2026-ban megtörténhet Magyarországon is, ami 2015-ben Lengyelországban már valósággá vált, vagyis, hogy inkább hosszabb, mint rövidebb időre teljesen eltűnik a baloldal a politika élvonalából. A közvélemény-kutatási adatok szerint reális lehetősége van annak, hogy az országgyűlési választásokon csak a jobboldal különböző árnyalatait képviselő pártok – a Tisza Párt, a Fidesz, s esetleg a Mi Hazánk – szereznek mandátumot.
Amióta a szocialista-szociáldemokrata pártoknak először sikerült bekerülniük a kapitalista demokráciák parlamentjeibe, azóta próbálják a tőkések, vagyonos rétegek érdekeit védő jobboldali-konzervatív erők kiszorítani őket, de ezt eddig csak nyílt fasiszta diktatúra bevezetésével tudták elérni. Ahhoz, hogy ma már demokratikus keretek között is megvalósulhat ez a törekvésük, kellett – legalábbis Magyarországon – a baloldal hibás politikája, tehetségtelensége is.
A négy egymást követő választási kudarcért lehet persze okolni külső körülményeket, a hitelválságot, a Fidesz-kormány által átszabott választási rendszert, vagy a kormánypropagandát harsogó lakájmédiát, a tény akkor is az, hogy a baloldali pártok nem tudtak hiteles, vonzó alternatívát kínálni a választóknak.
Emiatt következett be az a tudathasadásos állapot, hogy a legutóbbi két választáson a jobboldalról jött Orbán legesélyesebb kihívója – 2018-ban a Jobbik-vezér Vona Gábor, 22-ben Márki-Zay -, jövőre pedig a nemrég még fideszes Magyar Péter lehet az a személy, aki le is váltja őt, pártjával a képviselői helyek akár kétharmadát is megszerezve.
A kialakult helyzetre a baloldali pártok, politikusok, közszereplők többféleképpen reagálnak. Sokan közülük elfogadják Magyar jobboldali szövetségeseinek – MZP, Momentum – érvelését, miszerint a Fidesz megbuktatásának érdekében a kis pártoknak félre kell tenniük önös érdekeiket, teret kell adniuk a Tisza Pártnak, amelynek valódi esélye van a változtatásra. Jámbor András vissza is lépett a jelöltségtől, Botka László a Tisza szegedi jelöltjeit támogatja, Karácsony Gergely pedig alkalmasnak tartja Magyar Pétert a miniszterelnöki posztra, s szavai szerint lebeszélné a Párbeszédet arról, hogy saját jelölteket indítson a jövő évi választáson.
Magyar és követői Orbán eltávolítását következetesen rendszerváltásnak titulálják, amivel nemcsak a választókat, de talán saját magukat is megtévesztik. Rendszerváltás nem lesz. A rendszer kapitalista, és az is marad annak minden hibájával, igazságtalanságával. A jogállam, a demokrácia úgymond helyreállítása nem számolja fel a valójában szűkkörű hatalomgyakorlást, a kizsákmányolást, a vagyoni különbségeket, a társadalmi mobilitás hiányát, etc. Milliárdosok ezután is lesznek, az egyenlőtlenségek akár nőhetnek is. Az általánosan elfogadott szempontok szerint jogállam Csehország leggazdagabbjai – akik főleg olyan nem termelő szektorokban rendelkeznek érdekeltségekkel, mint a szerencsejáték, ingatlan, távközlés – például jóval vagyonosabbak magyar társaiknál.
Vannak akik nem szeretnék feladni képviselői munkájukat, s vele minden bizonnyal politikai pályafutásukat. A parlamenti küszöb átugrására esélytelen pártok – MSZP, Párbeszéd – 2022-ben egyéni mandátumot szerző képviselői (Kunhalmi Ágnes, Tordai Bence) a közös jelöltállításra próbálják rávenni Magyar Pétert, azzal az indokkal, hogy anélkül választókerületükben nevető harmadikként a Fidesz embere győzhet, pártjaik pedig országos lista állításával kívánnak ennek nyomatékot adni.
A bejutásra egyre csökkenő eséllyel aspiráló DK is az együttműködést szorgalmazza a Tisza Párttal, a köztük folyó viták, és annak ellenére, hogy Magyar erre egyáltalán nem mutat hajlandóságot. Dobrev Klára szerint többszázezer szavazójuk van, akik soha nem szavaznának Magyar Péter jobboldali pártjára. Úgy véli, a DK távolmaradása esetén ezek az emberek otthon maradnának, ami a Fidesz biztos győzelmét jelentené. Szerinte a baloldal és a Magyar-féle jobboldal nem lehet érdekelt egymás kölcsönös megsemmisítésében. Orbán rendszerének akkor lehet vége, ha meg tudnak egymással egyezni, a demokrácia, a jogállam helyreállításához pedig mindenképpen szükséges a baloldal parlamenti jelenléte.
A fenti, alapvetően hibás stratégiák követői a baloldal sírját ássák.
A hátralépés egyértelműen öngyilkosság. Egy az Országgyűlésből kieső pártnak semmi esélye nincs a visszatérésre, gyorsan, vagy lassabban, de mindenképpen el fog tűnni a politikai porondról. Szerepét, ideológiáját – amennyiben van rá igény – új személyekkel felálló új párt veheti át, amely megfelelő politikai teljesítménnyel válhat meghatározó parlamenti erővé, de ehhez nagy valószínűséggel hosszú időnek kell eltelnie.
A helyzetük javulását a baloldaltól remélő választók azzal sem járnak jobban, ha a Tiszával kötött alku révén, vagy anélkül a DK – esetleg az MSZP és a Párbeszéd – képviselői 2026-ban bekerülnének a parlamentbe. Számuk ugyanis olyan csekély lenne, hogy akkor sem szólhatnának bele érdemben az ország ügyeibe, ha az Orbán kormányt minden jel szerint leváltó Tiszának szüksége lenne a szavazataikra, így támogatottságukat sem tudnák növelni.
A távolabbi jövő két forgatókönyv szerint alakulhat, de a baloldalnak egyik megvalósulása esetén sem lehet jelentős szerepe, még ha a következő 2-3 választáson vért izzadva be is jut a parlamentbe. A választók számára ugyanis a két nagy jobboldali párt lesz egymás alternatívája, nem pedig az egyik gyenge szövetségese. Az első esetben sikerül Magyar Péternek megragadnia a hatalomban, amire szerény képességei ellenére is jó esélye van, hisz a Fidesz-ellenes közhangulat – ami valószínűleg sokáig kitart -, s az újrainduló uniós támogatások miatt könnyen bebetonozhatja hatalmát akár két-három ciklusra is.
A beáramló pénz lehetőséget nyújt számára olyan hangulatjavító intézkedések meghozatalára, amelyek az alapvető problémákat nem oldják meg, a választókban mégis a jó kormányzás érzetét keltik. A kevésbé valószínű második lehetőség az, hogy négy év múlva, vagy később, visszatér a Fidesz, vagy a bázisán létrejövő új jobboldali párt.
Azzal, hogy a gyűlölt Fidesz ellen egy hasonlóképp jobboldali párt segédcsapataként küzdenek, a baloldali pártok nemcsak maguknak ártanak, hanem az országnak is. Az előttünk álló legfontosabb feladat ugyanis nem a kormányváltás, hanem Magyarország problémáinak a megoldása. Magyar Péter – a teljes jobboldali-konzervatív táborral egyetemben – nem képes e feladat elvégzésére.
Annak ellenére, hogy már egy évvel ezelőtt elkezdődött a kiválasztás folyamata, pártja még csak a napokban jelentette be egyéni képviselőjelöltjeit, akikbe sok politikai tehetség nem szorulhatott, különben már kamatoztatták volna azt más pártokban. Ugyanígy szakpolitikusokat is csak pár területre tudott találni másod-, harmadvonalbeli szakértők személyében. Kormányra kerülése esetén a Tisza legfeljebb a minisztériumok egy-két csúcsvezetőjét tudná lecserélni saját embereire, amúgy átvenné a jelenlegi garnitúrákat (Magyar Péter stratégiájának egyébként is az a lényege, hogy megpróbálja átállítani a Fidesz-szavazókat, s a párt nem kompromittálódott politikusait, szakértőit.)
Koherens kormányprogrammal sem tudott előállni. Az eddig megismert – kevés konkrétumot és sok hangzatos ígéretet tartalmazó – elképzeléseit az „óellenzék” javaslataiból ollózta. Jól mutatja a Tisza szakpolitikai kompetenciájának hiányát, hogy júliusi nagykanizsai kongresszusukon Magyar szeptemberre ígért egy nagyszabású oktatási konferenciát, amit nem sikerült összehozniuk. Egy alkalmatlan kormány lecserélése egy másik alkalmatlanra, értelmetlen dolog. A Tisza-párt elnöke kormányfőként – némi kiigazítással – az Orbán-kormány kudarcos politikáját folytatná, amelyet így 16 helyett akár 30 évnél is tovább szenvedhetne Magyarország.
Az ország és saját jövőjét fenyegető veszély elhárítása érdekében a baloldalnak sürgősen stratégiát kell váltania. Két dolgon kell változtatni. Az egyik a jobboldalhoz fűződő viszony. A baloldalnak nem szabad egyezkednie, szövetséget kötnie egyetlen jobboldali párttal sem, mert azok azon túl, hogy ellenfelei, az ország fejlődésének is akadályai. Magyar Péter kegyeinek keresése helyett kétfrontos harcot kell indítani, támadnia kell a hatalmat és a Tiszát egyaránt, csak így lehet az alternatívájuk. Tudatosítania kell a választókban, hogy az igazi feladat az ország problémáinak felszámolása, amellyel Magyar Orbánhoz hasonlóan nem tud megbirkózni , s megoldásuk több ciklussal későbbre tolódna a hatalomra kerülésével.
A másik, hogy szakítani kell azzal az idejétmúlt felfogással, hogy a baloldalnak a „vesztesek” – kis keresetűek, nyugdíjasok, hátrányos helyzetűek – érdekeit kell képviselnie, s főként az ő szavazataik megszerzésére kell törekednie az újraelosztás számukra kedvező átrendezésének ígéretével. Ez a stratégia amellett, hogy nem túl hatékony, kétélű fegyver. Ami a hatékonyságát illeti, az több ok miatt is korlátozott. A megszólítottak tábora csak egy része a potenciális szavazóknak, s bőven akadnak közöttük olyanok, akik nem mozgósíthatók, meg olyanok is, akik nem rokonszenveznek a baloldallal.
Az is gyengíti a hatékonyságát, hogy a választások előtti ígérgetés nem áll távol a többi párttól sem, rendszerint egymást licitálják felül felelőtlen vállalásaikkal. A Demokratikus Koalíció által bevezetni kívánt svájci indexálás – vagyis, hogy a nyugdíjakat 50 százalékban a béremelésekhez kellene kötni – például Surányi György, volt jegybankelnök szerint olyan terhet róna a költségvetésre, hogy az összeroppanna, s ehhez még hozzá kéne venni a DK többi javaslatának a költségvonzatait, amelyek biztosítására az Isten pénze sem lenne elég.
A pártok ígéreteinek csak a legelkötelezettebb, legnaivabb támogatóik adnak hitelt, a szavazók jó részének bőven van tapasztalata, mennyire lehet azokat komolyan venni – akinek pedig nincs, megvilágosodhat a média elemzéseiből -, így érdemben nemigen változtatnak az erőviszonyokon.
Nem a megalapozatlan ígéretek döntik el egy választás kimenetelét – 2002-es sikerét az MSZP is főleg a médiának köszönhette, amely sűrűn foglalkozott az első Orbán-kormány tevékenységének visszásságaival -, ellenben mindenképp súlyos gondokat okozhatnak a nyertesnek, amelyet kihasználhatnak ellenfelei. Az ígéretek teljesítése növeli a költségvetés hiányát – mint a Medgyessy-kormány 100 napos programja -, amit előbb-utóbb megszorítások követnek, nem teljesítése pedig elégedetlenséget okoz szavazói körében. A rászorultak problémáit a túltolt osztogatás sem oldaná meg, mert igényeik, szükségleteik kielégítésére még az sem lenne elég. Az újraelosztás átalakítása sértheti más rétegek érdekeit, sőt a „vesztesek” körében is feszültségeket okozhat.
Ezen okok miatt pusztán a „vesztesek” szavazataira építve nem nőhet meghatározó erővé a baloldal. Nagyobb halmazból merítve több választó támogatását lehetne elnyerni. Nemcsak praktikussági, hanem elvi oka is lenne a váltásnak. Egy magát demokratának valló erő nem preferálhat egyetlen osztályt, réteget, csoportot sem – mint a jobboldal a tőkéseket, a felső-középosztályt -, hanem az egész társadalom érdekeit kell szolgálnia.
És, hogy mi ennek a módja? Bill Clinton kampányközpontjának falát díszítette ez a mondat 1992-es kampánya idején: „The economy, stupid!” Vagyis: „A gazdaság a lényeg, te hülye!!” Akár valós a történet, akár nem, az abban megfogalmazott megállapítás olyan igazság, amit a baloldalnak figyelembe kell vennie, ha eredményesen akar szembeszállni a jobboldallal. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a Fidesz támogatottsága a gazdaság bajai miatt zuhant be, azaz az orvoslásukat célzó ésszerű, meggyőző tervvel lehet igazán szavazatokat szerezni.
A baloldalnak semmiképp sem a nemlétező pénzek elosztásáról kell ötletelnie, hanem arra kell megoldást találnia, hogyan lehet a gazdaságot növekedési pályára állítani, mert így lehetne növelni a problémáink felszámolására fordítható forrásokat. Magyarország alapvető problémái – alacsony bérek, nyugdíjak, fejletlen infrastruktúra, rossz egészségügy, kivándorlás, gyenge szociális háló, stb. – elmaradottságából, pénztelenségéből erednek, és csak a felzárkózással szüntethetők meg. A demokrácia kiteljesítéséhez is elengedhetetlen a felzárkózás.
Jámbor Andrással sok mindenben lehet vitatkozni, de az a megállapítása, hogy jólét nélkül nincs demokrácia, nagy igazság. A demokratikus oldal legfontosabb feladata tehát egy olyan fenntartható fejlődési stratégia kidolgozása lenne, amelynek megvalósulásával belátható időn belül felzárkózna az ország a legfejlettebbekhez. Egy ilyen stratégia kizárólag az innováció erősítésére épülhet – ezt a sikeres népek, országok, régiók példáján túl tekintélyes közgazdászok, gazdasági szervezetek sorának véleménye támasztja alá (pl. Mario Draghi, IMD) -, amelynek legfontosabb feltétele egy széles, kreativitással, vállalkozószellemmel felvértezett emberi erőforrás megléte.
Ennek megteremtése és utánpótlásának biztosítása az oktatás feladata. A mai magyar oktatás pusztán munkaerőképzésre alkalmas. Változtatni ezen a közoktatás korszerűsítésével lehet, akként, hogy a képzés középpontjába a gondolkozás, a kreativitás, a vállalkozószellem fejlesztését állítjuk. Ez a feladat – s mellette a közoktatás többi problémája – csakis a tartalom és az iskolaszerkezet egyidejű átalakításával oldható meg. Erre kell konkrét tervet kidolgozni.
Egy ilyen jövőképpel, s a megvalósulását szolgáló programmal a baloldal az összes választópolgárt megszólítaná – a „vesztesek” számára is ezzel ígérné a legtöbbet -, s idővel elnyerhetné vele többségük tartós támogatását. Meghirdetése biztosítaná a 2026-os gond nélküli bejutáshoz szüksége szavazatokat, 2030-ban pedig akár a választási győzelmet. Ehhez viszont mindenekelőtt meg kell akadályozni a Magyarország további tartós leszakadásával fenyegető Orbán-Magyar-korszak létrejöttét.
A szerző oktatáskutató
