Halász Péter: A 600. oldal

21 perc olvasási idő
Az 1932-es esztendőben világgá röppent egy hír, hogy a tekintélyes angol és amerikai Chapman and Hall és Morrof könyvkiadó vállalatok által két évvel korábban meghirdetett nemzetközi regénypályázatot, amelyre bármilyen nyelven írott művet be lehetett küldeni, magyar író nyerte meg. A neve: Körmendi Ferenc, regényének címe: „Budapesti kaland”. Irodalmi körökben általános volt a csodálkozás, sőt, megrökönyödés, mert a nemzetközi regénypályázat egyetlen győztesének nevét a szakma nem ismerte. A „Nyugat” folyóiratban nem jelentek meg novellái, szellemes mondásait a Fészek-klub bonmot-tőzsdéjén nem jegyezték és az „Otthon”-klubban sohasem vívott hajnalig tartó kártyacsatákat. 1921-ben megjelent ugyan egy kis novelláskötete, a „Mártír”, de elsikkadt, észrevétlen maradt. És most ez a világraszóló siker, irodalmi szenzáció! Ki ez a Körmendi Ferenc?
        Ha mindössze annyit tudnék róla, amennyit az érdeklődők, akkor is viszonylag gyorsan földerítettek, hogy az egyetemen történelmi- és jogi-diplomát szerzett, majd bankhivatalnok lett, a pénzintézet tönkrement és Körmendi föllélegezve fordult a mindig is hivatásának érzett irodalom felé, és ha „csak” regényeiből ismerném, akkor is indokoltnak érezném, hogy most emlékeztessek rá: „volt egyszer” egy Körmendi Ferenc. De ennél közelebbi ismeretség fűzött hozzá: hat esztendőn keresztül egymás mellett dolgoztunk a Szabad Európa Rádió New York-i szerkesztőségében, a Park Avenue 2. alatti, akkor tündöklően elegáns irodaház 25. emeletén. Igaz, hogy Körmendi nem írt, hanem úgynevezett „producer”-i, tehát rádiórendezői munkakörben dolgozott, aminek oka homályos volt előttem akkor, és az is maradt, de hát sok közös műsort készítettünk együtt. Ő rendezte a „Play of the Week” című heti hangjáték-sorozatot, ami egy-egy akkori Broadway-sikernek volt a rádióváltozata. New Yorkban, abban az időben a Szabad Európának kitűnő színészekből, színésznőkből szerződtetett társulata volt: Szörényi Éva, Szabó Sándor, Bárczy Kató, Dékány László voltak, többek között, a tagjai. A rádióváltozatokat gyakran a ma már elfeledett, de a 30-as években Budapesten jól ismert és népszerű Hatvany Lili írta.
        Túlzás volna azt mondani, hogy az intenzív munkatársi kapcsolatból – hiszen esztendőkön át nap nap után találkoztunk egymással és rádióműsorokat produkáltunk –Körmendi és közöttem barátság fejlődött volna ki. Ironikus, vagy még inkább gunyoros ember volt, tartózkodó és kesernyés. Mentholos cigarettáinak füstje mögül („Salem”-et szívott) szívesen eresztett meg egy-egy félreérthetetlenül epés megjegyzést. Biztos, hogy volt New Yorkban baráti köre is, de annak tagjait nem ismertem, és valószínű, hogy a szerkesztőség többi munkatársa sem. Annál inkább meglepett, amikor 1960-ban arra kért, hogy hatvanadik születésnapja alkalmából (Körmendi 1900-ban született) készítsek vele interjút az akkor még Londonban megjelenő, később Párizsba költözött „Irodalmi Újság” számára. Abból a beszélgetésből idézek most a „Budapesti Kaland” világszenzációjának hetvenhetedik évfordulóján néhány részletet. Persze, hogy az interjú abból indult ki: – Úgy emlékszem, egy vagyont kaptál akkor…
        – Úgy emlékszel. Ezer dollár volt kereken. A fontos azonban nem a pályadíj összege volt, hanem az, hogy megnyílt a világpiac a „Budapesti Kaland” előtt. Huszonöt nyelven jelent meg, otthon pedig fényes szerződés az Athenaeummal, tudod, hogy van ez. A sikeres ember. Kötés tizenkét elbeszélésre a Pesti Naplóval, harminc havonként egy regényre.
        (Idáig érve szóljunk néhány mondatot a pályadíjas regényről. A cselekmény az első világháború utáni években kezdődik, amikor egy pesti fiatalember elhatározza, hogy ugyanazzal a kíméletlenséggel és gátlástalansággal, amellyel a világháborút kirobbantó királyok és fejedelmek emberek millióinak föláldozásával törtek céljaik felé, nemzetközi manőverekkel, a háború által nem, vagy csak kevéssé érintett földrészeken, Dél Amerikában és Afrikában és másutt, ő majd vagyont harácsol össze. Terve keresztülvitelében semmilyen aljasságtól nem riad vissza, ha spekulációiba mások belebuktak, ha cselszövéseinek felülnek, ha ezrek veszítik el egzisztenciájukat, kenyerüket, a legcsekélyebb lelkifurdalást nem okozza neki. Okozott-e vajon a háború bajkeverőinek? Szédületesen nagy vagyon tulajdonosa már, amikor hazalátogat szülővárosába, Budapestre. Az internacionális fezőr, a pénz kalandora itt aztán elcsúszik egy narancshéjon: beleszeret egy lányba, aki ugyanazzal az irgalmatlan, szánalmat nem ismerő praktikával veti be az ő kihasználására, céljai érdekében, erotikus játék-készletének minden eszközét, úgy mint ő csalt csapdába spekulációval és manővereivel másokat. Az Élet mindenért fizet és fizettet. Nem fizettetett vajon nagy árat végül azokkal is, akik a világháború ingoványára csalták a népeket? Röviden, vázlatosan ez a „Budapesti kaland” egyik tanulsága.]
        Körmendi Ferenc eleget tett a szerződéseknek. Néhány rövid esztendőn belül megjelent a „Via Bodenbach”, a „Boldog emberöltő”, a „Bűnösök”, a „Találkozás és Búcsú”, a „Tévedés” és kötetnyi finomművű, pasztell színekkel rajzolt elbeszélés. Az interjú az emigráció kezdetének fölidézésével folytatódott.
        – 1939. január 11-e volt, és amikor a vonat átgördült Hegyeshalmon, tudtam, hogy minden mögöttem maradt. Az ember kinéz a vonatablakon és a semmi néz vissza rá. Az életet behajtja, mint egy félig olvasott könyvet, az a történet nincs tovább. Új történet kezdődik, de arról az ember még nem tud semmit. Nincsenek patétikus gondolatai, gyakorlati kérdések kötik le a figyelmét, lehet-e megfelelő lakást találni, hová csomagoltuk ezt vagy azt a holmit? Jóllehet az ember kiutazik az életéből, de elsősorban mégiscsak „utazik”, és ez rengeteg apró tennivalóval, kényelmetlenséggel, elintézni- és megoldanivalóval jár. Az ember tehát ezeken a dolgokon töri a fejét. Az idők alakulása és az ember egyénisége egy kritikus ponton metszették egymást, ezen most már változtatni nem lehet, a döntés megtörtént, ezt befejezett helyzetként kell elfogadni. Az ember ül a vonaton és London felé utazik. Hol fogunk lakni? – gondolja. X. a napokban írta, hogy Londonban nehéz lakást kapni. Az ember noteszt böngész, telefonszámokat néz, lakcímeket. Holnap fel kell hívni Y.-t. A búcsú tehát ilyen értelemben, pátosz nélkül megy végbe.
        Azután arról beszélt, hogyan alakult az élete – odakint, idekint.
        – A külföldön-élés nem volt olyan vadidegen nekem. 38-ban kint jártam, éltem Olaszországban, hozzáfogtam egy nagy regényhez. „A Védtelenek”. Azt mondhatnám neked, hogy valamilyen monomániás megszállottsággal dolgoztam azon a kéziraton, különösképpen, miután magammal vittem ebbe a végleges kiutazásba, Londonba. Ez megint a magyar középosztály regénye volt, tudod, az ember titokban úgy nevezi magában, tehát egy kissé szerénytelenül, „a” regénye annak a társadalomnak, elmond róla mindent, amit tud, megérzett róla. Így aztán az első néhány hónap az újrakezdett életben teli van lázas munkával. A szemem Anglián, a fülem Budapestre figyel. Az író sohasem szakadhat el az otthontól, mert az otthon nem szakad el tőle, minden és mindenki vele jön, áttelepül a kéziratpapírra. 1939. szeptember 3-án kitört a háború és bár a kézirat nem készült el, „az a” regény mégis befejeződött. A hatszázadik oldalt kihúztam az írógépből, a történetnek nem volt hatszázegyedik oldala. Csönd lett körülöttem. Az a középosztály, amelyről írtam, többé nem volt azonos azzal, amely ott lezárult, és az új korszakban, amely elkezdődött, én már nem voltam jelen. Felállok az íróasztal mellől és meglepetten figyelem, milyen könnyedén szakadok el a munkától, amely betöltötte utóbbi hónapjaim minden óráját. Az érzés fájdalmas volt, de kissé büszkévé is tett. Megéreztem, hogy az én írói életemben is új fejezet kezdődött. Többé nem űz a „megjelenés” vágya. A befejezetlen hatszázadik oldal nem „vérzik”. Másnap beléptem az angol rádió, a BBC magyar osztályának szerkesztőségébe. Ott dolgoztam 1945 őszéig.
        Emlékezetes rovata volt Körmendinek a londoni Rádióban a „Keddi Krónika”. Színes írások a háború alatti Anglia életéről.
        – …de akkor már újra regényen is dolgoztam, a képzeletem Pesten járt és a kéziratpapíron végigkérdeztem mindazokat, akiket ismertem, kutattam a lelküket, az érzéseiket, a félelmüket, a gyűlöletet és a kiszolgáltatottságot. Az ilyen messziről írt regény olyan, mint egy távdiagnózis. Az volt a címe: „Júniusi hétköznap”. Egy tervezett magyar regénysorozat első kiadványa volt. Furcsa és drámai „hazatérés”, még egy fölmérése tájnak, embernek, amikor a pillantás már élesebb, tárgyilagosabb, nagyobb látóhatárt képes átfogni. Féleségemmel együtt amerikai vízumunk volt, de a háború végét Angliában akartuk megvárni. Dezertálásnak éreztük: átkelni akkor, amikor Anglia olyan szörnyű birkózásban van az ember ellenségével. Röviddel azután, hogy a háború végetért – áthajóztunk Amerikába.
        Úgy tudom, hogy Körmendi nyomban a Szabad Európa New York-i szerkesztőségének megalakulása után, 1951 táján, oda szerződött. De előzőleg megjelent „Years of the eclipse” (Napfogyatkozás) című regénye, amelyet már angolul írt, tehát magyar címe nincs, magyar kézirata sincs. Az interjú végén elmondotta még, hogy most ismét új regényen dolgozik, az a címe, hogy „Sebesi incidens” és az erdélyi hegyiparasztok 1897-es lázadásának a történetét írja meg benne.
        Vajon elkészült-e az a regény, és ha igen, mi lett a sorsa? Útjaink rövidesen kétfelé váltak. A „Szabad Európa” csökkenteni akarta New York-i szerkesztőségének létszámát és fölajánlotta, hogy annak, aki önként óhajt távozni, mind a végkielégítés járandósága, mind nyugdíj-joga érintetlenül érvényesül. Körmendi kapott az ajánlaton, a „Play of the Week” sorozat amúgyis megszűnt már, a Rádió színész-társulata esztendőkkel ezelőtt feloszlott, az irodalmi műsorok száma szűkebb lett, Márai Sándor is rövidesen búcsút mondott „Ulysses”-leveleinek. Körmendi kivált tehát a munkatársak gárdájából és jó barátjának, Nadányi Pálnak az invitálására átszerződött Washingtonba, az Amerika Hangjába. Nem találkoztunk többé. Hallottam, hogy betegeskedik. Eszembe jutottak, az egymás után szívott „Salem”-ek, és ez, amit írtak, hogy a mentholos cigaretták kétszer olyan ártalmasak mint a „normálisak”.
        1972 júliusában hunyt el. Negyven évvel azután, hogy budapesti lakásán fölbontott egy impozáns borítékot és az abból kiemelt levélben azt olvashatta: a Chapman & Hall és Morrof kiadóvállalatok nemzetközi regénypályázatának egyetlen díjával, 2500 a világ minden tájáról beküldött kézirat elolvasása után, a nemzetközi zsűri az Ő, „Budapesti kaland” című regényét tűntette ki.
        Amikor elhunytáról értesültem, elgondolkoztam a New York-i szerkesztőségben együtt dolgozott esztendőkön, beszélgetésünkön a Park Avenue „Catalina” nevű kis olasz bisztrójában, mindazon, amit akkor elmondott, elmondani akart az „Irodalmi Újságon” keresztül, pályatársainak és egykori olvasóinak. Minden hiteles volt, egyetlen megjegyzésének kivételével. Mellékesen vetette oda, a „Salem” füstje mögül, hogy az írógépből 1939 szeptemberében kihúzott, befejezetlen 600-adik kéziratoldal nem „vérzett”. Ezt nem hittem el akkor és nem hiszem el máig.

Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Halász Péter: U. P. Simon Major

Következő cikk

Halász Péter: Egy kép az imakönyvben