Nagy kerülővel és késedelemmel levelet kaptam Bécsből egy Márta nevű hölgytől, – akit sem személyesen, sem hírből nem ismerek – a következő rövid sorokkal: „Családi képek rendezgetése közben a kezembe került ez a két, immár több mint hatvan esztendős felvétel az Édesapjáról. Úgy gondolom, ez önnek kedves lehet, elküldöm tehát, talán örömet szerzek vele.” A borítékból két fénykép bújt elő, az egyik levelezőlap nagyságú, a másik annak éppen a fele. A levelezőlapon szép villa előtti parkban áll az apám, azzal az emlékezetemben jól rögződött és általam annyira kedvelt legényes tartásával, zsebre dugott kézzel, ajka körül a bujkáló kis mosollyal, amellyel mintha azt mondta volna: azt a lányt szeretném én látni, akit nem hódítok meg. A másik képen, amely a levelezőlap nagyságúnak a fele, ki tavon (vagy folyócskán?) lengedező csónakban ül és evez. A képen azonban a csónaknak csak az egyik fele látható, az a fele, amelyikben ő ül, a másik felét – amelyben feltehetően még valaki ült – azt levágta valaki. Ő, vagy más? És miért? A két fénykép foglalkoztat.
A levelezőlap nagyságú üzenet és üdvözlet küldésére használta: Ilus nevű „nagyságos úrleánynak” írt rajta. Ilus vezetékneve azonos Mártáéval, aki most elküldte nekem Bécsből e két régi fényképet. Ilus akkor, mint kiderül a levelezőlap címzéséből, az édesanyjával Trencsétepliczen nyaralt. Az ottani Martinovics villában. A levelezőlapot apám Korytnicából keltezte, 1918. július 10-én. A következőket írja benne: „Az a bizonyos levél még mindig késik, de várom! Számtalan kézcsók: Antal” S az aláírás után még odaírta: „Kézcsókomat kedves Anyukájának”. Meg még azt a kérdést is, hogy: milyen idő van arra?
A kép tehát Korytnicán készült apámról, ott a villa és a park, amelyben oly legényesen áll, hullámos haja hátrafésülve és ajka körül az a bizonyos öntudatos mosoly. A levelezőlapra 10 fillére magyar bélyeget ragasztott, ismert bélyeg, amelyből oly sok maradt felhasználatlanul az arató paraszttal és mögötte a marokszedő lyánnyal. Korytnicából tehát magyar bélyeggel lehetett levelezni akkor. De hol van Korytnica? Hol volt Korytnica? Egy régi lexikonban a következő sorokra bukkantam: „Korytnica: szlovákiai fürdő és klimatikus gyógyhely, 850 méteres magasságban az Alacsony-Tátra nyugati részén. Vasas-keserűsós savanyúvizek.”
Onnan írt tehát apám Ilusnak Trecséntepliczre 1918 hetedik hó tizedikén. Szelíd és megbocsátó iróniával: „az a bizonyos levél még mindig késik, de várom!” A fényképbeli tartás, a szembenézés, a kis mosoly összhangban van az üzenettel. Nem baj, hogy nem írt eddig. Előbb-utóbb írni fog. Van nekem türelmem várni. Vajon miért nem írt Ilus? Nyilvánvaló, hogy megígérte, sőt, nem akármilyen levelet ígért meg, de olyat, amely jelentős üzenetet és mondanivalót tartalmaz.
„Az a bizonyos levél…-reklamálta apám. Így csak olyan levelet sürget az ember, amelyben választ vár egy – még hozzá nem akármilyen – kérdésre.
-Nézze Antal – mondta Ilus – erre a kérdésre én most nem tudok azonnal felelni. Ezen nekem gondolkoznom kell. És ha eldöntöttem, levelet írok.
De nem írt. Legalábbis akkor, 1918. július 10-éig – még nem. „…de várom” – jegyezte meg apám. A kérdés komoly lehetett, ami indokolttá tette a válasz késlekedését. „Kézcsókomat kedves Anyukájának” –írta még oda. Nem a tartalom, a rövid sorok kompozíciója érzékelteti, hogy Anyukának köze lehetett a válasz késlekedéséhez. –Iluskám, ez az Antal kedves fiú, jóképű ember, meglehet, hogy szép jövő áll előtte, de azért nagyon meg kell gondolni! Az ilyen életre szóló döntést nem szabad elsietni.
Lehet, hogy nem Anyuka aggodalmaskodott, talán inkább Édesapa. Ilus apjának nem küldött üdvözletet a korytnicai lapon, de bizonyára csak azért, mert a papa nem volt ott. Mármint Trencséntepliczen. Kibérelte a Martinovics-villát 1918 nyarára. Előre küldte a családot. –Ti ott jobb helyen lesztek, nagyobb biztonságban, jobban ellátva. Itt Pesten minden nap történhet valami. Ki nem látja, hogy küszöbön az összeomlás? Én most nem mozdulhatok innen. Amint lehet, utánatok utazom. Ami pedig a levelet illet…azzal a bizonyos válasszal, Ilus egyelőre ne írjon semmit. A jövő bizonytalan. Ki tudja, mit hoz a holnap. Várni kell.
Meddig várt apám „arra a bizonyos” levélre? A másik fénykép, a kettévágott levelezőlap, a fele-csónak, amelyben apám evez, később készülhetett. Ezt az arckifejezéséről érzem. Nem vagyok biztos benne, hogy mennyi idő telt el a két fényképfelvétel között, a regényt inkább abból szövöm tovább, hogy hiányzik a képeslap fele – valaki erről a képről levágta önmagát. Ez a gesztus ismerős. Anyám – amikor már nem éltek együtt – csaknem minden közös fényképről eltüntette önmagát. Miért nem tépte össze a fényképeket? Miért nem apámat vágta le róluk, miért önmagát? Erre nincs ésszerű válasz. Erre csak az a magabiztos, legényes, egy kissé hetyke mosoly felel: azt szeretném én látni…!
A csónak másik felében Ilus ült. Apám mosolyog evezés közben, biztos, hogy Ilus is mosolygott, amint ott szemben ült apámmal, széleskarimájú kalapban, talán napernyőt tartott maga fölé, mert szépen süt a nap azon a képen, teljében a nyár, vagy ha nem mosolygott, akkor olyan volt az arckifejezése, hogy el akarta felejteni, nem akarta látni többé, eltűntette. Miért nem tépte szét a képet? És azt a másikat a korytnicai üzenettel? Miért őrizte meg a családi fényképek között, amíg Márta, több mint hatvan esztendővel később elküldte – Antal fiának: „úgy gondolom, ez önnek kedves lehet, elküldöm tehát, talán örömet szerzek vele…” Miért őrizte Ilus a képeket? Csakis azért, mert az a bizonyos kérdés, amelyre késett a válasz, komoly volt és mert talán jött egy idő, amikor Ilus megbánta, hogy adós maradt a válasszal. Vagy talán mégsem maradt el a válasz? –Higgye el, sokat töprengtem, álmatlan éjszakákon vívódtam mit tegyek, míg végül arra az elhatározásra jutottam, hogy …
És miért? Eltűnt-e apám ajkáról a legényes mosoly, amikor a választ hallgatta? Vagy levélben olvasta talán? Összetépte a levelet? Vállat vont? Vagy őrizte egy ideig? Ilus megtartotta a két fényképet. Ő mit őrzött meg Ilusból? Ilustól?
Hosszan nézem a levelezőlap-fényképet, nézem apámat. Huszonhat esztendős volt akkor, öntudatos, magabiztos, jól érzi magát abban a szép tájban, az Alacsony-Tátra nyugati részén. És a fénykép hátán az Ilusnak írt sorok. „ Az a bizonyos levél még mindig késik, de várom.” Ha az ember a rejtélyes megérzés egy pillanatában a jövőbe látna…ha megsejtette volna, hogy ezt a Korytnicán készült fényképet és az azon Trencséntepliczre Ilushoz írt üzenetét egykor majd a fia tartja a kezében Münchenben, ahová Ilus hozzátartozója továbbította Bécsből, hatvankét esztendővel azután, hogy ő a levelezőlapot postaládába dobta!…Mit tud az ember annak a pillanatának sorsáról, jövőjéről, regényéről, amikor szembenéz egy fényképezőgép lencséjével?
Ott állt a parkban 1918. július 10-én, mosolygott, Ilustól várta azt a bizonyos levelet. A jövőjéről nem sejtett semmit, előtte álló életének egyetlen fordulatáról sem. Huszonhat esztendős volt. Negyvenkét évvel később egy téli napon, lázasan, tüdőgyulladásosan, delíriumban föltépi a Rókus –kórház kórtermének ablakát és belekiáltja, belesírja a semmibe: -Elutazom a fiamhoz!
Másnap meghalt. Elutazott a fiához. Mit lát az ember az életéből, amikor áll egy napfényes parkban, mosolyog, zsebrevágja a kezét. Merészen szembenéz a világgal? Mit tud az ember önmagáról?
Írhatnék Mártának, sőt elutazhatnék Mártához Bécsbe, hogy megkérdezzem: ki volt Ilus, mi a családi kapcsolat közte és Ilus között, miért késett Ilus „azzal a bizonyos” levéllel, miért őrizete meg a fényképet?
De nem teszem. Mindezt egyszer tőle szeretném hallani. Apámtól. Semmit sem tudunk arról, ami előttünk áll. Az útról, amelyre még nem léptünk. A holnapról. Miért ne kérdezhetném meg egyszer tőle?
-Az az Ilus…amikor egyszer mégis válaszolt..mit válaszolt, apám,
És talán Ilus is csatlakozik hozzánk Fején florentin kalappal, kezében napernyővel, úgy ahogyan abban a csónakban ült és a kérdésre talán ő maga adja meg a választ.
Az elkésett választ.
