Halász Péter: Ki a tettes?

Amikor a televízió műsorában valaminő politikai bölcselkedés elől menekülve rákapcsolok egy-egy „krimire” és végig is nézem, mindig arra gondolok, hogy ennek kéziratát Faragó Miklós a Világvárosi Regények kiadója és főszerkesztője visszaadta volna szerzőjének. Nem azért, mert már a történet elején tudni lehet, hogy ki a tettes, vagy akár éppenséggel nem lehet tudni, ez csaknem mellékes, hanem mivel az atmoszféra hiányzik belőle, a bűnügy és az annak földerítésére törekvő nyomozás légköre. Amikor Faragóra gondolok és népszerű kisregény-sorozatára, amelyet húsz sikeres esztendeje után 1940 elején elnémították, Juhász Lajos alakja bontakozik ki előttem régmúlt idők ködéből. Juhász Lajos a bűnügyi regény műfajának, föltételezem, hogy máig felül nem múlt mestere volt. Öt sorban megemlékezik róla az akadémiai kiadó 1994-ben megjelent Irodalmi Lexikona, sokkal többet érdemelne, de lehetséges, hogy azoknál a soroknál többet nem tudnak róla, hiszen mind születésének [1903] mind halálának [1945 jan.] dátumát kérdőjelek közlik. „Csak 6 elemi iskolai osztályt végzett.” Majd a továbbiakban: „1925 és 1945 között mintegy 100 ponyva- és kalandregénye jelent meg. A fasizmus áldozata lett.” Regényeit a lexikon a „ponyva” műfajába sorolja, pedig abban a korszakban, mint ahogyan az azt követően is nem kevés más „alkotásra” illenék inkább a megjelölés.
            Minthogy igen ifjan, még a ginmázium padjából lettem magam is úgynevezett sorozat-írója a Világvárosi Regények-nek, háziszerzőinek többségével közeli ismeretségben kerültem, így Juhász Lajossal is. Meglátogattam egyszer a Neszmélyi úti otthonában, ha ugyan „otthon”-nak lehetett nevezni azt a szoba-konyhás lakást, amelyben Juhász feleségével és kisfiával élt és dolgozott. Regényeit a konyha asztalán írta, tollal rótta a sorokat, írógépe nem volt, vagy ha volt, akkor pénzszűkében egyszer a zálogházba vitte, kiváltani nem tudta, vagy a zálogcédulát is eladta. Kéziratát valóban „kézzel” írta, tökéletes helyesírással és könnyen olvashatóan. A „pénzszűke” Juhász sorsában állandó és áthidalhatatlan volt, mert honoráriumának nagy részét már előlegben felvette és mikor kéziratot szállított, a tiszteletdíjnak csak töredékét kapta. A Neszmélyi útra úgy emlékszem vissza, hogy valahol „a világ végén” volt, ha nem a villamos végállomása, akkor a hosszú gyalogút onnan a házig. „Amikor regényen dolgozom” mesélte egyszer „és a tettes után folyik a nyomozás, hazatérőben téli estéken megpillantva egy portyázó rendőrt, rémület fog el. A tettes mindig én vagyok.”
            A kulcsmondat volt, soha többé nem felejtettem el. Azt hiszem, hogy ez regényei légkörének a titka. A legtöbb bűnügyi regényben az olvasó a detektívet kíséri, vele azonos, vele gondolkodik, mind Sherloock Holmesszel, mind megannyi utódjával, Poirot-tól, Maigret-től, Marlowe-ig, vagy Pater Brown-ig. Ezek azonban egytől-egyig tisztességes emberek, bűnüldözők és nem bűnözők, az olvasó biztonságban érezheti magát, ő nyomoz és nem utána nyomoznak, rendőr láttára nem rázkódik meg. Juhász Lajos másfajta bűnügyi regényeket írt, mivel a tettest, a bűn elkövetőjét bensőségesen ismerte, a detektívet azonban, mint ellenfelét. Ezért voltak regényei a magyar irodalomban annak a műfajnak kimagasló termékei. Ha észrevettétek volna. Ha észrevennék. Faragó Miklós annak idején meglátta, fölfedezte a csiszolatlan gyémántot. Fölkarolta és Juhász első benyújtott kéziratától kezdve háziszerzői közé sorolta. Az termel, akitől elvárják. Rossz rágondolni, hogy ennek hiányában miként alakult volna az élete.
            Juhász Lajos ama hat elemi iskolai osztály elvégzése után egy borbélymester fogadta fel inasnak. Meddig maradt, kitanulta-e vajon a mesterséget, tény azonban, hogy valamilyen bűnszövetkezetbe keveredett, betörések követték egymást, többször került bíróság elé, kezdeti könyörületes ítéletek után jó néhány esztendőre bezárult a börtön kapuja. Az volt a környezet, amely inspirálta és börtöntársai azok az emberek, akik benépesítették képzeletének világát. Ki a megmondhatója – talán őmaga sem tudta -, hogy hány valóban megtörtént bűnesetből merítette témáit. A tapasztalat mindenesetre: onnan indította a cselekményt, mert abból kiindulva ismerte jól ki magát. Ebben volt Juhász Lajos tökéletesen eredeti. Évtizedekkel később Amerikában fedeztem föl először bűnügyi regényírót, aki szellemi rokonságban állt Juhász Lajossal. Ez volt Chester Himes, akinek minden regényét elolvastam, amíg Amerikában éltem. Nem írt sokat, egy-egy regényt évenként, azokat sem impozáns menetsebességgel, pár nap alatt, mint például Simenon a Maigret történeteket. Chester Himes színtere Harlem volt, az elkövetett bűnügyek véresebbek, a hajsza keményebb, kegyetlenebb, regényalakjai soványak, vadak, düh forrongott bennük. Az még a politikai correctness előtti korszak volt, Himes-nél a bőr színe nem számított. Azért írok regényeiről és róla múlt időben, mert új regénye, legalább Európában, nem található. Hosszabban pedig azért, mert regényei egytől-egyig Juhász Lajos stílusára, történeteinek légkörére emlékeztettek. Lehetséges, hogy ma már nem korszerű.
            A „Világvárosi Regények” kiadója száz pengőt fizetett egy-egy kisregényért és amíg a papírkorlátozás torkon nem ragadta, hetenként két kisregény jelent meg a pavilonok ablakaiban és az újságárusok standjain. Mivel Juhász különböző kiadóknak más neveken is dolgozott [Busher, Dalton Berry, Kerr Duff] amelyek színvonalai meg sem közelítették a Világvárosi kisregényeit és igényeit, keresete lehetővé tette volna a Neszmélyi-úti szoba-konyhás lakásból jobb otthont is. Volt azonban egy szenvedélye, amelytől nem tudott szabadulni és amely sok pénzt emésztett föl: a lóverseny. Ez azután lerázhatatlan függőségre ítélte az örökös előlegekre, amelyek fölborították egzisztenciájának amúgy is kényes egyensúlyát.
            Utoljára 1943-ban találkoztunk. Feljött a „Film Színház Irodalom” szerkesztőségébe, hóna alatt egy mappával, amelyből kézirat került elő. – Írtam egy háromfelvonásos színdarabot, szeretném, ha elolvasnád és tanácsod adnál, mit kezdjek vele. Holnap jövök újra. Addig is adj kölcsön egy húszast, mert kaptam egy holtbiztos tippet.
            A darabot még azon az éjszakán elolvastam. Az volt a címe: „Börtön”. Részleteire nem emlékszem már, de arra igen, hogy ugyanaz a légkör jellemezte, mint regényeit is, szereplői elbukott emberek, sorsok kilátástalan jövővel. Abban az esztendőben Pünkösti Andor volt a Madách Színház igazgatója és dramaturgja Staud Géza, hajdani tanárom a Tavaszmező utcai gimnáziumban. Minthogy ő volt az Önképzőkör tanárelnöke is, ő „mutatta” be annak idején, egy gimnáziumi ünnepségen az „Olimposzon is bajok vannak” című persziflázsomat, amelyben az olimposzi istenek mindegyike egy-egy tanár ábrázolásával, szatírizálásával excellált. Staudhoz később igaz barátság fűzött és munkatársi kapcsolat is 1945 után a „Színház” című hetilap szerkesztőségében. Telefonon történt jelentkezésem után készséggel fogadott bennünket a színház Madách téri irodájában, nagy érdeklődéssel hallgatta Juhász Lajost, aki nem tagadta, hogy a darabban személyes élményeit és viszontagságait írta meg. Egy hét türelmet kért az elolvasáshoz. Juhásszal nem találkoztam többé, de Staudnál természetesen érdeklődtem a véleménye iránt. Elmondta, hogy a darabot néhány változtatás után előadhatónak véli és igyekszik kiszorítani egy kis előleget is az írónak, de megjósolhatatlan magának a színháznak a jövője is. A „Börtön” sohasem került színre, helyette Dövényi Nagy Lajos „Ártatlanok” című véresen uszító fércműve. Akkor természetesen már nem Pünkösti Andor volt a színház igazgatója, hanem Cselle Lajos és nem Staud Géza a dramaturgja.
            1946 nyarán a „Színház” című hetilap szerkesztőségében, az Andrássy- út 77 szám alatt, keresett fel Juhász Lajos özvegye.  Elmondta, hogy 1945-ben, azon a bizonyos januári estén férje a Neszmélyi úti villamos végállomástól baktatott hazafelé, amikor egy halálos revolverlövés végzett vele. A gyilkosnak nyoma veszett. Ki végzett vele és miért? Sejti, hogy férje csatlakozott az ellenállási mozgalomhoz, annak valamelyik csoportjához. Nem beszélt róla, de ezt azért gondolja, mert 1944 közepétől nem regényt írt többé, hanem röplapok szövegét azon a konyhaasztalon. Azokat a szövegeket nem mutatta meg neki soha. Azután elköszöntünk egymástól és nem láttam többé őt sem.
            Juhász Lajos élete – két kérdőjel között – 42 esztendős korában ért véget. Írói hagyatéka, sokatmondóan korszerű olvasmány lehetne, tanulmány annak a meggyőzőn soha föl nem derített kérdésnek tisztázására, hogy: ki a tettes?

Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Halász Péter: Az első emigráns

Következő cikk

Halász Péter: A hazug

en_USEnglish