Nagyobb reményekkel indított, de rövidebb sorsot megélt újságot aligha tart számon a magyar sajtó-történelem, mint amilyen a Hétfői Hírlap volt. Az első évfolyam harmadik, egyben utolsó számának dátuma: 1956. október 22. Az öthasábos főcím azt hirdette, hogy „Bizakodó nyugalom Varsóban.” A bizakodás a közélet élére visszatért Gomulka személye köré csoportosult. Poznan városában röviddel azelőtt felkelést fojtottak vérbe. Gomulka a lengyel élet demokratizálását ígérte. Budapestet, Varsóval szemben, nem a bizakodó nyugalom jellemezte. A nagy várakozások Nagy Imréhez fűződtek. Ez a zömök, cvikkeres, joviális megértést árasztó férfi volt az ország sorsában az egyetlen népszerű kommunista. Ezt irigyelte tőle Rákosi, ezért gyűlölte, ezt nem tudta megbocsátani neki Kádár, ezért ítéltette halálra Nagy Imrét. Olyan ez az egész, mint egy dramaturgiailag megalapozatlan históriai tragédia. Ezért elhibázott macbethi képletet emlegetni, amint azt Kádár életrajz-írói teszik. Fölösleges is. Shakespeare utánozhatatlan és elérhetetlen. A magyar tragédia viszont idegösszeomlás a nyílt színen.
Amikor 1956 szeptemberében Boldizsár Iván telefonon hívott és a tőle megszokott fanyar iróniával azt kérdezte, hogy újságíró vagyok-e még, vagy már végképpen Pudovkin babérjaira pályázom, válasz nélkül is tudta, hogy 1949-től kényszer választott el eredeti hivatásomtól és a filmdramatúrgia kényszerházasság volt. „ Akkor menj föl a Lapkiadó Vállalat személyzeti osztályára és vedd át a szerződésedet. Október elején indulunk a Hétfői Hírlappal.”
Boldizsár Ivánról volt nekem egy futólagos, de mégsem elfelejtett emlékem. Az 1950-es évek elején a Gyarmat utcai filmgyár vetítő termében meghívott vendégeknek, főként íróknak, színházi, művészeti kapacitásoknak bemutatták azokat a filmeket, amelyeket a nagy külföldi cégek fölajánlottak, de megvételükre sem pénz, sem politikai lehetőség nem volt. Egy ilyen alkalommal Orson Welles filmjét, a Citizen Kane-t vetítették. A film a nagy amerikai újság-cézár drámája, aki ifjan első lapjában a soha-meg-nem-alkuvás szellemében száll síkra az igazságért, a korrupció, a gengszterizmus leleplezésére, míg őt magát is egy botlása meghátrálásra kényszeríti. Mivel Boldizsárral mindketten Budán laktunk, közösen vettünk a vetítés után, késő este, taxit. Szótlanul ültünk egymás mellett, aztán egy idő után Iván lehajtott fejjel, csöndesen ennyit mondott: – Újságíró sors…
Botlás? Meghátrálás? Légónyi. Később ezt kínos helyzetben kíméletlenül rá is olvasták. De erről majd máskor, másik írásban. Ekkor azonban, 1956 szeptemberében, a Hétfői Hírlap szerkesztésének engedélyével sorsdöntő elhatározásokkal látott munkához. Ezt az első szerkesztőségi konferencián kategórikusan kijelentette. A Hétfői Hírlap másfajta
Újság lesz, szókimondóbb, bártabb és (Citizen Kane?) meg nem alkuvó. Az első lapszámba írt vezércikkének ezt a címet adta „Tiszta Lappal”. Kis létszámú szerkesztősége volt, hetilapnak nagyobbra nincs szüksége. Műfaja pedig hagyományosan budapesti, nem tudom, hogy más fővárosokban van-e ilyen? Névlegesen hétfői újság, valójában már vasárnap, alkonyba forduló késő délután megjelenik. Volt idő, a huszas-harmincas években, amikor Budapesten három ilyen héftői lap versenyzett egymással a Reggeli Újság, a Független Magyarország és Lázár Miklós lapja, a Reggel. Most a „Hétfői Hírlap” egyedül volt. Nagy előny.
A lapnak nem minden munkatársára emlékszem már, néhányra azonban igen. Wesselényi Miklósra, aki a „Teljes Látóhatár” című rovatában az olvasás maradéktalan szabadságát követelte, Maron Ferenc külpolitikai szerkesztőre, Fencsik Flórára, aki az új filmekről írt, Gogolák Lajosra, a kiállítások ismertetőjére és még két munkatársra, akiknek sorsát a legmarkánsabban befolyásolták a később történtek, de mindkettőét mennyire másként, milyen különbözőn és mégis úgy, hogy egyetlen dátum, 1956 az előttük álló, kiszámíthatatlan jövő alakulását ábrázolják. Obersovszky Gyula az egyik, aki enyhe gyanakvással szemléltünk, mert nem ismertük, vidékről került fel a fővárosba, kezdő volt a pályán és feltételeztük, hogy valamilyen kompromisszum eredményezte alkamazását a laphoz. A másik, akire jól emlékeztem később is, a szerkesztőség legfiatalabb tagja volt, Gáti Karcsi, akit Boldizsár már a Magyar Nemzetnél is foglalkoztatott. Nos, Obersovszky Gyulát 1956 után halálra ítélték és a körülbelül vele egykorú Gáli Józseffel évekig tartották siralomházban, míg végül, jó sokára megkegyelmeztek nekik. Gáti Karcsi, a legifjabb munkatárs, fölkerekedett, és ahogyan később nevezték az ilyen elhatározást, „messzeszakadt” a hazától, az Egyesült Államokig meg sem állt és ma már nem Gáti Karcsi többé, hanem Professzor Gáti, szenátusi tanácsadó, akinek legújabb könyvét, mint 1956 leghitelesebb dokunemtumát ünneplik. Íme tehát, az egyik zuhanás a legfeneketlenebb mélységbe, a siralomház poklába, életében kegyelemből maradva, a másik meg fényes egyetemi karrier, előadások, könyvek és washingtoni bennfentesség, szívélyes fogadtatás a szülőhazában is. Hullámvasút. A kettő között szeszélyes sorsfordulatok milliói, emelkedések és zuhanások kimeríthetetlen változatai, szélcsönd és vihar, a politikai meteorológia szélsőséges jelenségei. Egy társadalom földrengése.
A Hétfői Hírlapnak roppant sikere volt. Vasárnap délután négy óra tájban már nagy tömeg állt a nyomdaépület Miska utcai oldalán, ahonnan expediálják a lap-kötegeket, oldalkocsis motorok egész ütege várakozik, hogy aztán városszerte elszáguldjon velük, rikkancsok, akik majd a Belvárost veszik célba. Aztán eljön a nagy pillanat, a motorok fölberregnek, startolnak, a lapokat az árusok kezeiből kapják ki, azok már-már menekülnek a tömeg elől, egyikük az Apponyi téren a Pázmány szobor tetejére kapaszkodott, onnan adogatta le a lapokat, egy másik az Eskü téri irodaház rácsos kapuja mögött helyezte magát biztonságba és onnan árusított. Mi ez a frenetikus érdeklődés, miféle remények fűtik a várakozást? Tény, hogy minden nap történik valami, Titó vacsorát ad a román küldöttség tiszteletére, az Egyesült Államokban árusítani kezdik a „Szovjetunió’ című angol nyelvű folyóiratot ugyanakkor Moszkvában az „Amerika” orosznyelvű újságot. Bulganyin üzeni Amerikának: „Ha most a következő hónapokban és években népeink jobban megismerik és megértik egymást, az elősegíti a megegyezést kormányaink között is…” Prágában is nagy események vannak küszöbön és mindez „benne van” a Hétfői Hírlapban….
Október 19-én hírét veszem, hogy 21-én nagygyűlés lesz a szegedi egyetem auditórium maximumában, nyomban Szegedre utazom, és 21-én már jelenthetem: „Íme, a MEFESZ kiáltványa: „Célunk a gondolat, a szellem felszabadítása, a Sztálin és Rákosi által ránk kényszerített szellemi iga lerázása. Nem várhatunk, mert a fejünkre ég a ház! Az egyetemek élvezzenek ismét teljes autonómiát!
„És a 16 pont! Általános szabad és titkos választást követelünk” A professzorok helyeselnek, tapsolnak, Perbíró József, a jogtudományi kar dékánja, Baróti Dezső rektor, Fodor Gábor a híres kémikus…. Teljes a harmónia.
„Húszévesek közt, Szegeden”- ezzel a címmel jelenik meg a tudósítás az október 22-i lapban, utolsó budapesti cikkem az elkövetkező 36 évre, de már megcsonkítva. A budapesti Pártközpont megtudta, hogy a Hétfői Hírlap munkatársa Szegeden járt és hogy beszámol az auditórium maximum nagygyűléséről, Végh Béla, az akkori pártvezető triumvirátus tagja már vasárnap reggel bejelentkezik Boldizsárnál, látni akarja a cikket. A 16 pontból ugrik a szabad és titkos választás követelésére. Élesebb mondatok lekerekítése. A MEFESZ 16 pontjának kategórikus kívánságai meghunyászkodnak, szelidülnek. Az egyetemi ifjúság nagyobb részt követel magának az ország ügyeinek intézésében és március 15 legyen ismét nemzeti ünnep, a külföldi utazás szabad legyen Nyugatra is….A követelés a halálbüntetés eltörléséről benne marad a cikkben, Végh Béla elnézte, ami pedig kulcskövetelés, hogy mennyire az, keserű mementóként jelentkezett a következő esztendőkben.
Amikor Charles Gati egyetemi tanár az 1970-es évek elején Budapesten járt, meglátogatta Boldizsár Ivánt is. Későbbi találkozánuk alkalmával Karcsi beszámolt erről a látogatásról. Elmondta, hogy Iván egy, a könyvei között megbújó, vékony kis kötetre mutatott: Az ott a Hétfői Hírlap három bekötött száma. Megőríztem, hogy maradjon utánam valami mégis, amire büszke lehetek…
Szomorúan bólogatott, mert akkor már végérvényesen beletörődött abba, hogy újságnak a diktatúrában tiszta lappal nincs jövője. De a „Citizen Kane”-re talán még emlékezett.
