|
Thomas Mann 1955 augusztusában hunyt el a Zürich melletti Kilchberg helységben. Az évforduló megemlékezések hosszú sorára kínált alkalmat. Készült róla és családjáról félig-dokumentum, félig-játékfilm, amelyet hitelessé, Mann három leánya közül az akkor még életben lévő legfiatalabb, Elizabeth, reminiszcenciái tettek. Röviddel a film elkészülte után Elizabeth, mint aki eleget tett végső feladatának: meghalt. Tanulmányok, egyetemi előadások, Münchenben töltött negyven esztendejének riportszerű fölidézései követik egymást arról a Thomas Mannról, akinek német állampolgárságát 1935 decemberében a hitleri Németország [39 „szégyenletes személlyel” együtt] megszüntette. A bonni egyetem is sietve megvonta tőle akkor a díszdoktorátus dekórumát. A münchenitől sohasem kapott, mert 1933 februárjában az audimaxban Richard Wagnerről tartott kritikus előadásával magára haragította nem csak a náci nagyságokat, de még a zenei korifeusokat is, akiknek élén a behódolt Richard Strauss állott. Ennyi minden „megvonás” után maradt az 1929-ben átvett Nobel-díj. [Ennek a rövid írásban nem célja a „Buddenbrook-ház”, a „Varázshegy”, a „József-tetralógia”, a „Dr. Faustus” és a többi Mann-mű méltatása, mint ahogyan azoké a „rádiólevelek”-é sem, amelyekkel Amerikából üzent az emigráció éveiben kényszerből elhagyott hazájának. Ettől nem csak a terjedelem lehetősége riaszt vissza, de az epizód is a Szabad Európa Rádió korszakából, amelyre a hajdani munkatársak máig derülten emlékeznek vissza. Egyik kollégánk valamelyik kulturális műsorban tartott beszámolójában elejtette azt a megjegyzést, hogy „a világhírű Danta.” Ezt hallván az ügyeletes rendező [Szamosi József] kirohant fülkéjéből, be a stúdióba, galléron ragadta a felolvasót és a fülébe dörögte: – Vedd tudomásul, hogy Dante nem „a világhírű Dante”, hanem minden jelző, minden egyéb minősítés nélkül, csakis és kizárólag: Dante! Maradjunk tehát a Thomas Mann-évforduló alkalmából úgyszintén az emlékezetes „lex-Szamosi”-nál: „nagy író”, nem „világhírű író”, elég annyi, hogy: Thomas Mann. Ez a rövid írás, kezdve egy személyes kalamitás elmondásával, ugyanúgy ennek jegyében fogant.
A kellemetlen esetnek annyi a személyes vonatkozása, hogy valamikor 1972-ben egy zsúfolt mozi-nézőtéren felháborodottan hangos megjegyzésekkel, méltatlankodással, bosszús hangoskodással életemben először [de utoljára is] feltűnést keltettem. A londoni Leicester-square filmszínházában történt, a Thomas Mann „Halál Velencében” című kisregényéből készült film egyik előadásán. Mann-nak ez a munkája, regény, kisregény, novella, bármelyik irodalmi műfajban elhelyezhető, ha ugyan szükséges kategorizálni, hajdan kedvenc olvasmányaim egyike volt. Gustav von Aschenbach német írót, müncheni lakost, egy szokatlanul forró és párás tavaszi napon utazási vágy kerítette hatalmába, amelynek nem tud, de nem is akar ellenállni. Aschenbach özvegyember, egyetlen hozzátartozója már férjnél lévő leánya. A kisregényt Mann 1912-ben írta, a cselekmény pontos dátuma nyitott, ugyanazt alkalmazza amit abban az időben írók gyakorta, hogy az „19…es esztendő egyik tavaszi délutánján…”A regény: Aschenbach az éjszakai vonattal Triestbe utazik, ahol 24 órát tölt, majd onnan Polába, hajóra száll és kiköt Adria híres szigetén, de maradása ott sincs, hogy végül Velencében, a Grand Hotel de Bains-ben béreljen szobát. Az étteremben, majd a strandon megragadja figyelmét egy lengyel család, az előkelő gazdagságot sugárzó anya, három kislány, nevelőnő, mindenekfölött azonban a 14-esztendő körüli fiú, akinek sugárzó szépsége, veleszületett eleganciája, bája, lenyűgözi Aschenbachot. Vonzereje mítikus, a görög Narciss-t, a gyönyörű ifjút kelti életre, aki visszautasította Echo szerelmét és büntetésül beleszeretett a patakból visszatükröződő saját képmásába. Az író nem szabadul ettől a szépséges vonzalomtól, tekintetével mindenütt a fiút keresi, követi, akit ha a nevelőnő szem elől veszít, már féltő kiáltással hív, hogy „Adgio”? vagy „Adgiu”? amiből Aschenbach valamelyes lengyel tájékozottsággal kikövetkezteti, hogy ez csakis a Tadeusz-ból eredő Tadzio lehet. Az író szenvedélyes káprázata nőttön-nő, menekül, de visszatér, az öt fejezetből álló kisregény negyedik fejezetének végén maga elé suttogja a Tadzionak szóló vallomást: – Szeretlek!
Az előkelő szálloda borbély-szalonja kezelésbe veszi Aschenbachot, haját befesti, ráncait eltünteti, „megfiatalítja”, a borbély félig gúnyosan bíztatja, hogy „nos uram, most már akár szerelmes is lehet”. Az író azonban máris szerelmes. Hogyan? Kibe? És miért ilyen elveszetten, ilyen tragikusan, miért Nárciss halálos tébolyával? A válasz erre a szerteágazó kérdésre, az, hogy attól függ, ki mit fejt meg az irodalmi rejtvényből? Én Európa világháború előtti pattanásig feszült idegállapotát érzékeltem Velence sirokkótól gyötört atmoszférájában, a Földközi-tengerről kiinduló, párás déli szél értelmet és érzelmet elbódító légköri mákonyát, amely a görög mitológia délibábjába csábítja az írót. Tadzio senki más, mint Narciss, aki vonz, elutasít, megtéveszt és elhagy, de szeszélyes játékát megbosszulja Echo, a nimfa. A sirokkó azonban csak bevezetője a kolera járványának, amely Velencére tör, amely elől mindenki menekül, és ha menekülésre képtelen, akkor belehal, mint ahogyan a pojácára festett író halt bele. Velence gondolái fölött a közelgő világháború dögkeselyű keringenek. Ezt a jelképes látomást olvastam, én a „Halál Velencében” történetében. A nagy író megérzése – 1912-ben!?
Visszatérve a kezdetekhez: mi hozott indulatba a londoni moziban? Fölháborította volna, ha szótlanul tűröm, elképzeléseimet, sőt, hitemet, amely ehhez a miniatűr remekműhöz, a „Halál Velencében”-hez fűzött? A kisregényt Luchino Visconti írta filmre és rendezte, Aschenbachot Dirk Bogarde alakította. Lépésről-lépésre, mozzanatról mozzanatra hűséges film-ábrázolása, megjelenítése és eljátszása az írott műnek. Tökéletesen adja vissza a légkört, a sirokkó párás zihálását, míg Dirk Bogarde, az azóta sajnos elhunyt nagyszerű angol színész Aschenbach alakját, egyéniségét és Björn Andersen a szép Tadziot. Minden ugyanaz és mégsem ugyanaz? Felháborodásom dramaturgiai visszaélést érzett ebben a „tökéletes filmesítésben”, amely így többé nem Mann 1912-es látomása volt, hanem – a homoszexualitás bár tragikus, végül mégis felmagasztaló apoteózisa. Ez nem lehetetlen, hiszen Visconti vonzalma saját neméhez titoknak nem számított már 1917-ben sem, [a filmet abban az évben készítette] Dirk Bogarde pedig kétkötetes életrajzában mutatta be önmagát és a hűséges férfiút, aki élettársa volt, és akihez valóban a sírig hű maradt. A film meghamisította Mann-t és ezt elmorogtam, eldünnyögtem, sajnos eléggé hangosan a londoni moziban. A közönség elegánsan reagált. Voltak, akik nevettek, voltak akik pisszegtek, de senki sem követelte távozásomat, míg végül magam is csöndbe fojtottam csalódottságomat.
A tények: Thomas Mann 1911. május 18-án Brioniba, az adriai szigetre utazott pihenni. Onnan azonban hamarosan panaszkodó levelet írt feleségének, Katjának: „…esik az eső, a levegő nyomasztó és a hotel elviselhetetlen.” Május 26-án otthagyta Brionit és Velencébe utazott, ahol kedvenc szállodájában, a híres Grand Hotel de Bains-ben szállt meg. Ideérkezett utána fivére, Heinrich aki azonban csak rövid ideig maradt és attól kezdve Thomas Mann teljes figyelmét a Lidónak és Velence színes kavargásának, a hotel nemzetközi „társadalmának” megfigyelésére fordíthatta.
Érdeklődését kiváltképpen fölkeltette egy lengyel család, amely a Grand Hotel de Bains-ben nyaralt: Előkelő megjelenésű hölgy, leányaival és lenyűgöző szépségű 14 esztendős fiával. Társaságuk volt egy másik lengyel hölgy is, két gyermekével. Thomas Mann figyelte őket a hotelban, a strandon, a szálló éttermében, a velencei utcákon. Hallotta, amint a sudár kamasz fiút az anyja és a nevelőnő ezzel a névvel szólítja és hívja: – Adgio, vagy Adgiu? Mann nem tudott lengyelül, nem tudta kikövetkeztetni, hogy mi lehet a fiú neve. Játszótársának a nevét már jobban megértette: „Jaschu”. Mannt szüntelenül foglalkoztatta a kérdés. A szépséges kamasz emlékétől nem szabadult. Münchenbe hazatérve fölkereste régi ismerősét, Olga Meerson festőművésznőt, Mathis növendékét. Az orosz származású festőművésznőtől kért tanácsot: mi lehet Adgio, vagy Adgiu igazi neve? Olga Meerson két lehetőséget látott: vagy Tadeus, amelynek beceneve Tadzio, vagy pedig Vladislav, amit úgy becéznek, hogy Vladzio. Thomas Mann a két lehetőség közül a „szebbet” választotta, Tadeus inkább megragadta fantáziáját. A „Halál Velencében” kamasz fiúját tehát Tadzionak hívják. Az író azonban tévedett.
Thomas Mann lengyel fordítója, Dolegovszkij ugyanis később rátalált Tadzio modelljére. Neve: Báró Moes Vladiszlav, aki akkor, 1911-ben 11 esztendős volt és édesanyjával, Moes bárónéval, három lánytestvérével, a nevelőnővel és egy társalkodó-hölggyel, az anyja barátnőjével, Fudokovska asszonnyal valamit annak fiaival Velencében nyaralt. Az egyik fiának Jan volt a neve, beceneve Jaschu. Moes báró már 1923-ban tudta, hogy Thomas Mann kisregényének ő a hőse. Abban az esztendőben jelent meg ugyanis a „Halál Velencében” lengyelül és egy varsói bálon partnernője ezzel a kérdéssel fordult hozzá: – Tudja-e, hogy maga regényhős? Thomas Mann új könyve, a „Halál Velencében” magáról és a családjáról szól. A fiatal báró megvásárolta a könyvet és ámultan ismert benne nem csak önmagára, de a szavakra és mondatokra is, amelyeket játszótársával, Jannal váltott. Hirtelen emlékezetébe villant, hogy Jan [Jaschu] többször figyelmeztette: – Te, az az öreg szünet nélkül téged bámul. Le nem veszi rólad a szemét.
Az öreg akkor 36 esztendős volt. Néhány esztendővel könyvének ottani megjelenése után, 1927-ben, Thomas Mann Lengyelországba látogatott. Ünnepelte a közönség, ünnepelték az újságírók, de báró Vladiszlav Moes túlságosan tartózkodó ember volt ahhoz, hogy fölkeresse Mannt a szállodájában és bemutatkozzék neki: – Én voltam Tadzio. Dolegovszkij, a fordító pedig csak tíz esztendővel Thomas Mann halála után hozta nyilvánosságra Tadzio kilétét. A szépséges ifjú, Narciss földi reinkarnációja akkor már hetven esztendős volt. Amikor Visconti a „Halál Velencében” filmesítésére készült, Varsóba utazott és a Moes-család régi fényképei alapján terveztette meg Tadzio ruháit, a széles karimájú szalmakalapot, a szandálokat.
Thomas Mann 1955-ben halt meg. Visconti 1976-ban, Dirk Bogarde 1999-ben. Tények, értékek és érzelmek azóta is olyan nagy összevisszaságban és keresztül-kasul keresztezik egymást, hogy ki, mikor, hogyan és mit értett, vagy mit nem értett félre ma már tökéletesen mellékes. Igaza változatlanul csak a „lex Szamosi”-nak van… Moziba meg már amúgy se járok.
|
|
