|
Amikor Mrs. Dunaway halálhíre megérkezett, az bizony szomorú nap volt a New York-i Schenley-nagyvállalat Madison Avenue-i irodájában. A kollégák először nem is akarták elhinni. „Lehetetlen”, mondogatták a fejüket rázva, „hiszen a múlt héten még itt volt közöttünk. Jókedvű volt és szívélyes és magabiztos, ami annyira jellemezte őt. Szegény, szegény Mrs. Dunaway!”
Hiszen kétségtelen, hogy váratlanul és idő előtt ragadta el a halál Mrs. Dunawayt. De valamelyest vigaszul szolgálhatott, hogy álmában érte a vég a hatvanéves hölgyet, a vállalatnak e régi és oszlopos tagját. Ez az oszlopos jelleg a továbbiakban aztán gyakori említést nyert. Amikor a szomorú nap kora délutánján Mr. Ridge, a vállalat vezérigazgatója egybehívta a munkatársakat a konferenciaterembe, rögtön ezzel kezdte:
– Vállalatunknak sziklaszilárd tartóoszlopa dőlt ki, Mrs. Dunaway halálával közös munkánk fontos támaszát veszítettük el. Ebben a nehéz órában azonban az a kötelességünk – és ki más követelné ezt meg tőlünk nagyobb eréllyel, mint éppen Mrs. Dunaway? –, hogy megfogadjuk: munkánkat mindenkor az ő szorgalmának, lelkiismeretességének, lehetetlent nem ismerő munkabírásának szellemében végezzük!
Kegyeletes kezek virágcsokrot helyeztek el Mrs. Dunaway elárvult íróasztala mögött, ugyanabban a kis sarokszobában, amely valamiképpen kívül esett a nyüzsgő folyosók, az írógép és telex-termek hálózatán. Nyugodt és csöndes pont volt ez a dolgozószoba a nagyvállalat Madison Avenue-i idegközpontjában, egy megbízható őrhely, amelynek felelőse – ezt mindenki tudta – rendíthetetlen hűséggel állt helyt a maga posztján. Mr. Dunaway, a férj, már régesrégen elköltözött az élők sorából, a vállalat munkatársai közül senki nem ismerte és Mrs. Dunaway soha nem beszélt róla. Egyáltalában: magánéletéről soha soha senki nem hallott semmit Mrs Dunawaytől: az ő élete a vállalat volt, a Schenley Corporation, céljai, tervei, vágyai mind-mind azonosak voltak a vállalatéval – annak felvirágoztatása, további sikerek felé kormányzása, ebben merült ki Mrs. Dunaway minden ambíciója. Amikor most a konferencia-teremből lehajtott fejjel kivonultak a kisebb- és középrangú hivatalnokok és csak az igazgatók maradtak Mr. Ridge társaságában, a vezér megtörölte a szemüvegét:
– Őszintén mondom, uraim, hogy bizonyos lelkiismeretfurdalás kínoz. Teltek az évek és ezt a szegény Mrs. Dunawayt nem részesítettük az elismerésnek azokban a külső jeleiben, amelyek megillették volna. Mire gondolok? Hát elsősorban arra, hogy előléptetése már hosszú esztendők óta esedékes volt. Egyszer, ha jól emlékszem, egy karácsonyi iroda-partyn, meg is említettem neki, „Mrs. Dunaway, az új esztendő minden bizonnyal kellemes újságot tartogat az ön számára… meg vagyok győződve arról, hogy előléptetése, új és magasabb pozícióba való kinevezése tovább nem várat magára.” Olyan őszintén tiltakozott, olyan meggyőzően mondta, hogy: „Mr. Ridge, én nem várok jutalmat a munkámért, a fizetésemmel, beosztásommal elégedett vagyok, inkább a fiatalok azok, akiknek előléptetésre van szükségük, ők állnak életük elején, én boldog vagyok, hogy a magam erőihez képest megtehettem a vállalatért azt, amit eddig tettem és amit a jövőben is minden erőfeszítésemmel meg fogok tenni.” Látják, uraim – tárta szét a karját Mr. Ridge – a túlzott szerénység nem kifizetődő erény. Szót fogadtam Mrs. Dunawaynek. Nem léptettük elő. Pedig megérdemelte volna. Fontos, nagyjelentőségű oszlopa volt cégünknek!
Az oszlop-motívum három nappal később a temetkezési-otthon gyászszertartásán is sűrűn szerepelt. Elmondta Mr. Ridge, a vezérigazgató, Mr. Dalton, a személyzeti osztály főnöke és Mrs. Parsley, aki a titkárnők nevében búcsúztatta Mrs. Dunawayt.
– „Mrs. Dunaway távozásával olyan oszlopot veszítettünk el, melynek pótlását még csak remélni sem merhetjük. Meg kell tanulnunk feladatunk elvégzését: Mrs. Dunaway nélkül is. Nem lesz könnyű. De ezt várja tőlünk ő is, sőt talán éppen elsősorban ő, akinek élete középpontjában mindenkor vállalatunk ügye állott!”
Másnap reggel Mr. Ridge, az elnök magához kérette Mr. Daltont, a személyzeti főnököt.
– Joe – mondta –, jól tudom, hogy Mrs. Dunawayt nem lesz könnyű pótolni. Vannak oszlopok, amelyek, ha egyszer kidőltek, mindörökre hiányt jelentenek kidőlésük környezetében, illetve, amit az oszlop addig tartott, az éppen ennek a tartásnak-hiánynak eredményeképpen… eh, mi az ördög, egész belezavarodtam, nem nekem való az ilyen kenetes beszéd. Joe, vegyél fel valakit, Mrs. Dunaway megürült helyére. Minél előbb, annál jobb. Sok a munka és ez a fontos állás nem maradhat betöltetlenül.
– Természetesen – emelkedett fel helyéről Mr. Dalton – nem lesz könnyű, de még a mai napon megteszem a szükséges lépéseket. Ezzel visszament a saját irodájába és behívta Rose-t, a titkárnőjét, aki húsz esztendeje a mindenkori személyzeti főnök titkárnője volt.
– Rose – mondta –, akármilyen szomorú kötelesség is, de be kell töltenünk Mrs. Dunaway elárvult helyét. Nem mintha bárki is pótolhatná őt. Hiszen vannak oszlopok, ugyebár, amelyek… De az élet megalkuvások sorozatából áll. Hívja fel telefonon a Hickerton & Bullberry munkaközvetítő céget és kérje a segítségüket. Várjon csak… még jobb, ha levelet írunk nekik. Egyúttal megkezd egy dossziét ezzel a címkével: „ A Dunaway-pozíció betöltése.” Nem lesz könnyű, tehát őrizzük meg erőfeszítéseink másolatait. Szóval a levél… azért fordulunk cégükhöz, mert itt valóban egy jelentős és érzékeny pozíciónak a betöltéséről van szó…. Ez az állás megköveteli…hogy…hogy…
Mr. Dalton felállt az íróasztala mögül és sétált néhány pillanatig, majd megállt a gyorsírás füzete fölé hajló Rose előtt:
– Rose… mondja csak… mi volt tulajdonképpen Mrs. Dunaway munkaköre?
Rose meglepetten pillantott fel:
– Igen, igen. Úgy értem, mit csinált a vállalatunknál Mr. Dunaway?
– Hogy mit csinált? De Mr. Dalton… hiszen mindenki tudja. Mrs. Dunaway vállalatunknak egy nélkülözhetetlen oszlopa volt.
– Jó, jó – Mr. Dalton türelmetlen mozdulatot tett –, ezt valóban mindenki tudja. De: mit csinált? Mi volt a dolga? Mi a job-description!? Érti? Nem írhatok Hickerton & Bullberrynek levelet arról, hogy küldjenek ide egy oszlopot. Egy nélkülözhetetlen tartóoszlopot, amely majdani kidőlése esetén pótolhatatlan űrt hagy maga után…
Rose könnyekkel küszködött:
– Mr. Dalton… így megfogalmazva én erre sohasem gondoltam. Mrs. Dunaway vállalatunk egyik oszlopa volt. De azt nem tudom, hogy mit csinált.
Mr. Dalton a fejét csóválta:
– Kínos, nagyon kínos. Gyerünk a szobájába és nézzük át az íróasztala fiókjait. Az iratokból következtetni tudunk Mrs. Dunaway munkakörére.
Egyikük sem tudta elfojtani megindultságát, amikor beléptek Mrs. Dunaway elárvult irodájába. Az íróasztal azonban zárva volt. Rose telefonon hívatta a fenntartó részleg egyik lakatosát. A lakatos néhány perc múlva megérkezett egy szerszámtáskával és kinyitotta az íróasztal középső fiókját – ezzel az összes többi fiók nyithatóvá vált. A lakatos távozott. Mr. Dalton és Rose pedig nekiláttak, hogy átvizsgálják a fiók tartalmát. Nem volt nehéz dolguk. Minden fiók üres volt.
– Megfoghatatlan – mormolta Mr. Dalton –, hazavitt volna magával minden aktát? Éjszaka is dolgozott? Rose, ezennel megbízom magát azzal a feladattal, hogy nyomozza ki: mit csinált vállalatunknál Mrs. Dunaway!
Rose az elkövetkező három napját ezzel a feladattal töltötte. Irodakönyveket bújt, fiókintézeteknek telefonált, levelezések másolatait böngészte, az összes osztályok munkatársait végigkérdezte:
– Mi volt Mrs. Dunaway munkaköre vállalatunknál? A válasz minden esetben így hangzott: – Mrs. Dunaway?! De hiszen ez köztudomású! Mrs. Dunaway vállalatunk egyik oszlopa volt.
A háromnapos vizsgálat során Rose nem bukkant egyetlen levélre, számlára, leiratra, körlevélre, intézkedésre, amely alatt Mrs. Dunaway neve szerepelt volna. Végül már megszállottja lett a rejtélynek: először csak évekre, aztán évtizedekre ásott le az idők mélyébe, tíz év, húsz év, harminc év… irodakönyvek 1942-ből, 41-ből, 40-ből…. soha, sehol, semerre….
Az egyetlen hely, ahol Mrs. Dunaway neve szabályszerűen és hiánytalanul szerepelt, harminc évre visszamenőleg, minden hó elsején és tizenötödikén: a könyvelőségi fizetéslista. Azon ott volt, onnan soha nem hiányzott. De másutt soha… sehol. Mrs. Dunaway, a vállalat oszlopa, harminc esztendő alatt nem csinált semmit.
Rose sápadtan jelentette fölfedezése eredményét Mr. Daltonnak. A személyzeti főnök hosszan, megtört szemekkel meredt maga elé. Aztán halkan megkérdezte:
– Mondja, Rose…? Ez a maga nyomozása… nagy port vert fel a vállalatnál? Úgy értem: mindenki tudta, hogy maga azt nyomozza mit csinált Mrs. Dunaway?
– Igen, Mr. Dalton, mindenki tudta, de a lesújtó eredményről nem tud senki. Hogy Mrs. Dunaway az itt töltött harminc esztendeje alatt nem csinált semmit, azt csak mi ketten tudjuk.
Mr. Dalton felsóhajtott:
– És, meg is kell őriznünk a titkot, Rose. Magam gondoskodom Mrs. Dunaway pótlásáról: itteni szerepének sokkal nagyobb súlya és jelentősége volt, mint hittem volna. Igazi oszlop volt. Adja Isten, hogy valaha is megtaláljuk méltó utódját.
|
|
