Március 19-én 88 évesen hunyt el Jimmy Breslin, az egyik leghíresebb New York-i újságíró. A róla szóló visszaemlékezéseket és a régebbi írásait olvasva mérhetetlen nosztalgiát érzek az újságírás iránt, amelyet immár tizennégy éve, hogy elhagytam. Mentségemre szolgál az, hogy én több ezer kilométerre vagyok attól, amiről írok, és az emberektől, akik olvassák. Látszólag, persze, én is újságot írok, de ez igazából nem az.

Vannak, akik ott élnek, látszólag újságírók, lapok alkalmazásában állnak, de nem újságírók ők sem, pedig lehetnének azok. Engem az újságírók legfontosabb képessége, az alacsony ingerküszöb, felháborodási képesség olyan mértékben hatalmába kerített, hogy a hazámtól is messze vetett. Jó érzés volt olvasni most Jimmy Breslin, a Pulitzer-díjas ikon ars poetica-ját: “A düh az egyetlen minőség, ami megtartott engem, és azokat, akik valaha újságírást tanultak, és kolumnákat írtak újságoknak.” Talán mégsem vagyok teljesen hülye.

Breslin nem a cinizmust nevezte az újságírók erényének, erre azért szeretném felhívni a figyelmet, mielőtt bárki tévedésbe esnék, hanem az őszinte dühöt. Ez nem azt jelenti, hogy minden írásnak dühösnek kell lennie, hanem azt, hogy fel kell tudni háborodni, és csak ez a felháborodási képesség tesz alkalmassá arra, hogy az ember valaminek a mélyére ásson vagy a mélyére lásson.

Ez vitte Breslint az élet sűrűjébe, a korrupt zsaruk, a gyerekeket szexuálisan bántalmazó papok, a meggyilkolt prostik világába. Breslin nem a hírügynökségi hírekből, nem is a többi újságból, hanem az életből írta a cikkeket. Nem a szerkesztőségben ült. Emberi történetek sorsok, tragédiák mutatták meg a nagy összefüggéseket. John Lennon halálát is úgy írta meg, ahogy senkinek nem jutott volna eszébe: annak a rendőrnek a szemszögéből, aki a haldokló Lennont kórházba vitte. Az élet kemény volt Breslinhez is, alkoholista apa, beteg gyermeke, aki meg is halt. Ettől volt együttérző, jó szíve.

Breslinnek van egy nagyon híres riportja, amelyet halála alkalmából sok lap közölt. Az írás a sírásóról szól, aki John F. Kennedy sírját ásta a temetése napján. A sírásó nagy gonddal, szívének minden szeretetével és együttérzésével ásta a sírt. “Szép talaj”, mondta a főnöke, és a sírásó megőrzött, félretett belőle, hogy abban majd szépen nő a fű. A sírásó szerette volna megnézni a temetést, de nem engedték oda. “Nekem így is megtiszteltetés”, mondta.

A történet mitikussá vált. Breslin halálakor pedig megemlékeztek róla, hogy az újságírás metafórája is lett. Szólássá vált, hogy “kérdezd a sírásót”. A sírásó az, aki igazat mond. A sírásó nem hazudik. Nincs oka rá, hogy hazudjon, és a sírásó ismeri a rideg valóságot. A sírásó tudja, hogy a sírnak elég mélynek és elég szélesnek kell lennie, és azt is tudja, hogy miért. A hazugság a fényes koporsónál kezdődik, az arany fogantyúnál, a díszleteknél, és a gyászolóknál, akik legszívesebben nem is lennének ott. Vagy nem azért vannak ott.

A sírásó nézi őket, és tudja, hogy a fényes koporsóba belemegy majd a homok, tudja, mi történik az aranyfogantyúval, és tudja, mit takar egy év múlva a fényes koporsó. Tudja, hogy ami itt igazán fontos, azokon kívül, akik többé nem ölelhetik, nem csókolhatják a sír gazdáját, csak a föld minősége. A sírásó tudja az igazságot és a sírásó nem hazudik. Ez a történet akaratlanul Breslin munkastílusává lett. Az újságírás alfája és omegája: mindig a sírásót kérdezd.

Ha valaki kézbe vesz egy újságot, ennek alapján megmérheti, hogy milyen újságírók írnak bele. Azt kell keresni, hogy a lapban levő történetek közül hányban szólal meg a “sírásó”. Hányan ástak le a gödör mélyére, hányan ástak elég széles gödröt. Kik szólaltatják meg a néma igazságot, azokat az embereket, akik tudják az igazságot, és nem hazudnak. Ez az újságírás lényege. A száraz tények és a valóság feltárása és bemutatása, a hazugságokkal szemben. Megmutatni, mi van a drapéria alatt.

A politikusi nyilatkozatok, sajtótájékoztatók, légből kapott publicisztikák, megrendelésre készült elemzések, amelyek minden valós alapot és valóságismeretet nélkülöznek, ezek a fényes koporsók, az aranyfogantyúk, a szemfényvesztő külsőségek, amelyek éppen arra valók, hogy eltereljék a figyelmet a zord valóságról. Ezek mind hazudnak, félrevezetnek, a lényeg eltakarására szolgálnak. A lapok többségében más sincs, mint ezek.

Ezért Breslin mindig a díszletek mögé nézett, mindig a “sírásót”, az “özvegyet” vagy az árvát kereste. A kisembert, az apró részleteket, a hamis csillogás mögött a valódit. Ezért nem lehetett becsapni, megvenni, félrevezetni, ezért tudta ránézésre megmondani, hogy mi az igazság, mert szemével a sírásót kereste, a jelenségeket a sírásó szemével nézte. A valóság pedig dühítette. Ezért mindig a kicsiket, gyengéket védte, a hatalmasok, hazugok ellen.

A cinikus nem újságíró, csak egy pojáca. Aki továbbadja, amit a szemfényvesztő mond, aki a temetkezési vállalkozók bizniszében megrendeléseket teljesít, az sem újságíró. Breslinnek volt néhány Trumpról szóló írása a nyolcvanas évek végéről. Ebben azt mondja el, hogyan éli túl Trump az összes csődjét. Azt mondja, hogy miközben teljesen megbukott, a sajtóban maga alakította a képet magáról. Nem ő volt a Trump, hanem ő volt a Donald. Boldog volt az újságíró, ha mondhatta: ‘hívott a Donald”. Csak így: “a Donald”. Miközben Donald ezrek életét tette tönkre. De őket nem kérdezte meg senki. Csak írták egymásnak a cikkeket.

Breslin leírása szerint Trump a tenyeréből etette az újságírókat, gondoskodott témákról, a bábjai voltak. Trump semmi másban nem volt sikeres, csak a megtévesztésben, látszatban, a nyilvánosság félrevezetésében. A látszat nem engedte, hogy elbukjon. Adtak neki pénzt, be akartak szállni mellé, mindig képes volt a sajtó manipulálásával, hazugságokkal olyan látszatot kelteni, mintha nem a koporsót engednék a sírba, hanem éppen partit tartanának.

A nagyszájúság, a sajtó mentette és tartotta meg. A látszat, a hazugságok vitték egész a Fehér Házig. A gátlástalanság a sikere titka. Lelkifurdalásból közli az amerikai sajtó, amit Breslin már a nyolcvanas évek végén Trumpról írt. Próbálják megállítani, megfogni a nagy hazugot, kicsit későn. Akinek egész elnöksége a Twitter üzeneteivel maga a látszat, a csaló és hamis világ, az aranyozott fogantyú a koporsón, amelyben csak csontok vannak. Most is keresik a sírásót végre, és felüdülés, amikor a sajtó elmegy Idahóba és beszélteti a népet.

Ez az, amit sajnálok, hogy nem tudok elmenni. Napi favágást végzek, hogy megteljen a felület, ami idehoz annyi embert, akinek érdemes valamit elmondani. Arra szorulok, hogy megírjak hírmagyarázatokat, legalább pótoljam a sírásót, akit a hírekben nem mutatnak meg. Még így is sírásónak érzem magam, napi 3 dollárért, mint Kennedy sírjának kiásója. Izzadva próbálunk annyi pénzt keresni, hogy tudjunk munkatársakat felvenni, és már nem azért írni, hogy legyen anyag, hanem csak azért, amit el akarunk mondani. A sírásó nem kap pénzt, még borravalót sem. Az ő igazsága nem kell senkinek.

A gyászoló tömeg megy, kíséri a koporsót, melyre rá van írva a halott neve: Magyarország. Figyelik a szónokokat, lesik a szemfényvesztőket, akik a megtérés nélkül hirdetnek örök életet, gyönyörködnek a dekorációban, magasztosnak érzik a temetési menetet. Lelkileg kielégülnek. Zavarja őket a valóság, az elhantolást nem nézik végig. Ha nem látják, nincs.

A sírásót nem engedik oda. Zavaró lenne. Nem szeretik. A sírásónak így is megtiszteltetés.



Egy hozzászólás : Bartus László: Kérdezd a sírásót

  1. Tóth Zoltán

    March 24th, 2017

    Remek írás volt, köszönöm.

    Reply

Szóljon hozzá

  • (nyilvánosan ez nem jelenik meg)