Halász Péter: A nagy mutatvány

Az idei esztendő augusztusában van az évfordulója újra annak, hogy Berlin nyugati övezete és a magát demokratikusnak nevező kelet-német köztársaság között megépült az a betonfal, amely bár 1989-ben leomlott, politikai és társadalmi hatását máig érezteti. A hosszú ideig tartó kétfelé osztottság kórokozói virulensek az eltüntetett Falnak mindkét oldalán. Az a nemzedék, amelyik megélte, elfogadta, vagy elszenvedte, itt és ott, élete végéig viseli nyomait. A következőnek már könnyebb  a sorsa, jóllehet egyes tünetek örökletesek. A berlini Fal évfordulójával kezdtem, de a továbbiakban nem arról lesz szó, hanem a miénkről, amelynek “vasfüggöny” volt a neve, lévén nem “csak” két országrészt, de kontinenseket választott el egymástól, hermetikusan. A vasfüggöny cinikus, a színházi világból átvett elnevezés. Hajdani nagy színházakban a dráma felvonásai között először a bíborszínű függöny két szárnya csapódott össze, aztán lassan leereszkedett a “vas”. Ha még tartott a taps, akkor megnyílt a kis ajtata és a főszereplők egymásután, reflektorfényben, kihajoltak, megköszönték a tapsot. Aztán kilobbantak a fények, a közönség fölkerekedett a szünetre. A vasfüggöny mögött átdíszletezték a színpadot. Hasznos volt erre is, mert a kopácsolás, tologatás, instrukciók kiáltása nem hallatszott ki a nézőtérre.
    A mi hajdani műszaki zárunk az osztrák határ mentén, 318 kilométer hosszúságú aknamezővel és 246 kilóméternyi elektromos jelzőrendszerrel, sorsunk eldőltével, gyorsan megépült. Úgy lehetett, mert az 1948-as esztendőben jelent meg a “Világ” című napilapban egyik utolsó tárcám: “A nagy mutatvány”, amelynek másolatát legutóbb valaki elküldte nekem Budapestről. A tárcát a Széchenyi Könyvtár Hírlap archívumában fedezte föl és fénymásoltatta. Két mentségem van arra, hogy ezt a régi írást föltámasztom haló poraiból. Az egyik lap főszerkesztőjének telefonon elhangzott kérése, miért ne lehetne az archivum kriptájából még néhány írást, ha van a mának mondanivalója, életre kelteni, a másik pedig a forradalom közelgő évfordulója. A műszaki zár is 56 előzményei közé sorolható. A “Világ”-ot, Supka Géza lapját 1949 elején megszüntették. Az ilyesfajta írások hamvukba haltak. Hatásuk azonban mégsem maradéktalanul. Mélyek a gyökerek.
Íme:
                                          
    Barry nevére ma már csak kevesen emlékeznek, pedig mekkora bűvész volt, igazi prosperói nagyság! Voltak évadok, amelyekben földrészeket hozott lázba csodás illúzióval, s mindez nem volt olcsó hatás, ez a bűvész szinte kellék nélkül dolgozott, lélekismerettel, mély bölcsességgel, rátapintott a bűvészet suggalatos titkára. Tudta, hogy a bűvészet a művészetek fenegyereke, elfajzott tékozló fia és ízléssel szelte a határutat. “Csak távol a Naptól – mondogatta – önmérsékletettel, a bűvészet szárnyait viasz köti, hamar olvad! A Nap közelségét csak a művész szárnyai bírják.”
    Barry felé mindig vidámabb arcát kínálta a szerencse: boldog házaséletet élt szőke feleségével, Vilmával, javai szépen gyarapodtak, házat vásárolt vidéken, ősparkkal és bőlelkű földdel, nyaranként itt pihente ki hosszú utazások fáradalmait.
   A tragédia váratlanul zuhant rájuk, reményteli boldogságból a balsors villáma: Vilma megszülte az áhított gyermeket és őmaga meghalt a gyermekágyban. Barryt félőrültté tette a csapás, amelyet rögtön a második követte: az orvosok megállapították, hogy az újszülött leányka sérült gerincű és ha meg is marad, púpos, törpenövésű lesz. Ritka gyógyszerek, nagyhírű professzorok, száz és száz vizsgálat, konzultáció, nem, itt semmi nem segített – mire kétesztendős lett a véznacsontú gyermek, nyilvánvalóan bizonyosodott, hogy a szőke Vilma egy beteg kis törpével cserélt életet.
    Barrynak azokban a hónapokban kevésszer hallották hangját, barátait is elkerülte, magányba menekült. Egy téli estén azonban meghívta lakásába Flittet, a törpe clownt, kibe annyi ész szorult, mint deli óriásokba csak igen ritkán, és a feketekávé főző kék lángja mellett így szólt hozzá: – Nagy mutatványon dolgozom, Flitt, életem nagy mutatványán, a legnagyobbon. A Sorssal játszom most szembekötősdit, barátom, talán megértesz. A Sors fölfricskázott: ó, te bolond bűvész, kacagott a szemembe, engem utánzol kancsi illúzióiddal? Íme, feladom neked a nagy rejtvényt, a talányos mutatványt: elveszem szép, szőke asszonyodat és adok helyette egy csenevész törpét! Mily büszke voltál, hogy a sudár Vilmát boldoggá tetted! Ezt tedd boldoggá, te nagy bűvész, ezt a rútat, az elesettet!
Barry kiöntötte a csészékbe a feketét, aztán így folytatta: – Szépség? Rútság? Flitt, te megértesz: minden csak fikció! Én tudom, mert hiszen az illúziók nagymestere vagyok. A mutatványomat kidolgoztam! A kicsi, törpe Vilmát boldoggá teszem, sőt, széppé, igen széppé, mert nem ismerhet soha magánál szebbet. Ha minden nő madonnaszépségű volna, a szépség elvesztené a varázsát, ha minden férfi atléta lenne, nem volnának atléták, és ha mindenki törpe lenne, akkor nem volnának törpék!
   Flitt közbe akart szólni, de Barry egy mozdulattal elhallgattatta:
-Holnap reggel útra kelsz, Flitt! Olyan fényes szerződést kapsz, mint még soha. Keresd föl a legnagyobb cirkuszokat, varietéket és a legkisebb mutatványos bódékat. Toborozz törpéket! Kicsiket, rútakat, elesetteket. Százat kereken! Hozd őket vidéki házamba. A házat kőfallal vétetem körül. Hatalmas park, valóságos kis birodaom. Az én országom alattvalói! Vilmácskám társai. A gyermek soha nem mehet a kőfalon túl, soha nem szabad megtudnia, hogy ott kívül olyan emberek élnek, akik háromszor akkorák, mint ő, akik méla szánalommal néznék. Eredj!
  És Flitt elindult. Három hónap múlva érkezett vissza, száz törpével. A kőfal akkor már állt a ház körül, a kis birodalom, csak birtokba kellett venni. Flitt irányított mindent: megszervezte a háztartást. Törpék sütöttek-főztek a konyhában, törpe ápolta a virágokat, törpék váltogatták egymást a strázsán, boldog, semmittevő törpék hemperegtek a parkban és vidámították a csenevész kislányt, kis, miniature, derűs ország alakult a kőfalakon belül, s úgy járt-kelt közöttük Barry, mint a teremtő erő, a nagy mutatványos. Szemüveges, tudós törpe tanította tudományra Vilmácskát, aki jókedvű, szemfüles és nevető gyermek lett s itt a törpék között nem is olyan kicsi, akadtak még őnála alacsonyabbak is. Boldog esztendők peregtek Barry kicsi országában s a bűvész diadalmas elégültséggel állapította meg: a nagy mutatvány sikerült! Járta a világot, nagyvárosokban szerepelt, de minden hónapban visszatért ide, eltölteni néhány boldog napot nyíló értelmű leányával.
  Akkor is útról tért vissza, amikor Flitt jelentette neki:
–          Baj van Barry! A gyermek állandóan a kőfal körül settenkedik. Izgatottan és sápadtan érdeklődik, mi van a falon túl? Reszket, órákon át magyaráztam neki, hogy a falon túl a rút és borzalmas emberek világa terül el, kiktől megkíméli őt ez a kis Paradicsom. Nem hisz nekem. Ül a fal tövében és zokog. Enni sem akar!
 Barry megrémült. Rohant a gyermekhez, de az ajtóban megtorpant. Flitt igazat mondott: Vilmácska törődöttebb, csenevészebb lett, mint valaha, szájaszéle remegett és a hangja is gyenge volt, suttogó:
–          Vigyél ki engem innen, ha csak egy napra is. Látni akarom a te világodat is, ahonnan minden hónapban megtérsz….Látni akarom!
 Barry nem mozdult a gyermek mellől, órákon, napokon át vígasztalta, suttogva beszélt a lelkére. Ha elnyomta az álom, a gyermek megszökött mellőle, a falhoz settenkedett, égő szemmel nézte a felhők járását, furcsa méreg itatta át a lelkét.
   Barry egy hajnalon velőtrázó sikolyra ébredt. Fölugrott, tekintete a szoba sarkában álló kis ágyra esett: üres volt. Amíg aludt, Vilámcska kiszökött mellőle. Barry kirohant a kék hajnalba. Apró alakok mozogtak a derengésben: hozták Vilmácskát, remegve, szederjes ajakkal lihegték:
–          A kőfalat akarta megmászni, lezuhant, összezúzta magát….
 Vilmácska már csak néhány óráig élt, vergődött apja karjában s ezt suttogta utolsó szavaival:
–          Köszönöm a sok szépséget….de a rútakat is….látni szerettem volna!
  Amikor meghalt, Barry kitámolygott a házból és a földre rogyott.
–          A Nap! – üvöltötte gyötrődve – magasra repültem!
 S úgy zuhant fuldokló fájdalmában a megsemmisülésbe, olvadt szárnyakkal, mintha szürke hullámok húznák a mélybe.

Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Halász Péter: Szerelmey

Következő cikk

Halász Péter: Ők is voltak egyszer

en_USEnglish