Halász Péter: Egy kép az imakönyvben

Gyermekkori emlék, amely olyan mélyen rögzítődött, hogy elkísér mindhalálig: anyai nagyszüleim nagyváradi házában, vakáció idején, amikor nyolc vagy kilenc esztendős lehettem, nagyanyám esténként Petőfi Sándor „Apostol”-ából olvasott fel. Néha meg-megállt az olvasásban, annyira meghatódott, hogy föl kellett szárítania szeméből a könnyeket. A konyha asztalán ott feküdt az imakönyve, miután engem aludni küldött, annak jött el az ideje. Egy ilyen rövid szünet alkalmával belelapoztam az imakönyvbe és a kezembe került egy szakállas, bajuszos öregember fényképe, akit még sohasem láttam, családtag tehát nem lehetett. – Ki ez a bácsi? – kérdeztem nagyanyámat. Kivette kezemből a fényképet és gondosan visszatette az imakönyv lapjai közé, csak azután válaszolt: – A császár – mondta, és folytatta a fölolvasást a Petőfi-kötetből. Ez a különös kettősség, valahányszor eszembe jut, mosolyra késztet, de el is gondolkoztat. Petőfi nagyanyám kedvenc költője és ugyanakkor imakönyvében Ferenc József fényképe. Lehet ezt a kettőt egyeztetni? A magyar nép sokáig tudta és vállalta: míg tisztelet övezte Kossuth Lajos alakját, a Hamburg-uralom esküdt ellenségét, a „Haza bölcse” címmel Deák Ferencet tüntette ki, aki nem volt Kossuthnál csekélyebb hazafi, ám realista volt és valóban bölcs, politikája Béccsel egyetértésben elvezetett a kiegyezéshez, amelynek eredményeképpen Ferenc Józsefet Szent István koronájával magyar királlyá koronázták, megmaradván természetesen Ausztria császárának is. Létrejött tehát a kettős Monarchia, az osztrák-magyar, mindkét nemzetnek egyenlő státust és jogokat biztosítva, amely a kegyezés évétől, 1867-től 50 esztendeig tartott. Ez a rövid írás korántsem vállalkozik arra, hogy valamiféle históriai értékelésbe bocsátkozzék arról a félévszázadról, ehelyett – híven anekdotázó kezdetéhez – fölidéz egy adomát, amely feltételezhetőn az 1930-as évekből származik. Valaki a budapesti temetőben sétálgatva egy sírkőre bukkan, amelyen a következő felirat áll: „…született 1867-ben, meghalt 1914-ben.” A látogató mély meggyőződéssel sóhajt fel: – Micsoda mázlista!
         Az elmúlt esztendő utolsó hónapjainak jelentős évfordulói kiszorítottak a megemlékezésből egy olyat, amelyik a magyar nemzet történelmében is korszakot zárt le: 1916. november 21-én meghalt Ferenc József. Amikor az 1956. októberi magyar forradalom 50. évfordulója dominált, kortévesztő lett volna szólni erről a másik, 90. évfordulóról? Ezen lehet töprengeni, vitatkozni is lehet róla. De az, hogy az a félévszázad, 1867-től 1914-ig, a katasztrofális évszámig, Magyarország életében a békebeli béke korszaka volt, bajosan tagadható. Roppant föllendüléssel, megannyi lehetőséget biztosítva arra, hogy az lépésről lépésre a népnek mind szélesebb rétegeire terjedjen ki, anyagilag, eszmeileg egyaránt, legyőzve azt a mentális elmaradottságot is, amelytől mentes a nép egyetlen rétege (mondjuk úgy, hogy osztálya?) nem volt. Akarta-e Ferenc József azt a világháborút, amelytől azóta sem szabadulunk? Bár háborús kiáltványa, 1914-ben azzal fejeződött be, hogy „…mindent megfontoltam és meggondoltam, nyugodt lélekkel lépek a tettek mezejére…”, valójában a kiáltvány első mondatai azok, amelyeket őszinte meggyőződés hatott át: „Leghőbb vágyam volt, hogy az Isten kegyelméből még hátralevő éveimet a béke művének szentelhessem és népeimet a háború áldozataitól és terheitől megóvhassam, a gondviselés másként határozott.” Tény azonban, hogy nem a gondviselés határozott másként, hanem a nacionalizmus, a szerb szélsőség, amelynek kifejezője a „Fekete Kéz” nevű titkos szervezet volt, látszólag és hivatalosan törvényen kívüli, ténylegesen a szerb állam eszköze. Bécs gátat akarván vetni a veszedelmes szerb terjeszkedés politikájának, 1878-ban megszállta, majd 1907-ben annektálta Boszniát. A szerbek, főként a boszniai szerbek fékevesztett gyűlölete lángra lobbant. Amikor azután Gravo Princip, egy Fekete Kéz terrorista, 1914. június 28-án Szarajevóban meggyilkolta Ferenc Ferdinándot, a trón várományosát, és feleségét, Zsófiát, Ferenc József tudta, hogy elérkezett a „mindent megfontolás és meggondolás” órája. Háborút azonban nem akart. Tudta a veszélyeket, tudta, hogy Szerbia mögött veszedelmes és potenciális szövetséges áll, Oroszország, és tudott még valamit, amit a Monarchia vezérkarán kívül csak kevesen, nevezetesen azt, hogy az áruló Redl ezredes orosz és szerb kézre játszotta az osztrák hadrend, a szükség esetén alkalmazandó stratégia teljes tervezetét. Nem volt kétsége aziránt, hogy Szerbiával szemben a kemény kéz politikája elkerülhetetlen, de a háború gondolatától irtózott. Véres élményét személyesen megtapasztalta az 1859-es olaszországi hadjárat frontján, Solferinónál. A háború ellenzésében hűséges szövetségese volt Tisza István magyar miniszterelnök, aki még a Szerbiához intézett jegyzék ultimátumszerű hangját is enyhíteni szerette volna. (A háború ellenzéséért meg is kapta jutalmát, 1918. október 31-én úgynevezett forradalmár orgyilkosok végeztek vele.) Ferenc József és Tisza István vonakodását semmibe véve, mindkettejük fölött győzelmet aratott gróf Brechtold osztrák külügyminiszter, aki a gyönge és hatástalan politikusok hagyományos módján fegyveres konfliktusban vélte erejét demonstrálni. Ebben Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök is támogatta, akiről a botcsinálta háborús „helyzetelemzőket” a pesti irónia „kávéházi konrádoknak” nevezett el, aki azonban végül maga a legnagyobb kávéházi Konrádnak bizonyult. Berchtold Szerbiához intézett jegyzéke már inkább ultimátum volt, mint demars, feltételeinek 48 órás határidőt szabva. A szerbek a három feltétel közül csak egynek elfogadását utasították vissza, azt ugyanis, hogy a merénylet hátterét kivizsgáló eljárásban Ausztria is képviseltesse magát. Az osztrák követ csomagolt és azonnal elhagyta Belgrádot. Amikor Ferenc József értesült erről, a reménység utolsó szalmaszálába kapaszkodva mondotta: – A diplomáciai viszony megszakítását még nem kell szükségszerűen háborúnak követnie! Valóban nem kellett volna. Berchtold azonban, megfogalmazván a hadüzenetet, belehazudta a magáét, azt ugyanis, hogy az osztrák-magyar kormány azért kényszerül erre, mert szerb csapatok a Temesnél megtámadták és lemészárolták a császári haderő egy előretolt helyőrségének tagjait. A hadüzenetet aláíratta Ferenc Józseffel, de amikor Szerbiához továbbította, ezt a casus belli-t, a helyőrség elleni támadásról szóló részt kihagyta, tudva, hogy szó sem igaz belőle. (Ez a motívum ismerősen tér vissza a második világháborút megelőző csalárd játszmában.) A magyar király és osztrák császár boldogtalan volt és letört. Ha pár esztendővel ezelőtt még úgy látta, hogy uralmának vége felé Európa békéje többé-kevésbé biztosított úgy, mint a Habsburg dinasztia jövője is, most 84 esztendős korában ez a bizalma megingott és a horizonton leáldozni látta a Monarchia fénykorát. Sok más már nem maradt neki hátra, mint az imádság. Bad Ischl-i kastélyában, ahol (akkor már) 66 esztendeje tartó uralkodása során oly sokszor keresett és talált menedéket, dolgozószobájának íróasztala mögött máig ott áll az imazsámoly, amelyre térdelve segítségért fohászkodott, hogy bölcs döntésre jusson. A döntés azonban most már megtörtént, legfeljebb a totális szerencsétlenség elkerüléséért mondhatott imát, de nagyon abban sem bízott.
Az öreg császár nem csak letört volt, de megtört is. Életében egyik tragédia követte a másikat. Fivére, Miksa, aki 1864-től 1867-ig Mexikó császára volt, inkább nagyravágyó felesége, Sarolta óhajának, mintsem saját hajlandóságának fogadta el a felajánlott mexikói trónt, árulók kivégző osztaga előtt fejezte be (emelt fővel) életét. Holttestét Tegethoff tengernagy vitte haza Mexikóból a Novara nevű hadihajón (amelynek később Horthy Miklós volt a parancsnoka) és helyezték el a kapucinusok bécsi templomának sírboltjában. Ferenc József az egyetlen fiát, Rudolfot, véresen tragikus drámában veszítette el, öngyilkos lett 17 esztendős szerelmesének, Vetsara Mária bárónőnek holtteste mellett. Megölte őt vagy közös öngyilkosságot követtek el, máig megfejthetetlen rejtély. A császár nehezen viselte el ezt a csapást. Felesége, Erzsébet, a bájosan szépséges Sisi, akit élete során oly könyörtelenül űzött a nyugtalanság és boldogtalanság, tébolyult olasz alkoholista áldozata lett a genfi tó partján.  – Nincs olyan tragédia, amelytől megkímélne a sors! – kiáltott föl elkeseredetten Ferenc József. Életének végére pedig a háború katasztrófája sújtotta. Tudta, hogy csakis katasztrófával végződhet, de meggátolni már nem volt ereje, – külügyminiszterétől tőrbecsalva – nem volt módja. Vagy pedig a háború vérebei csakugyan elszabadultak láncaikról és őrjöngő csaholásukra föllángolt az a világégés, amelynek nem volt sem oka, sem indoka? A frontra induló fölvirágzott katonavonatokból harsogó nótázás azt látszott bizonyítani, hogy a széles tömegek kedvüket lelik a nagy kaland ígéretében, odahagyni a mindennapok szürke kötelezettségét, és példát adni a bátorságról, „megállj, megállj, kutya Szerbia!” Igaza lett volna Richard Attenborough „Oh! What a Lovely War” című filmjének a hosszú (és unalmas) béke utáni háború játékosan sex-appaeles vonzásáról? Ha csakugyan így volt, a frontra érve a lelkendezők hamar kijózanodtak. De már későn.
Az angol Stuart Campbell írta Ferenc Józsefről szóló tanulmányában, hogy Anglia hadüzenete Németországnak, amely ténylegesen vele ellenséges hatalommá tette a kettős Monarchiát is, mélyen megrendítette. – Hiszen nekünk nincs perünk Angliával – mondotta szomorúan. Tiszteletbeli ezredes volt Anglia 4. Huszár-regimentjének, ekkor utasítást adott, hogy ha annak az ezrednek bármelyik tisztje osztrák erők fogságába esnék, ő arról haladéktalanul értesítést kér, és annak jó elhelyezéséről és ellátásáról nyomban gondoskodás történjen. Fáradt volt és gyöngélkedett, egy ideje hörghurut gyötörte, amitől szabadulni nem tudott, heves köhögő rohamok rázták meg egész testét. De a hajnal, mint hosszú uralkodásának esztendeiben mindig, íróasztala mellett találta. Nyáron hajnali 4-kor kelt, télen 5-kor. A Burgtól macskaugrásnyira lévő pékségből hozták a két friss, ropogós zsemlyét, amit egy pohár tejjel elfogyasztott. A zsemlyének azt a fajtáját, amelyet kedvelt, Ausztriában és Magyarországon máig császárzsemlyének nevezik. Magányában egyetlen vigasza Schratt Katalin volt, a neves színésznő, a Burgszínház tagja, harminc esztendeig tartó, hosszú barátságuk során tőle kapta meg azt a gyöngédséget, amelyben a kiszámíthatatlan kedélyű Erzsébet nem részesíthette. Sok azonban őhozzá sem jutott az idejéből, legalábbis erre lehet következtetni Katalinhoz írott és megőrzött leveleinek ebből a sorából: „Remélem, hogy törődik még velem egy kissé és nem haragszik rám túlságosan.”
1916. november 21-én a szokottnál korábban feküdt ágyba, köhögött, lázas volt, de azt kérte mégis, hogy hajnali fél négykor ébresszék, sok az elintéznivaló dolga. Mi minden sürgős tennivalókat látott még maga előtt uralkodásának 68. és életének 86. évében a beteg és lázas öregember, azt ő tudta. De bármit, azok a tennivalók már elintézetlenek maradtak. Egy órával később meghalt.
Nagyanyám befejezte felolvasását Petőfiből, megcsókolt és aludni küldött. Azután magára maradva, az imakönyvért nyúlt. A konyha falán a kalendárium 1930-at mutatott, legkésőbben 1932-t. Biztos ebben már nem lehetek. De akármelyiket mutatta a kettő közül, azt érezte szegény, hogy sokkal rosszabb idők következnek, és hogy van miért, s kiért imádkoznia.

Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Halász Péter: A 600. oldal

Következő cikk

Halász Péter: A rejtélyes regény

en_USEnglish