Nem volt éppen az „évszázad mérkőzése” a magyar-angol, és esélye sem volt a magyar válogatottnak arra, hogy 6:3-ra kapjon ki az angoloktól, mert nem volt összesen három helyzetük. Az angolok viszont simán rúghattak volna hatot, méghozzá úgy, hogy a magyarok legjobbja a négy gólt lepkéző kapus volt. Labdával nem nagyon találkoztak a csupaszív fiúk, akik elhitték, hogy a lelkesedéssel lehet pótolni a nem létező tudást. A 22 játékosból mindössze 14 futballista volt a pályán, a magyarok között is volt talán három, így viszont dicséretes a 4:0-ás vereség hazai pályán.
A meccs legérdekesebb mozzanata nem is játék közben, hanem meccs előtt történt, ahol a magyaroknak sikerült újra megmutatniuk a világnak, hogy nem véletlenül van egy fasiszta diktátoruk. Ez az ország nem sokban különbözik a fasiszta diktátorától, aki a térségben egyedül nem szorul arra, hogy látványosan csaljon a választásokon, mert amit ő képvisel, az megtestesíti a magyarok nagy részének felfogását. Diktátor és népe nagy szellemi egységben építi az új európai fasizmust, egy új európai náci birodalmat, ami kicsit bunkó, kicsit primitív, de a mienk.
Sehol nem látszik ez jobban, mint a rendszer templomaiban, a futballpályákon. Az angol válogatott, antirasszista szolidaritását kifejezve, letérdelt a mérkőzés előtt, míg a magyarok álltak délcegen, dacosan. Ők nem fejezik ki a szolidaritásukat a fekete játékosok, sporttársaik mellett. Ők nem nyilvánítják ki, hogy elítélik a rasszizmust, a fajgyűlöletet, a bőrszín alapján való megkülönböztetést és a diszkriminációt. Állt a kizárólag fehérbőrű játékosokból álló magyar válogatott, a fekete játékosokkal megtüzdelt angolokkal szemben, büszkén mutatták, hogy ők nem ítélik el a rasszizmust.
Csapat és közönsége egy test és egy lélek, a stadionban hatalmas füttyszóval kifütyülték a fajgyűlölet ellen kiálló angol játékosokat. Ide jutott ez az ország, ilyen mélyre süllyedt ez a nép, amit el sem tudtunk volna képzelni a demokratikus rendszerváltáskor. A kommunista diktatúrából egy sokkal intelligensebb, emberségesebb és kulturáltabb magyar nép lépett át a demokráciába, majd tíz év fasiszta diktatúra után ugyanez a magyar nép a náci Németországhoz hasonló megnyilvánulásokat produkál. Orbán Viktor a saját színvonalára húzta le ezt a népet, amely elveszíti emberségét.
Nem állítjuk, hogy a Puskás stadion közönsége reprezentatív minta lenne az ország egészét illetően. Abban is biztosak vagyunk, hogy nem mindenki fütyült. De azok, akik nem fütyültek, annyira kisebbségben voltak, hogy a stadion szinte egy emberként fütyült. Elképzeljük Orbán büszkeségét, amikor ezt hallotta, és minden vágya az, hogy egész Európa és az egész világ olyan beteg legyen, mint amilyen ő maga, s amilyen beteggé tette ezt a népet. Azt a népet, amely már tisztelni sem tud semmit és senkit, amelyet a feje búbjáig ellepett a fasizmus, és behálózott a gyűlölet.
Tisztelet a kivételnek, amely arról ismerhető meg, hogy nem megsértődik ezen, hanem egyetért, és elítéli ezt a taplóságot. A világban színes bőrű embereket, köztük sportolókat és futballistákat is sértegetnek, diszkriminálnak, gúnyolnak, sok helyen fizikailag üldöznek és bántalmaznak, meg is gyilkolnak. A rasszizmus elleni kiállás jelképe a letérdelés, hogy bőrszíne alapján senkit ne érjen bántalom. A magyarok ezt kifütyülik. Nem mentség, hogy a szélsőjobboldal mocskolja a feketék polgári jogi mozgalmát. Az maga a hamisítatlan fajgyűlölet. Ezzel azonosulnak a magyar szurkolók.
Mert ők csak leánykérésnél és imádkozásnál térdelnek le, mondta a kőbunkó fasiszta vezérük, és ez a nép ezen a képmutató hazugságon nem háborodik fel, nem ítéli el, hanem magáévá teszi a náci és fasiszta eszméket, kirekesztést, megkülönböztetést. Feketéket, melegeket, nőket, menekülteket, más vallásúakat, emberi jogok tisztelőit mocskolnak, üldöznek, hátrányosan megkülönböztetnek, jogaikban korlátoznak. Aki pedig nem tudja kifejezni az antirasszizmusát, az rasszista. Az angolok akár le is vonulhattak volna tiltakozásképpen a pályáról.
De nem vonultak le, csak megvolt a véleményük. Levették, hogy egy primitív, fasiszta országban vannak. Egy olyan nép „vendégei”, amely gyűlölik az idegeneket, a bevándorlókat, a színes bőrű emberekeket, mindenkit, aki nem olyan, mint ők. Magukat különbnek tartják ezeknél, megvetik, lenézik őket. Aztán jött a meccs, s ezek a nagyképű, beképzelt, fehér felsőbbrendűséget hirdető és rasszizmust képviselő játékosok nem találták a labdát. Jó méretes zakót kaptak hazai pályán. Amikor meg kellett volna mutatni, hogy mit tudnak, sehol nem voltak. Talán nem véletlen.
Így van ez az élet minden területén. Orbán és fasiszta rendszere a liberális demokratikus országok polgárainak pénzén élősködik, nagyszájúskodik, de a teljesítménye olyan, mint a futballistáié. Az alázat nem a fasiszták és a nácik erénye. Alázat és tisztelet nélkül pedig nincs siker, nincs teljesítmény, nincs tehetség, ami érvényesülni tud. Csak a bunkóság van, a beképzeltség és a gyűlölet. Szép ország. Hogyan is éneklik a feketébe öltözött szurkolóik? Az éjjel soha nem ér véget. Jól mondják. Sötétség borult erre az országra, és úgy tűnik, hogy soha nem ér véget.
