Halász Péter: Ők is voltak egyszer

Mostanában két ember tér vissza emlékezetembe az elmúlt idők messzeségéből: Scheffer úr az egyik, és Babanyecz Balázs a másik. Nem mintha ők ketten ismerték volna egymást, vagy akár a legcsekélyesebb mértékben hasonlítottak volna egymásra, éppen ellenkezőleg: két egymástól különbözőbb ember el sem képzelhető. Scheffer úrnak nem emlékszem a keresztnevére, talán sohasem tudtam, a pesti színházak, főképpen az öltözők táján csak „Scheffer úr” volt mindenkinek. És hogy mitől tűnik fel alakja a múltból, mi juttatja őt eszembe? Az a már-már a szenvedély határát érintő mohóság, amellyel a kelet-német diktatúrából felszabadult milliók a nyugati árucikkek beözönlését várták, mindazt a sok sóvárgott holmit, ami a kelet-német márka végérvényes elhamvadása után a nyugat-német pénzért, az igaziért, a D-márkáért (majd az euróért) megvásárolható volt: cigaretta és csokoládé, szappan és harisnya, konzerv és a szték ízesítésére szolgáló Vorcestershire-szósz, még akkor is, ha nem sztéket ízesítenek vele, mindegy, csak ne az eddigi legyen, ne az utált, a megvetett, a rosszul csomagolt tegnapi, hanem a nyugati, amelynek már látása és érintése gyönyört okoz. Jelentősen alacsonyabb szinten, sokkal kisebb körben és árukészlettel, de hasonló pszichológiai tartalommal ezt a küldetést töltötte be az 1950-es évek elején Scheffer úr Budapesten. Scheffer úr magas, immáron idős, egykor talán tagbaszakadt, de akkor már hajlott hátú, s magát nehezen vonszoló férfi volt, és valamilyen gégebántalom miatt rekedten beszélt, inkább suttogott. Táskájával havonta egyszer végigjárta a színházi öltözőket, a táskából Palmolive szappan került elő, arckrémek, selyemharisnyák, Chesterfield-cigaretta, Colgate-fogkrém, különféle sminkszerek, Hershley-csokoládé, kávé, kakaó, mindez nyugati, sőt, amerikai. Scheffer úr fivére Ausztráliában élt, és így támogatta őt, sőt, tartotta életben. Az Ausztráliában fillérekért kapható cikkeket Scheffer úr pedig méregdrágán árusította, de a viszonylag jó kereső színésznőknek, színészeknek minden pénzt megért, hogy hozzájussanak. Az illatuk, az érintésük, a légkörük, az eleganciájuk ezeknek a holmiknak, nem túlzok talán, ha azt mondom, hogy érzéki gyönyörűséget okozott. Méltánytalanság lenne Scheffer urat azzal vádolni meg, hogy uzsora árért kínálta mindezt, hiszen a csomagok messziről jöttek, a postázás drága volt, a vám sem lehetett csekély, és ráadásul Scheffer úr részletre árusított: minden havi látogatás alkalmával nemcsak szállított, de inkasszált is, és ha pénz helyett azt kapta, hogy „Schefferkém, drága, nincs most egy vasam se…”, akkor egy elsuttogott „jó, majd legközelebb”-sóhajjal abba is belenyugodott. Egyébként a lakásán is meg lehetett látogatni őt, valahol a Hollán utca környékén, mert hiszen a táskában nem fért el minden. A szekrény feltáruló ajtaja a nyugati világ, mondom, már-már sex-appeales választékát varázsolta a látogató elé, aki aztán jócskán eladósodva távozott, de azzal a közérzettel, hogy megérte. Ez volt a kapcsolat a külvilággal, a megérinthető Nyugat. Persze, hogy a hasonlat sántít, Scheffer úr hajdani misszióját világok választják el attól, ami Kelet-Németországban, a vásárlások ottani mámorában végbement, de az emlékek társulása olykor szeszélyes. Mint amilyen rapszódikusan bukkan föl Babanyecz Balázs alakja is az emlékek sűrűjéből.
         Babanyecz Balázs messze földről tért haza az országba, amelyben született, a kanadai Ontarióból, a delhi-i dohányvidékről. (A kanadai Delhi helység nevét ugyanúgy írják, mint India fővárosáét, de Delhájnak ejtik.) A hazatérés nem mostanában történt, hanem az 1945-ös esztendőben. Babanyecz Balázs markáns arcú férfi volt, bőrét Nap cserzette, hiszen a dohány-ültetvényeken dolgozott ő is, föllépésében, modorában Humphrey Bogartra emlékeztetett, bár ez csak utólagos reminisz – a kiváló minőségű kanadai dohány, a legnemesebb virginia. A burley-fajták termesztésében a magyar farmerek vezető szerepet vittek, közülük sokan meggazdagodtak, a század eleji nincstelen bevándorlók egyikéből-másikából kanadai milliomos lett. Azt, hogy Babanyeczet mi indította 1945-ben hazatérésre, nem tudom, talán nagyobb honvágya volt, mint a többinek. A jó megjelenésű, határozott fellépésű kanadai-magyar hamarosan kedvelt személyiség lett a kisgazdapárti politikusok körében, jó barátságba került Nagy Ferenccel, de megszerette őt a művészvilág is, és ő is a művészvilágot, ott volt a színházi bemutatókon, a fogadásokon és az előadások után szívesen ült be egy pohár italra valamelyik night clubba, amelyekből akkor bőséges választék kínálkozott Budapesten. Imponált. Annál is inkább, mert hamarosan kinevezték a Magyar Dohány-Jövedék vezérigazgatójának. Mi sem volt természetesebb annál, mint hogy a Kanadából hazatért dohánytermelő álljon a mezőgazdaság és az ipar eme ágazatának élére. Ez volt az a kinevezés, amellyel mindenki egyetértett. Mindenki? Nem olyan biztos. Ez a kanadai magyar éppenséggel olyan légkört hozott magával, amilyentől a kommunista vezetők mindennél inkább viszolyogtak.
         Babanyecz Balázzsal Jávor Pál, a színész, búcsúestéjén találkoztam először, Jávorék Pasaréti-úti villájában. Jávor azért búcsúzott, mert egy amerikai-magyar impresszárió meghívására vendégszereplésre készülődött, néhány nappal később halálos betegen tért haza. Sok színész, színésznő volt ott azon az estén, néhány író, újságíró, de a legillusztrisabb vendég Nagy Ferenc volt, a magyar miniszterelnök. Akkor még csak 1946 ősze volt, de a változás, amely egyben 45 esztendei időtartamra az utolsó is volt, mert az 1947-es már nem volt igazán szabad választás. Nem telt bele egy év sem és Nagy Ferenc nem volt többé miniszterelnök, „összeesküvés” vádja alapján letartóztatással fenyegették, ha haza mer térni külföldi útjáról. Hogy mikor ment el Magyarországról Babanyecz Balázs, nem tudom, de csaknem bizonyos, hogy nem sokkal később. Mikor eszmélt rá, hogy neki nincs többé keresnivalója Magyarországon, mikor váltották le a Dohányjövedék éléről és mikor csomagolt, hogy amilyen gyorsan csak lehet, visszatérjen Kanadába, arra már nem emlékszem, pedig egészen biztos, hogy részletesen elmesélte és még hozzá hangszalagra, kerek 20 esztendővel az emlékezetes Pasaréti-úti villa búcsúestje után.
         1966 őszén riportkörútra utaztam a kanadai dohányvidékre. Sok interjút készítettem kanadai magyar farmerekkel, akik nemcsak a dohánytermesztés, de az egész ottani tájnak, az ontariói tartománynak úttörői voltak, őserdőkből hasították ki a maguk termőföldjét. Hamarosan érdeklődni kezdtem Babanyecz Balázs után. Tudtam, hogy azon a vidéken él, mert az egyik kanadai magyar hetilapban rendszeresen lehetett olvasni írásait, amelyeket nevének valamelyes magyarosításával, mint Babanes Balázs jegyzett. Végül Delhiben bukkantam nyomára, de mondották, hogy visszavonultan él, címét megtudhatom a feleségétől, aki a delhi-i bank tisztviselőnője. Így is történt. Egy délutánt töltöttünk együtt a kis ház nappali szobájában Babanyecz Balázzsal, beszélgettünk, megittunk néhány pohár pálinkát, de a hajdani vezérigazgató, az impozáns kanadai magyar, Budapest nagyszerű alakja a szabad újrakezdés és az igazi demokrácia illúziónak bizonyult lélegzetvételnyi korszakában, már csak árnyéka volt önmagának. Nem hasonlított többé Humphrey Bogartra.
         Scheffer úr és Babanyecz Balázs nem él többé. Miért térnek vissza és jelentkeznek szóra emlékeimben azzal, hogy ők is voltak egyszer, ki a megmondhatója?

Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Halász Péter: A nagy mutatvány

Következő cikk

Halász Péter: Társszerzés…

en_USEnglish