Halász Péter: A hazug

 Hatesztendős korában hazudott először. Néhány hete járt csak iskolába, amikor egy délben földúlt arccal érkezett haza és előadta, hogy a tanító óra alatt elfordult a székéről és meghalt. Holnapra már új tanítót kapnak. Olyan drámai átéléssel adta elő a tanító hirtelen halálát, hogy anya sírva fakadt az ebédnél, apa pedig egy falatot sem tudott enni. Amikor aztán hetek múlva apa bement érdeklődni az iskolába fia előmenetele iránt, csaknem hanyattvágódott a meglepetéstől, mert ugyanaz a tanító fogadta, akinek haláláról Tamás oly megrendítőn számolt be. Szegény apa csak hebegett-habogott, a tanító nem értette mi ütött belé.
  Tamás aznap kapta első kiadós verését, makacsul összeszorította a száját és hallgatott. Később próbálták faggatni szép szóval, türelemmel, miért hazudott hát, de a fiú egyre azt hajtogatta: „ nem tudom.” Ez volt a kezdet. Attól kezdve rendszeresen és lelkesen hazudott, de mindig érthetetlenül, mindig valamit olyat, amiből igazán semmiféle haszna nem volt, sem anyagi, sem erkölcsi. Színesen és érdekesen elmesélte egy-egy utcai találkozását valakivel, üdvözleteket hozott haza, újságolta, hogy Teréz nénivel utazott a villamoson és a néni elmesélte, hogy az ura hatalmas összeget nyert a lóversenyen. Amikor apa legközelebb találkozott Teréz nénivel és gratulált a nagy szerencséhez, akkor persze kiderült, hogy a néni hónapok óta nem is látta Tamást és az ura egyáltalán nem jár lóversenyre.
   A hazugságok okára fény nem derült, Tamás nem tudta megmagyarázni, később már nem is kérdezték tőle, Megrendítően számolt be a villamos balesetekről, amelyeknek szemtanúja volt, izgatottan mesélt nagy verekedésekről, amelyeket végignézett, osztálytársairól hozott különös történeteket. Mindebből szó sem volt igaz. Az idő múlt, de Tamás hazudozási szenvedélye ki nem alvó tűzzel égett. Már a középiskolát végezte, amikor még mindig öntötte magából a céltalan kis történeteket, rokonokról és ismerősökről, barátokról és tanárokról. Olyanokat hazudott, hogy nem ártott ártott és nem használt senkinek és sajátmagát sem akarta hazugságaival kedvezőbb színben feltüntetni.  Sőt. Megesett, hogy reszketve számolt be rossz feleletéről és másnap kiderült, hogy kitűnő osztályzatot kapott.
  Szülei először aggodalmasan és kétségbeesetten figyelték, hogy hová vezet ez az érthetetlen szenvedély, aztán megnyugtatták sajátmagukat azzal, hogy valamiféle kialakulatlan művészi hajlandóság forrong Tamásban. Író lesz, költő, új utakat kereső festő, (mert ügyesen festett)  vagyis olyasfajta ember, aki külön világot épít majd maga köré túláradó fantáziájával. Igazán megrémülni csak akkor kezdtek, amikor Tamás a 18-adik évébe lépett és eszeágában sem volt írni, festeni, vagy verset írni. Csak hazudott. Művészien. L’art pour l’art. Hazudott, öncélúan, szórakoztatásul, érthetetlenül. Apja órákon át faggatta, rekedten és gyötrődve, Tamás maga elé meredt és hallgatott. Anyja sírva kérte, hogy hagyjon fel ezzel az ostobasággal, és térjen észre, mindenki nevet rajta. Tamás ilyenkor üres szemekkel bámulta anyját és minden maradt a régiben. Drámai jelenetekre került sor, Tamás belekezdett egy kitalált mondókába és anyja csukló zokogásba tört ki. A fiú ilyenkor  zavartan pislogott és elhallgatott. Ismerősei szórakozottan tűrték, oda se figyeltek rá, mindenki tudta, hogy hazudik. Nem haragudtak rá, hiszen nem csapott be senkit, nem dicsekedett, nem ígért és nem ártott. Ártalmatlanul hazudott, hát csak nevettek rajta. Jó eredménnyel érettségizett, állást is kapott valahol, lesték, figyelték, megkomolyodik-e? Nem, csak hazudott tovább. Olykor látszott rajta, hogy maga is kínlódik, szenved, arcát tépelődés barázdálta végig. Kitalált történetei előtt habozott, vergődött, de aztán mégis belekezdett. Elrémítő volt, megfejthetetlen. Rejtély.
   Huszonegyedik évébe lépett, amikor az anyja súlyosan megbetegedett. Orvosok vizsgálták, tanárok konzultáltak az ágya mellett, röntgenezték, vérét elemezték. Aztán bizonyos lett a diagnozis: anyját gyorsan pusztító és operálhatatlan rákbetegség támadta meg. A kór rostos szövetekbe fészkelte magát, műtétről már szó sem lehetett. Kórházba szállították. Mindenki tudta, hogy csak napjai vannak hátra, a betegség végzetes gyorsasággal hajszolta halálba, az anya fájdalmai úgy lobogtak, mint a máglya. Apa kétségbeesetten ődöngött a kórház körül és nem mert bemenni a kórterembe. Az orvosok megmondták, hogy nincs remény, bízni csak abban lehet, hogy az elháríthatatlan exitus gyors lesz. Rokonok, barátok vongaló arcizmokkal léptek a betegágyhoz, tudva hogy ravatalt állnak körül, amelyen egy élő halott lélegzik és vergődik. Az anya halálfélelemmel és borzadva meredt ezekre az arcokra, amelyekről mindent leolvashatott. Az apát az orvosok nem engedték a betegágyhoz, mert ájuldozott, roskadozott, falfehér volt és záporoztak a könnyei, viselkedésével a morfium injekciók rövid enyhítő hatását is semmivé tette. Ekkor Tamás fölkereste a kezelő orvost és megkérdezte hogy hány napja van még az anyjának. “Talán egy két, de talán csak három nap” felelte az orvos. A fiú ekkor intézkedett. Megbeszélte az ápolókkal, hogy az apát, rokont, ismerőst, egyáltalán senkit nem engednek anyja ágyának a közelébe. Látogató nincs többé. Őmaga világosszürke ruhát öltött és sokszínű nyakkendőt között hozzá. Mosolyogva, könnyedén, jókedvűen lépett anyja ágya mellé, széket húzott maga alá és hazudni kezdett.
   Szószerint elmondta, hogy mit beszélt az orvosokkal. A baj nem súlyos, a gyulladásos betegség, amely megtámadta anyját, roppantul fájdalmas, de szerencsére gyógyítható. Lefolyását erős akarattal el kell viselni, tulajdonképpen az idegekről van itt szó, a betegség nem is ott fészkel, ahol a fájdalmat érzi, az idegek reakciója sugározza szerteszét és megrázza az egész fizikumot. Még néhány nehéz nap, legfeljebb egy hét, aztán a gyógyulás már rohamos. Olyan zseniálisan hazudott, mint még soha. Újfajta betegséget kreált, tünetekkel, szakkönyveket idézett, példákat emlegetett. Anya szemébe visszaköltözött az a fény, amelyet már kiölt a fájdalom és a félelem. Itta Tamás szavait. Ő pedig hazudott, megállíthatatlanul, lankadatlanul, vidáman és könnyedén. Hazudott, hazudott, mint a vízfolyás, színesen, okosan, órákon, napokon és éjszakákon át, meggyőzőn és hitelesen.
    Anya öt nap múlva meghalt. “Csodálatosan viselte el ezt a gyötrelmes betegséget, mondott a kezelő orvosa, morfium injekciót sem kért többé. “ Az ápoló személyzet nem győzött csodálkozni. Ilyet még nem tapasztaltak. Az anya mosolyogva halt meg, úgy halt meg, hogy nem hitt a saját halálában. A temetésen apa támogatta Tamást. A fiú egyszeriben összecsuklott, mintha kiszállt volna belőle a lélek. Apa némán szorongatta a karját. Ekkor már megértette azt, amit mindig érthetetlennek talált.
   Akik figyelték e fiatalember életének további alakulását, valamennyien azt mondják, hogy soha többé nem hazudott. Csöndes és hallgatag ember lett, zárkózott. Mintha huszonegy esztendőn kereszül azért kellett volna valami titkos kényszerből hazudnia, hivatásosan és tréningszerűen, hogy amikor a sors megparancsolta, sőt, elvárta tőle: hazugsága humanusabb legyen  az igazságnál? Ezzel betöltötte küldetését? Az apa később és még sokáig töprengett, el-eltűnődött ezen. Tudta vajon az anya, hogy Tamás hazudik és amikor úgy tett, mint aki hisz neki, utolsó mosolyával és megbékélt halálával visszahazudott neki? Talán igen, talán nem. Titkát magával vitte a sírba.

Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Halász Péter: Ki a tettes?

Következő cikk

Halász Péter: “Tiszta lappal…”

en_USEnglish