Halász Péter: Az orvos és az emigráns

16 perc olvasási idő
Az orvos leült az íróasztalához, levélpapírt készített maga elé, kezébe vette a tollat, de nem kezdett el azonnal írni. Töprengve nézett maga elé. Még mindig nem volt bizonyos abban, hogy lesz-e ereje megírni a levelet, s ha megírja, akkor elküldi-e? Hetek óta halogatta ezt a lépést, pedig hozzátartozói és barátai mind türelmetlenebbül unszolták: „Mire vársz? – kérdezték tőle. – Magad sem vagy már fiatalember, látszik rajtad a fáradtság, pihenésre van szükséged. És ugyan miért volna kegyeletsértés, amit teszel? Nem őmaga volt az, aki felhatalmazott, sőt egyenesen kért reá?” Igen, ez igaz. Az orvos jól emlékezett arra az estére, amikor az emigráns szóba hozta a dolgot. Először azt kérdezte, hogy van-e följegyzése arról, mióta nem fizeti orvosi honoráriumát s hogy összesen mennyi a tartozása. Ő akkor legyintett, kitérő választ adott, valami olyasmit mondott, hogy igen vannak följegyzései, otthon tartja az íróasztalában, majd megnézi. Az emigráns azonban nem az az ember, aki megelégszik az efféle válasszal. A nagy karosszékben ült, az ablak mellett és a fejét csóválta.
– Kedves doktor – mondta –, pillanatnyilag kevés reményem van rá, hogy hamarosan rendezni tudjam, a tartozásomat, de gondoskodnunk kell arról, hogy önt károsodás ne érje.
– Miért szükséges most erről beszélünk? – kérdezte akkor ő. – Nem volna helyesebb, ha pihenne vagy kellemesebb gondolatokkal foglalkoztatná szellemét? Nem vagyok gazdag ember, de nincsenek szorongató anyagi gondjaim sem. Vannak pácienseim, akik jól megfizetnek. Nos, tőlük, e szerencsésebbektől és módosabbaktól, olyan honoráriumot kérek, amely kárpótol azokért a tiszteletdíjakért, amelyeket egyhamar nem remélhetek. Úgyhogy ez ne nyugtalanítsa.
Az orvos akkor már hatodik esztendeje volt háziorvosa az emigránsnak. Az elmúlt hat esztendő során volt néhány kemény küzdelme az emigráns életéért. Az első időkben nem sejtette, hogy orvosi szolgálataiért járó fizetsége ily tartósan elmarad. Nagyrabecsülte az emigránst, de ha sejti, akkor talán el sem vállalta volna a háziorvosi feladatot. Az orvos nem volt anyagias ember, pénzéhséggel senki meg nem vádolhatta, de a honorárium ügye végső soron etikai kérdés.
     Aztán ahogyan teltek az évek s ő mind több és több időt töltött az emigránssal, bizonyos meglepetéssel észlelte, hogy eszébe sem jut már a honorárium kérdése, akkor is az emigráns orvosa akar maradni, ha soha nem kap egyetlen fillért sem. Órákig hallgatta, amint az emigráns, ha éppen jól érezte magát és beszédes hangulatban volt, kifejtette véleményét a világ dolgairól, demokráciáról és elnyomásról, társadalmak és hatalmi csoportosulások világméretű viadalairól. Hangja ilyenkor fiatalos színt és erőt kapott, szemébe fény költözött. Az emigráns ekkor már tudta, hogy élve nem fog hazatérni többé. Holtan? Talán. Az orvos érezte, hogy különleges dráma közelébe került, olyan dráma közelébe, amely korokon ível át. Az emigráns is a jövőt fürkészte. Az orvos ismert más politikai emigránsokat is, de azok nagy többsége a múlton rágódott, mit, hol és hogyan hibáztak el, és kik felelősek az események kedvezőtlen alakulásáért. De ez az emigráns, ez az ő páciense, a jövő lehetőségeit mérlegelte, mennyire életképesek a demokrácia erői, s hogy országokban – s az ő hazájában – ugyan meddig lehet késleltetni a szabadságjogok általánossá válását, a törvény előtti maradéktalan egyenlőséget, ugyan mikor jön el az ő hazájában a nap, amikor embernek többé nem kell félnie emberektől, idegen érdekek, az idegen hatalmak szolgálatában nem élveznek elsőbbséget, szemben az ország szabadságának, függetlenségének eszményeivel. Az emigráns nem volt álmodozó. Nem volt különösebben derülátó sem, mert ismerte az embert és a nagypolitika manővereit. Az orvost éppen az tette páciense hívő és odaadó barátjává. Illúziók nélkül vállalni az emigrációt, gondolta ahhoz nagy erő kell.
     De azon az estén az emigráns tovább firtatta az évek óta elmaradt orvosi tiszteletdíjak problémáját:
     – A pénzéhez kell jutnia, doktor – mondotta –, ahhoz nem férhet kétség. Ha életemben nem rendezhetem tartozásomat, akkor holtomban fogom rendezni. A vagyontárgyaimat természetesen önre hagyom.
     Az orvos nem válaszolt. A kijelentés meglepte. Tudomása szerint az emigránsnak nem voltak „vagyontárgyai”.
– Sejtem, hogy mire gondol most – nevetett az emigráns. – Bizonnyal arra, hogy ugyan milyen értékeim vannak nekem, öreg emigránsnak. Nos, azért akad egynéhány: Nézze csak ezt a házisapkát a fejemen. Egykor még sajátságos becsre tehet szert: az emigráns házisapkája. Aztán a pipám, látja, ami ott fekszik az asztalon, érett meggyszínre szíva. S tán még a dohányzacskó is, ami az évek során őrzött hazai verpelétit, amerikai virginiát, kentucky-i burley-t, török dohányt, kisázsiait, mit Kutahiában vágtak. Aztán őrzök abban a szekrényben egy jó flóbert puskát, Amerikában kaptam ajándékba, még arra is emlékszem, hogy Charleston városában. És végül? – az emigráns nevetett –, legutolsó kihúzott fogamat megőriztem. Mindez az öné, doktor. Az emigráns hagyatéka.
     Az orvos akkor nem volt bizonyos benne, tréfál-e az emigráns vagy komolyan beszél. Milyen különös az, hogy személyi tárgyak relikviává lépnek elő, amikor a tárgyak használója még él. Házisapka. Még ott ül a sapka a fején, de máris múzeumi tárgy. Meggyújtja pipájában a dohányt, szürke füstfelhőt ereget, elgondolkodva szívogatja a borostyán szopókát, de már az ember üveg alatt látja azt a pipát, felirattal, címkével ellátva, s alatta az intő figyelmeztetés. „A kiállított tárgyakhoz nyúlni tilos.”
     Ez a beszélgetés esztendőkkel ezelőtt hangzott el az emigráns szobájában. Az orvos hátradőlt, letette a tollat és behunyta a szemét. Elvillantak előtte az emigráns utolsó betegségének napjai… a halál órája… a nagy temetés. Csodálatos dolog az, hogy vannak emberek, akiknek csak holtukban tud igazságot szolgáltatni a világ. Életük során egyik igazságtalanság a másik után éri őket, csalódások, kiábrándulások, megrendülések, tervek összeomlása… s haláluk után mintha gyásszal könnyítene lelkén az emberiség, könnyebb gyászolni, mint követni, sírni és fölpanaszolni, mint következetesnek maradni.
     Az orvos újra fölnézett. Íróasztalán ott hevertek egymás mellett az emigráns tárgyai. A házisapka. A pipa. A dohányzacskó. A flóbert. És kis dobozkában az emigráns foga. Az utolsó fog. Amikor megkapta örökségét, az orvos arra gondolt, hogy egy napon majd odaajándékozza egy múzeumnak. De most pénzre van szüksége. Tegnap megvizsgáltatta magát egyik kollégájával. Az sokáig hümmögött (ő is szokott néha így hümmögni, s ez nem jelent sok jót), s végül azt mondta:
     – Kolléga úrnak délre kellene utaznia, kellemes éghajlat alá, ott egy-kettőre javulna az állapota…
     Az orvos azonban ekkor már szűkösen állott anyagi dolgokban. Délre utazni, ott gyógykezeltetnie magát, arra már aligha futja. És ekkor jutott eszébe barátai, hozzátartozói tanácsa: kínálja föl eladásra az emigráns hagyatékát. Az egyik barátjának az ötlete különösképpen életrevalónak tűnt: az amerikai magyarság tudtára adni, hogy az emigráns e néhány hátrahagyott személyi tárgya megvásárolható a – honoráriumot sohasem látott – egykori háziorvosától. Az ára? Az orvosnak sejtelme sem volt arról, hogy milyen árat kérhet, milyen árat remélhet… A leghelyesebb lesz, úgy szövegezni a felhívást, hogy abban az érdeklődők ajánlatát kéri, aki a legmagasabb árat kínálja, az természetesen előnyben részesül. Barátja megszerezte neki az amerikai magyar újság címét, hová a felhívás szövegét mielőbb el kellett juttatnia.
     Az orvos köhögött, szúrást érzett a hátában. Eszébe jutott kartársa tanácsa. Délre utazni! Felsóhajtott, előrehajolt, tolla után nyúlt, s most végre írni kezdett:
     „Igen tisztelt Szerkesztő úr. Alulírott, dr. Basso-Arnoux orvos, felhívással fordulok az Amerikában élő magyarokhoz. Hét esztendőn keresztül háziorvosa voltam egy magyar emigránsnak, kinek e hét esztendő alatt nem állott módjában honoráriumot fizetni szolgálataimért. Reám hagyta azonban néhány személyi tárgyát, amelyek listáját ide mellékelem, s minthogy immár magam is öreg és beteg vagyok, e hagyatékot eladásra felkínálni kényszerülök. Páciensem házisapkája, pipája, dohányzacskója és egyetlen foga, utolsó foga van birtokomban. Ez képezte összes vagyonát, ezek voltak földi kincsei… azok, akik a világ boldogulásáért, sorsa jobbulásért áldozzák életük munkáját, gyakorta hagynak maguk után mindössze ennyit, olykor még ennyit se…”
     Az orvos ismét köhögött. Megtörölte párázó homlokát. Aztán folytatta az írást:
     „Páciensemet úgy hívták, hogy Kossuth Lajos”…
     Az olasz orvos felhívása 1896 augusztusában megjelent az Amerikai Magyar Népszavában. Éppen ebben az újságban.
Akadt-e vevő? Arról nincs adat.

Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Halász Péter: Bécsben történt egyszer

Következő cikk

Halász Péter: A Subway-ajtó kétszer nyílik