Valamikor nem álltam meg mosoly nélkül, ha azt hallottam korosabb emberektől: –Eső lesz! Érzem a lábamban!
Hittem is, nem is, de inkább babonának véltem. Nem levelibéka az ember, hogy olyan könnyűszerrel eligazodjék az időjárás rejtelmeiben. Ma már nem mosolygok, én is megjósolom, ha jön az eső. Nem a lábamban érzem ugyan, de a jobb vállamban. Két nappal az időjárás kedvezőtlen fordulata előtt sajogni kezd ugyanis és ahogyan közeleg az eső, mind jobban gyötör.
Érdeklődve figyelem életemnek ezt a fejleményét. Azt éppen nem mondhatnám, hogy szórakoztat, de tagadhatatlanul kíváncsivá tesz. Mulattatom önmagamat, a reuma ráébreszt a korosodásra. Semmi sem végzi el ezt a szolgálatot oly megbízhatóan, mint az ilyen (legalább a néphit szerint), korral járó nyűglődés. Aki eső közeledtét érzi a jobb vállában és éjszakánként ágyában megfordulva felnyög, annak feje fölött, mit szépítenénk, eljártak az évek.
A kérhetetlen szaporodásával, érdeklődésem nőttön nő. Hamar megfejtem a talányt, hogy miért. Nincs ugyanis korélményem. Nem láttam megöregedni a szüleimet, nagyszüleimmel pedig csak futó, rövid találkozásaim voltak. Egy-két gyorsan illanó nyár. Anyám alig múlt negyven esztendős, amikor meghalt. Úgyszólván alig őszült. Olykor előveszem a birtokomban lévő fényképet és hosszan nézegetem. Kevés fénykép maradt utána, mert ami készült róla, azt sem szerette és még a családi képekből is kivágta saját alakját. Örököltem ezt a sajátosságát, engem is idegesít, amikor rámszegeződik a fényképezőgép lencséje, a pillanat kéretlen prolongációjának érzem.
Apám viszont, éppen ellenkezőleg, szívesen fényképeztette magát, különösen fiatalember korában, legényesen, csaknem hetykén állt a gép elé, Girardi-kalap a fején, sétapálca a kezében, kifogástalan zsebkendők buggyantak elő szivarzsebéből. Az különben nagyon sokat mond el egy férfiről, hogyan helyezi szivarzsebébe a zsebkendőt. A mozdulat. Abban benne van, hogy mit gondol önmagáról. Nyári vendéglők kerthelyisége, strandok, tengerpart, angolpark, sétahajó fedélzete, Fiume és Abbazia… mindenütt lefényképezték, vidám társasággal, csaknem minden képen a hetyke, legényes mosoly. Rengeteg fényképe volt, de alig néhány maradt belőle. Legalábbis nálam.
Ha nálam nincsenek, ugyan ki másnál lehetnének, hol van még valaki ezen a világon, akinek a számára ezek a képek jelentenének valamit? Ezen is eltöprengek olykor mostanában, hogyan, mikor érkezik el utolsó sóhajuk pillanata, az a pillanat, amelyen innen még egy arc fölismerhető vonásait őrzik, amelyen túl azonban már csak papír, papírrongy, szétfoszló rostok. Meddig marad életben ez a fényképe, amely nálam van? Huszonnégy, huszonötesztendős korában készülhetett, perzsagalléros, perzsa-mandzsettás télikabát van rajta, fején cilinder, alig észrevehető, könnyed kis jobbra-billentéssel, balkezét egy asztalon nyugtatja, tenyere alatt kesztyű, jobbja egy sétabot gombján, kisujján ékköves gyűrű és a perzsagalléros télikabát szivarzsebében hófehér zsebkendő, úgy csap ki onnan, mint egy kis lángocska, könnyű tűz, mintha máris szél törne rá valahonnan, hogy kioltsa. Látom magam előtt a mozdulatát, ahogyan azt a zsebkendőt a télikabát szivarzsebébe tűrte. Ez minden esetben egytagú gesztus, egyetlen ív, utánaigazítás kizárva, legfeljebb könnyed, öntudatlan kis odaütés a zsebre és utána a tökéletes megfeledkezés, a zsebkendő immár önálló életet él. Mindaddig, amíg én, az egyetlen ember tehát, aki még látja maga előtt azt a mozdulatot, ezen a világon van, addig ő sem múlt el nyomtalanul. Akinek emberi emlékezet őrzi ezeket a fél-öntudatlan, ellesett kis mozdulatait, az még él, jelen van. Mindaddig, amíg elérkezik az a rejtélyes pillanat, amelyen túl már minden felismerhetetlen. A fénykép talán még egy ideig túléli azt a pillanatot. De a zsebkendő a perzsagalléros télikabát szivarzsebében, a fehér-izzású kis láng, akkor már elveszíti minden jelentőségét. Amire többé senki sem emlékezik, aminek már nincs eredete, annak értelme sincs.
Megöregedni azonban őt sem láttam. Sorsunk minduntalan elszakított bennünket egymástól. Utolsó találkozásunk napján már idős ember volt ugyan, túl a hatvanadik esztendején, emlékezetemben azonban úgy él, mintha életútjának különböző stációin találkoztunk volna mindig. Halad, bandukol és egyszerre csak egymásra csodálkozunk. Szép, hullámos haját hátrafésülve viselte. És akkor egyszerre felfigyelek arra, hogy megőszült a haja és megritkult. Fehér, egyenletes fogsora volt, szívesen nevetett, tudatosan villantotta elő azokat a szép fogakat. Egy napon ránézek és látom, hogy már nem szép a foga. Nevetése óvatosabb. Utolsó éveiben már nem láttam. Csak néhány fényképét. A fényképek, ismét! Többé nem hetyke, legényes. Mosolytalan. Szemében szomorú kérdés. A zakó szivarzsebében azonban ott a zsebkendő. Nem kis lángocska már, csak zsebkendő. Ugyanolyan fáradt, mint a mozdulat, amely a szivarzsebbe gyűrte.
Anyám sohasem öregedett meg, apám pedig csak ment, mendegélt és időről-időre csodálkozón felfigyeltem változásaira, de mintha valamilyen rejtélyes oknál fogva soha föl nem merült volna bennem a gondolat, hogy ez tehát az öregedés, apámból lassan-lassan öregember lesz. S az, hogy az utolsó éveiben nem láttam, összezavarja bennem a róla őrzött képeket, teljes a felfordulás az időrendben, az arc hullámzik, változik, visszafiatalodik, megvillan fehér fogsora, de a szemében az a szomorú, kérdő nyugtalanság, amit pedig már csak az élete utolsó éveiben készült fényképeiről ismerek. Szeszélyes mozaikmotívumokból alakítom ki az arcát, mosolyát kölcsönkérem a múlttól, legényes tartását is, a szempár azonban kijátszhatatlan. Az mindig szomorú. És kérdez.
Kínzón hiányzik, hogy nem láttam őket szépen egyenletesen megöregedni. Hogy csak ilyen rendszertelen montázsképen rajzanak körül. Mintha emiatt elveszítettem volna tájékozódóképességeimet az Időben. Mintha keresném őket, megöregedve. Milyen lett volna anyám öregen? Kezdődik a mozaikjáték. A fiatal mosoly és a szomorú szempár. Élete különböző korszakaiból kölcsönzött arcvonások.
Amíg… amíg egy napon meglelem öregedésüket, éveik múlását önmagamban. Hogy mikor, hogyan, melyik pillanatban, az rögzíthetetlen. Szememben megpillantom idős édesanyám tekintetét. Nem kell hozzá tükörbe nézni. Saját pillantását tükör nélkül jobban látja az ember. A szem, ha befelé néz, biztosabban látja önmagát. Ahá, gondolom hirtelen támadt érdeklődéssel, most anyám szemével néztem. Ilyesmiben tévedhetetlen az ember. A soha meg nem öregedett szülő lassan öregedni kezd az emberben. A titokzatos folyamat pillanatai megfoghatatlanok. Megérintik az embert, mint egy elsuhanó pillangó szárnyainak könnyű fuvallata. Utánakapna, kérdezné, szeretne többet tudni róla, de nem lehetséges. Anyám egy szempillantásra kitekintett az én két szememből. A varázslat azonban kifürkészhetetlen.
Így figyelem most jobbvállam különös sajgását. Ők ilyesmiről sohasem panaszkodtak. Anyám túlságosan fiatal volt hozzá. Apám pedig… apám magányosan élte utolsó éveit. Ez tehát a korosodás. Most meglesem, kifürkészem, megélem minden részletét, mozzanatát.
A zsebkendő a szivarzsebbe… de a mozdulat hirtelen elakad. Éles fájdalom a jobb vállban. Elmosolyodom. Itt tehát a magyarázat. Így lobban ki a könnyű a láng, így oltja ki a rejtélyes szél, amely valahol a láthatáron túli messzeségben kerekedett.
Csaknem jókedvem támad. A kép hiányzó mozaikkockái végül mégis előkerülnek, s lassan-lassan egységes egészet alkotnak. A rend helyreáll az Időben. Eligazodom benne, kiismerem magam, amit elmulasztottam az ő életükben, azt meglelem a magaméban.
Az égre sem kell felpillantanom ahhoz, hogy kétségbevonhatatlan bizonyossággal, hasznosítva újonnan szerzett képességemet, eldünnyögjem:
– Eső lesz…!
