon ugyanaz a nemzetpusztító, sötét, ostoba, kicsinyes vallási alapú nacionalizmus uralkodik, mint amelyik részben Trianont előidézte. Az évfordulón arról emlékezhetünk, hogy voltak ugyan fellángolások, próbálkozások, de száz év alatt semmit nem változott ez a nemzet. Visszasüllyedt ugyanoda, ami a legnagyobb tragédiáját okozta. A vallási-nacionalista gőg, az antiszemitizmus, a mások utálata, lenézése, megvetése, a rászorulók elüldözése, az emberbarátok megtaposása, az értelem lefokozása az első számú oka annak, hogy Magyarország nem nyerhet vissza semmit, mert nem alkalmas arra, hogy népeket befogadó, azokkal tisztességesen bánó, nekik egyenlő jogokat biztosító szellemi, kulturális és politikai birodalom legyen.
Ez a szűkkeblűség jelöli ki trianoni határait.
