2024, október14, hétfő
KezdőlapHalász PéterHalász Péter: U. P. Simon Major

Halász Péter: U. P. Simon Major

-

Betérek a müncheni belváros nagy könyvkereskedésébe, az olcsó, fűzött-kiadású újdonságok között keresgélek. Egyszerre csak kezembe kerül egy színes fedelű könyv: „Am Rio de La Plata ”. Karl May.
            A könyvkereskedés már nincs sehol. Eltűntek az emberek, a polcok, a bolt, egész München. Vasúti kocsiban robogok a pampán keresztül, süvít a Pampero-nak nevezett sivatagi szél, a vonatablakon túl estanziák tűnnek fel a láthatáron, hatalmas csordák, fegyveres gauchók terelik, repül a lasszó, fegyverropogás, torkolattűz… száguldok a Rio de La Plata mentén. És mindent látok az uruguay-i tájban, holott a vasúti kocsinak nincs ablaka. A vasúti kocsi ugyanis egy tehervagon, amelyet – ki tudja, mikor – mellékvágányra toltak a pusztafácánkerti állomáson és azóta is ott vesztegel. Reggelenként, úgy 10 óra tájban, megérkezem hónom alatt könyvekkel, May Károly, Verne Gyula, meg egy Pierre Benoit-kötet, „Atlantis”, amit egy óvatos pillanatban kicsentem a könyvszekrényből. (Később sor kerül egy Jaques Deval-regényre is, „A préda”, abból már nagy baj lenne, ha rajtakapnának vele.) Azon a tavaszon töltöttem be 12. életévemet, Pusztafácánkerten nyaralok, a nagybátyám vendége vagyok, aki az uradalom gazdaságának egyik vezetője. Tulajdonképpen nem is igazán a nagybátyám, ő meg az anyai nagyanyám (aki akkor már nem élt) testvérek voltak. Hogyan helyezkedik el az ilyen rokon a családi hierarchiában, magam sem tudom. Azok voltak a nyarak, amikor már nem telt tiroli nyaralásra, Kitzbühelre vagy Zell am See-ra, a jugoszláv tengerpartra, már a Balatonra sem. De „a gyereket el kell küldeni valahova a nyáron. Jó levegőre és jó kosztra van szüksége.” Levelezés a különböző rokonokkal, akikkel addig úgyszólván nem volt semmi kapcsolat. Fölfedeznek egyet, akinek gyógyszertára van Kunszentmártonban. Gazdag ember. Később az is meghív egy nyárra. Azt senki sem kérdezte tőlem, hogy akarok-e nyaralni menni ezekhez az idegen emberekhez. A legboldogabb akkor lettem volna, ha Budapesten tölthetem az egész vakációt. Ott szerettem a legjobban nyaralni, akár a pesti oldal, akár a budai, mindegy volt, azt sem bántam, ha olvadt az aszfalt a lépteim alatt.
            Ezeken a „szüksége van rá a gyereknek” – nyaralásokon halálosan untam magam. Mindenesetre fölpakoltam egy csomó könyvet. Ez a második nagybácsi – ez a hivatalos elnevezése a nagyanyai vonalról megörökölt nagybácsinak, vagy sem, nem tudom – már amúgy is elég messze esett tőlem az érzelmek síkján, elképzelhető, hogy a felesége milyen távoli rokon volt. Bella néninek tömérdek kulcs csörgött az övére függesztve, kamrák, raktárak, mosókonyha, ki tudja hányféle helyisége még, szigorú rendet tartott. A pusztáról „lőrének” nevezett keskenyvágány vezetett a fácánkerti vasútállomásig. Ha pénzügyőr tiszt jött ellenőrzésre, azt a lóré hozta be a gazdasági épületek közé, de ha a kastélynak jött vendége, azt hintó várta, parádés kocsissal a bakon. Fácánkertnek abban az időben postahivatala sem volt, ki tudja, talán ma sincs. „Utolsó posta: Simon major.” Így kellett címezni a leveleket. Ez már önmagában véve elkeserített. Hogy olyan helyen töltöm a nyarat, amelynek utolsó postája Simon Major. Amikor tölthetném Budapesten is, kalandoznék az utcákon, tereken, ha kedvem támad rá, átmennek Budára, Óbuda, Tabán, Aquincum. De a fácánkerti vasútállomást hamar fölfedeztem. Parányi várószobája volt, legyek zümmögtek benne, mellette az állomásfőnök irodája, ha vonat jött, fejébe nyomta piros kalpagját, kiállt a sín mellé és szalutált. A legtöbb vonat átrobogott a fácánkerti állomáson. (Ennél nem időzöm, ez már sablon-motívum, a feltételes megállóhelyen átrobogó expressz, hálókocsi, elegáns hölgyek és urak az étkező kocsi asztalainál, de mindez csak egy másodpercre. Öreg, agyoncsépelt motívum. Lomtárba vele.) Az expresszvonatok különben sem érdekeltek, még a gyorsított személyvonatok sem, a mellékvágányon veszteglő tehervagon azonban roppant nagy örömmel töltött el. A tehervagon üres volt, ajtaja félig nyitva, fölkapaszkodtam, bevettem magam a vagon egyik sarkába, May Károllyal, Vernével, Pierre Benoit-val, majd valamikor augusztus vége felé „ A prédá”-val.
            Egész nyáron utaztam. Bebarangoltam Uruguay-t, július végére már tökéletesen ismertem a Rio de La Plata vidékét, amely (mint tudjuk – tudjuk?) Dél-Amerika legnagyobb folyamvidéke az Amazonas után. Az Uruguay és a Parana egybefolyásánál, írja May, alkalmasint a világ legnagyobb folyamtorkolata. A két folyó egyesülése után 40 kilométer széles, Montevideo-nál már 105. Minderről May Károly részletesen ír. Azt csak később tudom meg, hogy sohasem járt arra. Észrevétlenül csempészi a történetbe, hogy amit tud az országról, a tájról, amelyről ír, útikönyvekből ollózza ki. „A Rio de la Palata mentén” úgy kezdődik például, hogy a hős szállodaszobájában ül, a Hotel Oriental-ban, nem mehet ki az utcára, minthogy jéghideg pampero tör be a városba a La Plata torkolata felől, homok- és porszemeket kavarva, keverve esőcseppekkel, és ezért aztán a hős a szobában ül és spanyol-nyelvű baedeker-t olvas: „…Uruguay lakossága a spanyolok, valamint számos indián törzs leszármazottja, azonkívül a gulachokból áll, akik bár félvérek, de fehérnek számítanak és erre rendkívül büszkék.”  A legfontosabb tudnivalókat May így csempészi be a könyvbe. Igaz, idézőjelben. Minderre csak sokkal később jövök rá. Akkor még sodor a történet.
            Később szeretném ezeket az olvasmányélményeket megosztani másokkal is. Közönségre volna szükségem. Útitársakra. Egy napon aztán meginvitálok a nagybácsi házának udvarába egy csapat gyereket, az úgynevezett „cselédségi házakból”.  Így nevezték akkor. Körülbelül velem egykorúak. Jönnek készségekkel – abba az udvarba még sohasem tették be a lábujjukat – nagy játékra készülődnek. Bella néni enyhe gyanakvással szemléli őket, majd jobb belátásra tér, Annussal, a szolgálólánnyal ribizlit küld ki (akkor érik a gyümölcsben), a béresgyerekek meg lesznek vendégelve. Aztán ámulattal veszik tudomásul, hogy játék helyett felolvasás következik. „Észak Dél ellen.” Egy darabig türelmesen hallgatják. Amikor harmadszor hangzik el a regény egyik főszereplőjének, Texar-nak a neve, az egyik gyerek felordít: – Tökszár! Erre rettenetesen nagy nevetés tör ki, a felolvasás félbeszakad. Megbuktam. Másnap reggel, hónom alatt a könyvekkel, újra magányosan indulok a vasútállomás felé.
            Így telik a nyár. Utazom az üres tehervagonban, harcolok a banditákkal, jó barátságot kötök Senor Esquilo Anibal Andaro-val, akinek csodaszép estanziája van San Fructuozo mellett. A történet végén győzünk. A banditákat lasszókkal megkötözzük és elindulunk velük Palmar felé, ott majd lakat alá kerülnek.
            A fő sínpárokon időről-időre vonatok kattognak, így aztán az utazásom hangkulisszája sem hiányzik. Az én mozdulatlan tehervagonom együtt robog a szerelvényekkel. És kit érdekelnek a gőgös expresszvonatok – naponta kettő –, amelyek nem állnak meg a feltételes állomáson és ahol a piros-kalpagos állomásfőnök tiszteletteljes szalutálása éppen ezért oly megalázónak tűnik a szememben. Soha senki nem tiszteleg vissza neki. De hol van az ő utazásuk az enyémtől?
Ötven-hatvan kilométerrel arrébb a leggőgösebb expressz is megáll valahol, az én vonatom pedig a végtelen felé robog.
            Azután egy reggel engem is kivisz a lóré a fácánkerti állomásra. Állok a bőröndömmel a sínek mellett, a kavicsokkal teleszórt platformon, a nagybátyám sem kísért ki, mert kora reggel már dolga van a gazdaságban, da Bella néni velem jött, fehér vászon kabát van rajta, „porköpenynek” nevezi, a lórét az egyik gazdasági cseléd hajtja, egy szomorú ló van elébe fogva, a lórét mindig ilyen szomorú lovak húzzák, az amerikai paripák a hintókat röpítik, a bakon Loboda Pista, a parádés kocsis, kocsivászon uniformisában.
            Állok az állomáson, Bella néni lelkemre köti, hogy a vasúti kupéban nyugodtan üljek, a nyitott peronra ne menjek ki (a harmadik osztályú vagonoknak nyitott peronjuk van, csak vaskorlát védi azokat, akik kitántorognak), de én egy szót sem hallok belőle, nézem az én öreg tehervagonomat és homályosan érzem, sohasem felejtem el, hogy milyen remekül utazunk mi ketten.
            Első nap az osztályban. A szünetben arról folyik a szó, hogy ki hol nyaralt. Balaton, Velencei tó. Horány. Sambach Tibi Linz mellett volt szüleivel. És én? A Rio de la Plata mentén. Montevideo-ban jártam, amikor jéghideg pampero süvített az utcákon, ki sem mozdultam a Hotel Orientalból. Jó barátságot kötöttem Senor Esquilo Anival Anderoval. Banditákat hajszoltunk, lasszóval megkötöztük őket. Ma már rács mögött vannak Palmar-ban.
            Kinevetnek, legyintenek. Aztán megint magamra maradok. Ez menthetetlenül lódít, beszélik meg egymás között.
            Nem tudják szegények, hogy igazat mondok.
Amerikai Népszava
Amerikai Népszava
Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.
25,000KövetőKövessen minket!
1,000KövetőCsatlakozzon!
340KövetőIratkozzon fel!

Legutóbbi bejegyzések