Halász Péter: A sirály

16 perc olvasási idő
Elgondolkozva sétált a parkban. Néhány nap még és vége az esztendőnek. Hogyan, milyen hangulatban, milyen tapasztalatokkal gazdagabban és milyen reményekkel búcsúzom ettől az évtől? – tűnődött magában. Milyen mérleget készíthetnék róla, milyen tanulságokat vonhatnék le az elmúlt esztendőből? Természetesen kizárólag magánjellegű tanulságokra gondolok, semmi kedvem ahhoz, hogy világ-mérleget készítsek és az emberiség elmúlt esztendején töprengjek, mert mint minden búcsúzás, ez is magánjellegű. De vajon egyáltalában szükség van rá? Csakugyan határvonalat jelent-e az ember életében egy-egy esztendő elmúlta és egy újnak a kezdete? Aligha. Másoknak, más népeknek nem is ér véget most az esztendő, más időszámítás szerint rovatolják életüket és történelmüket, az emberiség tehát, úgy értem, hogy egészében véve, semmiképpen sem érkezik az év elmúltával határállomáshoz. Nincs útlevélvizsgálat, senki sem kérdezi, „van-e valami elvámolni valója?”, a vonat gördül tovább a síneken, igaz vannak utasok, akik – úgy érzik – határállomáson haladnak át, mások viszont nem éreznek semmit.
A park madarakkal volt teli. Nem énekesmadarakkal, nem feketerigókkal, amelyeket annyira szeretett, de hangos sirályokkal és elkülönült csoportokban álldogáló, száraz faágakon meghúzódó, vagy méltóságteljesen lépkedő varjakkal. Mindkét madárfajta merőben különböző egyéniség, a sirályok mohók, gyorsak, idegesek, hangosak és erőszakosak, a varjak inkább hajlanak a filozofálásra. Egyikük-másikuk olykor hangosan elkárogta magát, mintha éppen ráeszmélt volna valamire, amire eddig egyáltalában nem gondolt, és most a fölfedezés izgalmában kiszakadt torkából a kiáltás. Varjú-módra a homlokára csap. Hogy neki ez eddig nem jutott eszébe!
         Olvasta az újságban, hogy a városi hatóságokat idegesíti a rengeteg sirály, késő ősszel beröpülnek a környékről, elárasztják a parkokat és a tereket, jönnek messzi földről, a városban, emberek között akarják átvészelni a telet. A védekezés különböző módozatait eszelték ki ellenük, de eddig nem nagy eredménnyel. Minden esztendőben több a sirály, mintha hírét vitték volna más országokban, hogy itt viszonylag jól át lehet telelni. Így van ez, gondolta, egyes téli üdülőhelyekkel is, nemrég még csaknem ismeretlenek voltak, aztán terjedni kezd a hírük, elég annyi, hogy egy, a felső tízezerhez tartozó társaság rátaláljon és ott teleljen egyszer, ők aztán divatba-hozzák. Nincs kizárva, hogy ez így van a sirály-világban is, tekintélyes sirályok idetévedtek egyszer és azóta a sirályoknak ez a város, ahogyan mostanában mondani szokás: „in”. Tavasszal aztán mesélhetik: – Münchenben teleltünk.
         Egyszerre csak arra figyelt fel, hogy a sétányon, 30-40 lépésre tőle, kis csoport álldogál és valamennyien fölfelé néznek, a magasba. Amint közeledett a csoport felé, vészes, fájdalmas, velőkig ható vijjogást hallott. Fölnézett a magasba és akkor már látta, hogy mi történik: egy sirály a fél szárnyával beleakadt egy zsinórba, amely láthatatlanul feszült a faágakon. A csoportban állók között valaki hangosan magyarázta: – Biztos, hogy egy sárkányeresztő zsinór, a sárkány leszakadt róla, elsodorta a szél, a zsinór azonban megrekedt a faágak között. Abba akadt bele a szerencsétlen madár.
         Elborzadva nézte. Csakugyan kétségbeejtő látvány volt, amint fél-szárnyán lógva vergődött, igyekezett szabadulni, letépni magát az átkozott sárkány-zsinórról, de reménytelenül. Néhány pillanatra elkókadt, mintha feladta volna a küzdelmet, mintha beletörődött volna sorsába, el kell pusztulnia, ilyen ostobán és értelmetlenül, nincs segítség, de aztán mintha hirtelen újra elszánt düh kerítette volna hatalmába, a bárgyú és esztelen végzet elleni lázadás, ismét rángatózni kezdett, vergődni a zsinóron, ismét fellángolt benne az életösztön, a vágy, hogy visszanyerje szabadságát, hogy továbbröpülhessen, hogy folytathassa küzdelmét a sorssal, mert hiszen a sirály élete is folytonos küzdelem.
         A helyzete azonban ezúttal tökéletesen reménytelennek látszott. A fa talán két emelet magasságba is felszökött, még ha valaki megkísérelné is, hogy felmásszon, a faágak közé semmiképp sem hatolhat be, nem érheti el a tragikus csapdába esett sirályt.
         Elhatározta, hogy továbbmegy, nem ácsorog itt a többiekkel, képtelen tovább nézni a sirály kínlódását. És már tett is néhány lépést, amikor egyszerre csak földbegyökerezett a lába, alig akart hinni a szemének. Egy rendőrautó gördült vele szembe és utána egy piros tűzoltóautó. Nem volt nagy tűzoltókocsi, nem olyan, amilyeneket súlyos tűzesetekhez indítanak útba, s amelyek azután fülsiketítő szirénázással robognak végig a városon, ez egy kis tűzoltóautó volt és a vezető mellett csak egy tűzoltó ült, ketten érkeztek az eset helyszínére. A rendőrautó néhány méternyire túlhaladt a fán, úgyhogy a tűzoltóautó megállhatott a sétányon, éppen a fa alatt. A többi azután már gyorsan történt. Rendkívül tetszett neki az a nyugodt és magabiztos szakértelem, ahogyan először felmérték a tennivalókat és azután munkához láttak. Megfigyelték a sirály helyzetét, mérlegelték a körülményeket, de minden érzelgősség nélkül, viselkedésükben nyoma sem volt annak a magatartásnak, amely a fa alatt ácsorgó kis csoport tagjait jellemezte, azok ugyanis – gondolta – velem együtt tehetetlen bámészkodók csak, ez a kettő viszont cselekszik. Ez a nagy dolog az életben, amikor valaki cselekszik, tudja mit kell tenni, tudja mi a megoldás, ez az egyetlen, ami manapság már imponál az embereknek, hogy valaki tudja a feladatát.
         A tűzoltó fedélzetén egy forgó-szerkezeten fekszik a fémlétra, elfordították a szerkezetet úgy, hogy a létra éppen merőlegesen fordult a fához, azután az egyik tűzoltó működésbe hozott egy régimódi kézi-kurblit, az ember nem is hinné – gondolta –, hogy még egyáltalában használnak ilyeneket, hogy egy mai tűzoltóautón nem minden gombnyomásra működik. Nyugodt, egyenletes mozdulatokkal kurblizott a tűzoltó, és a létra szépen emelkedett a fa teteje felé. A két tűzoltó még egyszer bemérte a távolságot, most már ugyanabban a magasságban volt a létra teteje, mint a sirály, az egyik tűzoltó még igazított egy kicsit a létra irányán, még néhány centiméterrel magasabbra kurblizta és aztán elindult rajta fölfelé.
         A sirály egyszerre mozdulatlan lett. Érezni lehetett, hogy ösztönein ezerféle sejtelem cikázik át, remény, de rémület is, ki az, aki közelít feléje és milyen szándékkal, meg akarja-e menteni, vagy valamilyen gonosz célja van, de a sirály tudta, hogy tehetetlen, kiszolgáltatottja helyzetének, nem tehet mást, mint hogy megadja magát a sorsnak. De amikor a tűzoltó közvetlenül melléje ért, akkor újra vadul rángatózni kezdett, a zsinórba akadt fél-szárnya alatt a bőr már fölrepedt és vér szivárgott belőle. A tűzoltó határozott és gyors mozdulatokkal nyúlt érte, az egyik kezében kés, azzal elvágta a sárkány-zsinórt, a másikkal a madarat fogta meg, a sirály vergődött, csapkodott, hegyes csőrével védekezett, talán bele is kapott a kézbe, amely az életét mentette meg, ezt innen lentről nem lehetett jól látni, a tűzoltót azonban ez egyáltalán nem zavarta. Biztos, hogy már embereket is mentett ki égő házakból, jól ismerte a halálveszedelmet és a mentésre várók, de abban már alig reménykedők félig tébolyult lelkiállapotát.
         Azután már hozta is le a sirályt. Erőteljesen és mégis gyöngéden tartotta a jobb kezében. Odalent a sétányon a kis csoport tagjai közül néhányan tapsolni kezdtek. A tűzoltókat azonban ez nem hatotta meg. Mintha meg sem hallották volna. Emberek, akik asszonyokat, gyerekeket hoztak ki karjukon az égő házból. Ebben, hogy most lehozták a sárkány-zsinórba akadt sirályt is, nem találtak semmi megrendítőt. Ez a dolguk, ez a feladatuk, becsülettel ellátták. Manapság már csak az ilyen emberekben lehet bízni, gondolta a férfi.
         A tűzoltó átadta a sirályt az egyik rendőrnek, az beült vele az autóba és már el is hajtottak. A park túlsó oldalán van az állatorvosi főiskola. Néhány perc múlva már az ambulancián lesz a sirály, a gyorssegély osztályon, ahol gondozásba veszik.
         A tűzoltók helyére kurblizták a létrát, helyet foglaltak a vezetőfülkében és elhajtottak ők is. A csoport szétszéledt. Ő meg továbbindult. Ez a kis epizód, gondolta, éppen jól jött ahhoz, hogy befejezzem vele az évet. És elkezdjem az újat, annak jegyében, hogy talán érdemes.

Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Halász Péter: Eső lesz

Következő cikk

Halász Péter: Régi képek