Halász Péter: Bécsben történt egyszer

A Washinton Post a burgenlandi Eisenstandtból – magyarul: Kismartonból – a Reuter-hírügynökség következő szűkszavú jelentését közölte: „A magyarországi kémelhárítás egy alhadnagya a mai napon egyenruhában menekült át Ausztriába és rendőségi tájékoztatás szerint politikai menedéket kért. Az alhadnagy, a 24-esztendős Lapusnyik Béla, elmondotta a rendőrségen, hogy motorkerékpáron érkezett a Nickelsdorf közelében lévő határátkelő állomáshoz, riasztó lövéseket adott le a két magyar határőr felé, fedezék mögé kényszerítve őket, majd átvetette magát a sorompón. A határőrök géppisztolyaikkal utána tüzeltek, de nem találták el.” A bécsi „Die Presse” május 20-i számában Norbert Lininger nevű munkatársának tollából részletesebben tudósít. Jelentésében az alhadnagy már nem a „magyar kémelhárítás”, hanem az ÁVÓ tisztje. A riport a következőkről tájékoztatja olvasóit: „Lapusnyik Béla ávós alhadnagy bőrkabátja a szó szoros értelmében vastag bélést tartalmazott, oda varrta be ugyanis számos más irattal együtt azoknak a személyeknek a névsorát, akik Nyugaton a magyar titkosszolgálatnak dolgoznak. Miután a burgenlandi rendőrség kihallgatta, azonnal Bécsbe vitte őt, hogy a politikai rendőrség magyar ügyekkel foglalkozó szakértője, dr. Hejkrlik, folytathassa kihallgatását. A politikai rendőrségnek azt a kezdeti reményét, hogy Lapusnyik Béla érdekes információt hozott magával Ausztriába, a fejlemények nemcsak igazolták, de túlszárnyalták a legmerészebb várakozásokat is. Kabátjának belsejébe varrva egyenesen a budapesti Belügyminisztériumból származó titkos adatokat hozott magával kémek tevékenységéről, valutacsempészésről, Ausztriában működő titkos ügynökök névsorával együtt. Lapusnyik részletes dokumentumokat nyújtott át a magyar titkosszolgálat Ausztriában alkalmazott módszereiről. Leleplezte azokat a hálózatokat, amelyeken át Ausztriából tájékoztatják a magyar hatóságokat. Túl ezen, elmondotta, hogy hol vannak a vasfüggönyön a titkos átkelőhelyek és azon személyek neveit, akik Ausztriából kapcsolatban állnak az ÁVÓ-val. Az iratok azoknak az ÁVÓ-ügynököknek nevét is tartalmazzák, akik mint menekültek tartózkodnak Ausztriában. Részletes felvilágosítással szolgált a valutacsempészésről, amelyet közlése szerint a budapesti Belügyinisztérium irányít. Lapusnyik megnevezete azt a Stephansplatz-on lévő divatáru kereskedést, amelyen keresztül a pénzügyi tranzakciókat intézik. Ez az üzlet egyébként, mondotta, a titkos ügynökök találkozóhelye. Vizsgálat indult annak földerítésére, hogy a bolt tulajdonosa milyen mértékben tájékozott ezekről a dolgokról.” A Die Presse a tudósításhoz fűzte: „Amint a politikai rendőségnek módja lesz ezen adatok maradéktalan kiértékelésére, a titkos ügynökök letartóztatásának nagyarányú hulláma várható Ausztriában.” Ennyit tehát a bécsi Die Presse május 20-i tudósításából.
A Reuters hírügynökség június 5-én Bécsből keltezett jelentése sokkal rövidebb, de annál döbbenetesebb. Ez így szólt: „Az osztrák rendőrség vizsgálatot indított annak földerítésére, hogy mi okozta a halálát annak a Lapusnyik Béla nevű 24 esztendős alhadnagynak, aki május 9-én menekült golyózápor közepette a vasfüggönyön át Ausztriába, és mielőtt szombaton egy szigorúan őrzött bécsi klinikára szállították át, rendőrségi őrizet alatt állott. Az orvosok mandulagyulladást diagnosztizáltak, az alhadnagy állapota azonban fokozatosan romlott és meghalt. A kezdeti „post mortem”-vizsgálat eredménye szerint a halált agybénulás okozta. A rendőrség közölte még, hogy röviddel a halála előtt Lapusnyik mondani akart valamit az orvosoknak, de mivel magyarul beszélt, szavait senki sem értette, és mielőtt a tolmács odaérkezett, meghalt.”
Ugyanazon a napon, tehát 1962. június 5-én a New York Times-ban Handler, a lap bécsi tudósítója is foglalkozott a rejtélyes halálesettel. Miután ismertette az alhadnagy menekülésének, őrizetben tartásának körülményeit, és a titkos adatokról szóló jelentéseket, tudósításához fűzte: „Bennfentes személyek Bécs szerepét a Kelet és a Nyugat között folyó hírszerző háborúban, ahhoz hasonlítják, amelyet Lisszabon töltött be a második világháborúban, amikor a szövetségesek és a nácik ügynökei közlekedtek a portugál fővárosban.” Június 6-án a bécsi „Express” a következőket írja: „A fontos iratokkal Ausztriába menekült magyar ávós alhadnagy váratlan halála tökéletesen kivitelezett gyilkosságnak tűnik. Azt a hivatalos állásfoglalást, hogy külső beavatkozásnak nincs nyoma és hogy a törvényszéki orvosszakértő a boncolás során nem találta ciánnak, sem más kimutatható méregnek nyomát, a hírszerzés frontszakaszán folytatott háború szakértői kézlegyintéssel intézik el. Nem vitás, hogy a baktériummal elkövetett gyilkosságot sohasem lesz lehetséges bebizonyítani. A törvényszéki orvostanszakértők aligha tudják meghatározni, hogy a halálos baktérium tenyészet miként került az alhadnagy szervezetébe. És ha az alhadnagy halála valóban magyar titkosügynök lelkiismeretét terheli, akkor az utolsó pillanatban csaptak le. Tegnap ugyanis Lapusnyikot már repülőgép vitte volna az Egyesült Államokba. Jóllehet ezt a tervet titokban tartották, őrzői tudomást szerezhettek róla. Maga az alhadnagy is újra meg újra kérte, hogy adják már át az Egyesült Államok őrizetébe, mert a Bécsben működő magyar titkosügynököktől nem érzi magát biztonságban.”
Június 7-én írja a „Die Pressé”-ben Norbert Lininger: „Az eddig lefolytatott vizsgálat eredménye szerint kizárt dolog, hogy az alhadnagyot a Rossauerlande-i börtönben mérgezték volna meg, ahol is elszigetelt cellában, megbízható személyzet őrizete alatt tartották. A börtönkonyhában ahol az ételt tányérokra adagolták, nem tudhatták, hogy melyik porció kerül az elszigetelt cella lakója elé. Más kérdés azonban, hogy mi volt a helyzet akkor, amikor Lapusnyikot kivitték a börtönből, ami ugyanis csaknem minden nap megtörtént. A bécsi városi rendőrség hivatalos emberei jöttek érte, rendszerint kora délelőtt és csak este vitték vissza. Kihallgatásai során a Parkring-i központban külön ellátásban részesült és mivel szerette az édességet, egy közeli cukrászdából gyakran hozattak tortát is neki.”
Handler cikke a New York Times 1962. júnuis 10-i számában már kevés kétséget hagy a történtek felől. A tudósító ezt jelenti: „Hivatalos vélemény szerint bizonyos, hogy Lapusnyik hadnagyot olyan méreggel gyilkolták meg, amely nem hagy nyomot a szervezetben. A boncolás a belek gyulladását mutatta ki, valamint kezdeti tüdőgyulladás tünetét, de ezek egyike sem ad magyarázatot a fiatalember állapotának gyors hanyatlására és az agybénulásra.”
Handler, aki a New York Timest nem csak Bécsből tudósította, de időről-időre Budapestről is, a következőket közölte még cikkében: „Manapság több szovjet hivatalos személy tartózkodik Ausztriában, mint Washingtonban és New Yorkban együttvéve. Nem számítva a Szovjetunióból importált titkárokat, titkárnőket, telefonosokat, szakácsokat és sofőröket, 240 a hivatalos címmel felruházott szovjet személyek száma. A magyar és a csehszlovák hírszerző szervek is jelentős létszámú személyzettel működnek Bécsben.”
És íme az epilógus, amint azt a bécsi Kurier június 27-i száma közölte: „Lapusnyik Béla, a magyarországi ÁVÓ alhadnagya, aki néhány héttel azután hunyt el, hogy magát a bécsi rendőrség védelme alá helyezte, és aki azóta politikai menedékben részesült, ma megtette életútjának utolsó mérföldjét. Több órával a délelőtt 11 órára kitűzött temetés időpontja előtt a szövetségi rendőrség öt polgári ruhás embere jelent meg a központi temetőben és feltűnés nélkül elfoglalták helyeiket. Négy a kápolnánál, egy a nyitott sírnál. Ők voltak az egyetlen „gyászolók”, a temetés időpontját nem tették közé. A 4. osztályú temetés költségét a Belügyminisztréium vállalta. A pap németül mondott rövid beszédet. Nem volt sem virág, sem koszorú. Az öt civilruhás férfi nem mozdult addig a sír mellől, míg a koporsót földhalom nem rejtette el a külvilág elől. A sír fölé egyszerű kereszt kerül majd, rajta a név: Béla Lapusnyik. Annak árát a temetés költségei magukban foglalják.”

Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Halász Péter: Múlt nélkül

Következő cikk

Halász Péter: Az orvos és az emigráns

en_USEnglish