A londoni Oxford-streeten lévő Selfridge Áruháznak külön helye van szívemben, valahányszor arra jártam, merengő mosolyra késztetett, és ha rövid látogatásaim alkalmával megpillantom a háztömbnyi palotát, mint régi, meghitt ismerőst köszöntöm magamban. Pedig sohasem tartoztam vevőköréhez, a magyarázat máshol rejlik. Valaki megörökítette a magyar irodalomban. Igaz, hogy nem mint áruházat, de mint titokzatos bűvészt, akinek nagy mutatványa, hogy guillotine-nal lefejezi önmagát, azután fölkapja a levágott fejét, a nyakára teszi, jó erősen odanyomja, hogy összeforrjon a törzzsel, és diadalmasan kisétál a színpadról. Az a „valaki”, aki megörökítette, Heltai Jenő volt, „A 111-es” című regényében. Valamikor réges-régen, hogy annak hány esztendeje lehet, magam sem tudom, olvastam egy interjút Heltai Jenővel, amelyben erre a regényre emlékezett. Talán az 1930-as években jelent meg ez az interjú, azzal kapcsolatban, hogy a „A 111-es”-ből magyar film készült, a főszerepekben Lázár Máriával, Törzs Jenővel és Jávor Pállal. Heltai elmondotta, hogy a regénynek már a harmadik fejezetét írta, elérkezett ahhoz a jelenethez, amelyben színre lép a bűvész, de a titokzatos alaknak még nem volt neve. Mivel a bűvész származása mindvégig homályban marad, a Majestic-szálló alkalmazottja azt mondta róla, hogy „beszél az, kérem, minden nyelven, magyarul is, még a hasából is”, nemzetközi hangzású névre volt szükség. Heltai elmondotta az interjúban, hogy pár héttel azelőtt csomagot kapott Londonból, benne áruházi prospektust, amely az íróasztalán feküdt, tűnődés közben pillantása erre a prospektusra tévedt és a bűvésznek már volt neve: Joe Selfridge. Apró műhelytitok, amelyről, gondolom, az áruház igazgatóságának sejtelme sincs, pedig a regény kilépett a magyar irodalom zárt köréből és „Monsieur Selfridge” címmel francia fordításban is megjelent. „A 111-es” fülledt erotikával átszőtt szerelmi regény az alkoholtól és kártyás-szenvedélytől kábult fiatal báróról (neve nincsen, a történet első személyben őmaga mondja el) Selfridge úrról, akiről mindvégig homályban marad, hogy zseniális bűvész-e, klóker, szélhámos, az okkult tudományokban jártas sarlatán, avagy egyszemélyben mind a négy és a lengyel Vera, Selfridge úr barátnője, aki a züllött báróval forró kalandba sodródik, mire a kétségbeesett bűvész a guillotine-nal csakugyan és végérvényesen lefejezi önmagát. A színhelyek: a budapesti Majestic-szálló és a bécsi Sacher. Időpont? Az nincs. Homályban marad, csakúgy, mint Selfridge úr származása és jelleme, mint az, hogy Selfridge úr szörnyű öngyilkossága után a félőrült Vera hová menekül, hová utazik és hogy a fiatal regényalaknak miként alakul további sorsa. Történetét ezzel a négy szóval fejezi be: „És én még élek!”
Mi ennek a regénynek a mondanivalója, túl azon, hogy érdekfeszítő, fordulatos és szórakoztató? A mondanivaló, ha úgy tetszik, rejtélyes, mint „A 111-es” szereplőinek eredete és sorsa, mint a Majestic-szálló 110-es számú többnyire üres szobájából a szomszédos 109-es-ben lakó báróhoz átszűrődő vérforraló hangok. Megfejtését az az egyetlen, dőlt betűkkel szedett sor kínálja, amelyben Heltai a regény végső fejezete után közli megírásának helyét és idejét, a következőképpen:
Budapest 1919. február-április.
Elképzelhető, hogy az olvasó nem tulajdonít ennek különösebb jelentőséget. Sőt, tekintete talán átsiklik a soron. Elgondolkozik a sajátságos történeten és a regény érzékiségtől fűtött légköre – távoli rokonságban Zilahy Lajos sokkal későbben írott regényével, a „Halálos tavasz”-szal – kíséri még egy ideig. Pedig annak a sornak mondanivalója van. Mi történik Budapesten az 1919-esztendőben, február, március és április havában? Amikor Heltai Jenő papírra veti regényének kezdő sorait…
„Örömtelen életemnek egyik legszomorúbb korszakában a Majestic-szállóban laktam, az első emeleten, a 109-es számú szobában…”
…Budapesten már harmadik hónapja jelenik meg a Moszkvából hazatért Kun Béla propagandalapja, a „Vörös Újság”, február 20-án véres utcai harc tombol a Népszínház utcában, a február 26-i párizsi békekonferencián megpecsételődik Magyarország jövőbeli sorsa, március 19-én Vyx alezredes az erről szóló jegyzéket átnyújtja Károlyi Mihály miniszterelnöknek, Károlyi lemond, két nappal később megalakul a Tanácsköztársaság, amely március 22-én elkoboz és néptulajdonná nyilvánít minden állami-és magánvagyont, Vörös-őrséget, majd március 25-én Vörös-hadsereget szervez, április 2-án kimondja, hogy szavazati jog csakis a munkásokat és a katonákat illeti meg, mindenki mástól terror útján kíván szabadulni, amelynek keresztülvitelére Szamuelly Tibort diktátori hatalommal ruházza fel. A fogházak tele az értelmiség, a polgári társadalom vezető személyiségeivel, katonatisztekkel és arisztokratákkal, a Tanácsköztársaság Magyarországot az orosz érdekszférához tartozónak deklarálja, a külügyi népbiztos Kun Béla, ugyanakkor francia parancsnokság alatt megkezdődik a cseh, román és szerb csapatok felvonulása Budapest ellen, sokan elmenekültek, Bécsben szoronganak.
Heltai dolgozik. Írja „A 111-es”-t. Regényhőse nézi Selfridge urat és közben azt mondja magában:
„Kínlódj csak! Kínlódj csak! Én is kínlódok. Nekem is az fáj, ami neked, a nagy, szürke szem, a szőke haj, a forró száj, a fehér test, Vera!”
Bölcs író. Nem fiatal már, de még nem is öreg, 48 esztendős. Tudja, hogy Tanácsköztársaság és Kun Béla és Szamuelly Tibor és mind a többiek már nem lesznek sehol sem, örök és változatlan csak a mese, a magas szinten ábrázolt emberi sors iránti érdeklődés marad. Heltai nem vonult elefántcsont-toronyba, a közhellyel imígyen nevezett izolációba. Heltai Jenő mesélt. „Katóról” és a „királyné apródjáról”, „Egyiptom gyöngyéről”, „A nagy nő”-ről, „A masamód”-ról, „Írók, színésznők és már csirkefogók”-ról és a „Néma leventé”-ről, és bűbájos és gyönyörű verseket írt, mert költő volt, költészetének zenith-jére talán éppen a „Néma leventé”-vel ért. Nem volt tehát mondanivalója a napi politikáról, amely napi politika marad akkor is, ha esztendőkig, vagy akár évtizedekig tart? Dehogynem! Ez volt a mondanivalója róla.
1927-ben őt és Molnár Ferencet a francia kormány Becsületrenddel tüntette ki, a lovagi rendet jelképező piros szalagot mindvégig zakója hajtókáján hordta.
Nekem még abban a szerencsében volt részem, hogy másfél-két esztendeig a közvetlen közelében dolgozhattam. 1945 augusztusában elvállalta a „Színház” című hetilap szerkesztését, ugyanakkor, amikor Tamási Áron a főmunkatársi pozíciót. De a lap tényleges szerkesztésében nem vett részt, 74 esztendős volt már akkor, a szerkesztőségi órákat azonban gondosan betartotta, minden reggel tíz órakor megjelent, amit megkönnyített számára, hogy a lap szerkesztősége az Andrássy út 77-es számú házban volt és Heltai akkor azzal átellenben lakott. Elolvasott és kijavított minden kéziratot, a nem egyszer könnyed léhasággal fogalmazó színházi újságírókból ily módon – legalábbis a Heltai által átdolgozott és a lapban megjelent cikkekben – a magyar nyelv mesterei lettek. Azután a lap átköltözött elődjének, a „Film-Színház- Irodalom”-nak egykori helyiségeibe, az Andrássy-út 45-be, a hosszabb séta már fárasztotta János bácsit (baráti köre nevezte így) és leköszönt a tisztségről.
Őrzöm a Magyar Színpadi Szerzők Egyesületének 1946. július 17-ről keletkezett kétnyelvű – magyar és francia – tagsági igazolványát. Azért őrzöm, mert a magyar oldalán az elnök úr, Heltai Jenő írta alá, a francia oldalon pedig a „président”, Eugen Heltai.
A „Színház” szerkesztőségének tagjai csaknem mind fiatalok voltak, akikhez képest Heltai matuzsálemi korban volt. Éppen ezért csodáltuk annyira szellemi frissességét, humorát, rendíthetetlen derűjét. Talán csak a járása volt öreges egy kissé, egyébként alkotóerőben túltett mindannyiunkon. A Nestroy nyomán írt vígjátékot, a „Lumpáciusz Vagabundusz”-t, a Nemzeti Színház felújítani készült, Heltai rendszeresen látogatta a próbákat. Ha éppen nem rövidszárú angol pipájából pöfékelt, akkor szivarra gyújtott. Egyszer, lapzárta után körbeültük őt a szobájában, emlékeiről kérdezgettük, amelyekből kifogyhatatlan volt, hiszen még Marlene Dietrichet is jól ismerte színinövendék korából. Egy ilyen beszélgetés közben valaki megkérdezte: – János bácsi, árulja el, hogy mi a hosszú éle titka? Heltai vállat vont és pipájának füstje mögül azt válaszolta: – Sokat kell aludni. Fölöttébb szerény válasz volt ez, hiszen a Fészekben hosszú kártyacsatákat vívott esténként, délután meg ritkán hiányzott a lóversenyek páholyából. A titok inkább abban rejlett, hogy egész életében szorgalmasan dolgozott, figyelmét, türelmét és tehetségét a hivatására összpontosította. Azt cselekedte, ami reá bízatott. A többi? Elszáll, mint a füst. Mint a pipafüst.
85 esztendős korában hunyt el. Higgadt bölcsessége és filozofikus derűje azóta is pótolhatatlan. Pedig, de nagy szükség lenne az ilyenre, szűkebb pátriánkban, éppenséggel napjainkban!
