Most tehát tulajdonosa vagyok egy vadonatúj zsebnaptárnak. Pénzembe sem került, a bankban, ahol (szóra sem érdemes) ügyeimet intézem, a kedves kisasszony megkérdezte, hogy van-e már naptáram, és miután tudtára adtam, hogy nincs, nyomban megajándékozott vele. Pénzintézeti termék, aminek következtében takarékosan szűkszavú, hiányoznak belőle a „fontosabb tennivalók” és a vasárnapok meg ünnepnapok sem pirosbetűsek.
Szerény külseje ellenére az új zsebnaptár olyan izgalmas regény, amilyet a legnagyobb képzelettel megáldott író sem alkothat. Szerkesztése gondos, egymást követő 12 fejezete példamutatón arányos, hosszúságban alig különböznek egymástól. A cselekménye azonban kifürkészhetetlen! Vannak türelmetlen regényolvasók, akik szabadulni akarva a cselekmény okozta feszültségtől a könyv utolsó oldalára lapoznak, hogy megtudják a végét.
Az utolsó oldalon a cselekményt lezáró epizód nem árul el többet annál, hogy „December 31.” Kész. Vége. Sherlock Holmes is hiába törné közben a fejét, hogy végeredményben tehát ki lehet a tettes, vagy ha többen voltak, a tettesek, és hogyan tudták olyan mesteri leleménnyel végrehajtani mindazt, amit elkövettek. A végső megoldást nem lehet kinyomozni, vagy akár a legkifinomultabb ösztönnel megsejteni, mivel olyan bravúrosan konstruált mű, hogy cselekményének vonalát és végét elengedhetetlenül meg kell élni ahhoz, hogy kiderüljön: mi történt? És akkor még mindig sok mindent homály vesz körül.
Intő példa erre az a régi zsebnaptár, amelyet magammal hoztam, megőriztem, amelynek címlapján az áll, hogy „1956” és alatta piros betűkkel: „Előre a boldog, szocialista Magyarországért!” Ennél a régi naptárnál meggyőzőbben és drámaiabban semmi sem bizonyíthatja a regény cselekményének titokzatosságát. A kezdésből nem lehetett következtetni a fordulatosságára, különösen jelentősnek az sem tűnt, hogy pirosbetűsen indított, mivel 1956 január elsején történetesen vasárnap volt. A legvégén, december 31-én pedig hétfő. Aki tehát a végére lapozott, többet abból sem tudott meg. De ami annak a 12 fejezetnek vasárnapi kezdete és hétfői befejezése között történt, az nem csak milliók sorsát érintette közvetlen közelről, de egy egész országát. Százezrek életét, tízezrek végzetét megpecsételő 12 fejezete megrázó, túlfűtött, végül tragédiába fúló cselekmény volt az. De mit lehetett a történet kezdetén, közepén, vagy akár a lélegzetállító iramban végkifejléshez közelítő mozzanatokból megsejteni minderről? Semmit. A 12 fejezet elejétől a végéig őrizte a titkát. Az 1956-os zsebnaptár tanúskodik erről.
Az a naptár nem volt olyan szűkszavú, mint a pénzintézeti készítmény, abban voltak „fontosabb tudnivalók”, olyan fejezet is, hogy milyen évfordulók lesznek 1956-ban. Október 23-adikán (például) többek között Sztaszov orosz kritikus halálának ötvenedik évfordulójára figyelmeztetett a naptár. A megemlékezés azonban elmaradt, más történt azon a napon. De az akkor küszöbön álló kerek évfordulók között szerepelt az is, hogy 1926. július 12-én volt „az első Rákosi-per tárgyalásának első napja, tehát 30 éve.” Rákosi Mátyásnak talán eszébe jutott ez az évforduló július 22-én, amikor „gyógykezelésre” Moszkvába szállították, „első tárgyalási dátumának” – csaknem napra! – harmincadik évfordulóján. Milyen rövid idő! Harminc esztendő. Három évtized. Ki sejtett meg valamit abból azon az első tárgyalási napon, hogy mi történik majd az elkövetkező 30 évben és ami történik, hogyan hat egy egész nép, egy ország életére míg elérkezik végre a moszkvai gyógykezelés napja? S ha elérkezett, mi történik utána, hogyan kapcsolódnak egymáshoz epizódok, események, sorsdöntő fordulatok a 12 fejezetet lezáró „hétfőig”? A régi naptár cselekménye jól fölépített regény módjára tükrözi a fordulatokat. A bevezetés, az előkészítés nem árul el semmit. Vannak regényírók, akik azzal a módszerrel dolgoznak, hogy az expozícióban felsorolják a regény szereplőit. Ebben a „regényben”, az 1956-os zsebnaptárban, ennek a „fontosabb telefonszámok” rovatában feljegyzett nevek felelnek meg. Van azonban egy döntő különbség: míg a regényíró megtervezi szereplőinek sorsát, tetteit, a telefonszámok tulajdonosainak életét mintha valamilyen felsőbb hatalom befolyásolta volna, szeszélyesen és kiszámíthatatlanul. Arra sem találok magyarázatot, hogy miért tartottam egyes telefonszámokat „fontosnak”, akkor, amikor a cselekmény későbbi alakulásáról sejtelmem sem volt? Miért akartam fölhívni és beszélgetésre invitálni például Tamási Lajost /166-119/ a költőt, aki 1956 októberében megírta azt a felejthetetlen vesét, hogy „Piros a vér a pesti utcán…”? Akinek forradalmi hevületéről addig mit sem tudhattam? A naptár elején nagy betűkkel ott áll az is, hogy Napló. Mivel azonban naplót sohasem vezettem, alig van benne följegyzés. „Április 23-án, hétfőn, délután fél ötkor Pécsi Sanyinál.” Lehetséges, hogy akkor találkoztam vele utoljára? Szereplők: Apáthy Imre /183-217/ Apám telefonszáma a „Tüzép” fatelepén: 201-240. Hozzáírtam azt is, hogy: reggel 7-től 3-ig. Nyomorúságos kis állás volt, de (engem büntetve) kirúgták abból is. Rózsahegyi Kálmán (159-990), hosszú beszélgetések az öreg nagy művésszel, felesége, Drági, teát szervíroz. De egyébként üres a napló. Október havában nincs egyetlen följegyzés sem. Mindig is gyanítottam, hogy a naplókat, még az igazi, irodalmi naplókat is utólag írják. Novemberben is csak egyetlen sor: 28-án, szerdán, mindössze annyi, hogy hajnalban indulás Ausztriába. Onnan kezdve azonban már minden rapszódikus, a szereplők, a telefonszámok, az 1956-os naptár megbolondul, kapkodó följegyzések a fagyos bécsi utcán, váratlan találkozások, „írd fel a címemet, a bátyámhoz megyek Rio de Janeiróba, Avenida Copacabana 1246, majd ide írjál, maradjunk kapcsolatban”, persze, persze, annyira biztos, hogy ki lehetett, sohasem írtam Rió de Janeiróba. Kővágó József egykor és a forradalom alatt ismét Budapest polgármestere: Tivoligasse 37, „gyere mielőbb, hamarosan elutazom innen”. Ábrányi Aurél: B502-35. Néhány héttel később hazarabolta és megölte az ávéhá. Gáti Karcsi, a fiatal volontőr a Hétfői Hírlap szerkesztőségében, „írd fel a New York-i címemet, 215 Forest Avenue, c/o Mr. Brack export-import. A nagybátyám.” Didergünk a bécsi utcán, a Kärntner strassén, a magyarnevű úridivat – (Kertész?) bolt kirakata előtt. Egyszer majd ismert „kremlinológus” lesz belőle, Charles Gati professzor. Most már egybe olvadnak a címek, a telefonszámok, a pestiekkel a bécsiek, Kőváry Gyuri B28550 (úgy látszik a telefonszám előtt Bécsben akkor egy B-betű állott) „hívj fel mielőbb, van már lakásunk”, de sohasem hívtam fel, pillanatnyilag nem volt mondanivalónk egymásnak, senkinek és senkivel. A bécsi számokkal és címekkel müncheniek keverednek, Lázár Miklós Akademie strasse 17, a müncheniekkel párizsiak, Dr. Borgida, 17 Rue Margueritte, Paris 17e, „ha majd arra jársz”, de ki volt vajon dr. Borgida? A párizsiakkal londoniak, B. Ransome, Cornwall Gardens 61, bolond táncot járnak az utcák, az épületek, a városok, az országok, körtáncot, megyünk, hová megyünk, minek megyünk, mire megyünk…? Senki nem tud semmit, szürrealista regény, egyszer majd újra eszembe jut, de csak később, sokkal később, Heller, „Catch 22… hívj fel, írd fel a címemet, Pötleinsdorf, Jugend Gästehaus…” Följegyzések 1956 decemberének végén. 27, csütörtök: reggel 8-kor indulás a korneuburgi táborból, Bécs Westbanhof, éjjel Münchenben. December 28: Münchenből az „Atlanti 4152” katonai repülőgépen Amerikába. Nagy vihar a levegőben. Leszállás éjjel fél kettőkor az Azori-szigetcsoport egyik szigetén. Hol vagyunk? Az 1956-os pesti naptárt odanyújtom egy fekete katonának. Mosolyog, megérti, beírja az első oldalra: „Terceira, Azores Angra.” Majd az utolsó följegyzés: december 29, szombat. Este 11-kor (amerikai idő szerint) megérkezés a New York melletti katonai repülőtérre, majd onnan tovább, autóbuszon New Jersey-be, a Camp Kilmer táborba. Aztán december 30-án, vasárnap, már csak a regisztrálás számai. Pillanatnyilag ezek vagyunk mi: V2509, V25010, V2511, V2512.
Aztán csönd. A regénynek vége. Mit lehetett megsejteni mindebből a regény első fejezetének indulásakor: 1956. január 1. Vasárnap?
Ez az oka és magyarázata annak, hogy az új zsebnaptárt tüzetesebb tanulmányozás nélkül és helyett fiókba teszem. Majd ha eljön az ideje, szólítson meg. Tudom, hogy mind a 12 fejezete, 52 hete, 356 napja földeríthetetlen titok. Megtanít rá az a régi, az 1956-os esztendő regénye. Ne lapozzanak tehát, kíváncsian az utolsó oldalára.
