Halász Péter: A Subway-ajtó kétszer nyílik

Giovanni Esposito tizenhétesztendős korában jött New Yorkba, a szépséges Lombardia fővásorából, Milánóból. Két nagybátyja is élt New Yorkban, és azok leveleikben hívták az összes Esposito-gyereket (Giovanninak öt testvére volt), de kedvet az utazáshoz egyedül Giovanni érzett. Azt remélte, hogy híres énekes lesz. Szép hangja volt, a lányok elolvadtak, amikor énekelt nekik. Sahantaha Luhucia….A nagybácsik azt írták, hogy aki szorgalmasan és erős akarattal tör a kitűzött célja felé, az Amerikában mindent elér. Íme, az ő életük is példa rá, alig tizenöt esztendő után mindketten saját családi házukban laknak. Giovannit nem a családi ház birtoklásának lehetősége vonzotta. Híres énekes akart lenni. Annyi pénzt keresni, hogy a legjobb énektanártól tanulhasson, aztán visszatérni Milánóba és a Scalában énekelni. Giovanninak sohasem volt annyi pénze, hogy jegyet váltson a Scalába, de gyakran ődöngött a Piazza della Scalán, a Teatro körül, és arról álmodozott, hogy egy napon az ő nevét hirdetik a plakátok. Giovanni Esposito. Amerikában majd megtanul énekelni. Sok pénzt keres, beiratkozik a legjobb tanárhoz. Hanganyaga van, ahhoz nem fért kétség. A tanító is mondta az iskolában. „Arany, színarany… csak ki kell bányászni!”

Mindez régen történt. Amikor én megismerkedtem Giovanni Espositóval, már régen nem volt Giovanni, de John, és énektanulást sem tervezett többé, mert az idő eljárt fölötte. Indítóember volt a New York-i földalattin, a subway-n. Azt mondta, hogy egy-két esztendő múlva nyugdíjba megy. Az indítónak nincs nehéz dolga. A hosszú-hosszú subway-kocsisor középső vagonjának egyik fülkéjében ül, és amikor a subway berobog az állomásra, gombnyomással nyitja az összes kocsi ajtaját, kihajol fülkéje ablakán, és amikor már minden utas kiszállt, a beszállók meg beléptek a kocsikba, akkor gombnyomással bezárja az összes ajtót, s jelt ad a vezetőnek az indulásra. De mielőtt jelt adna, csaknem minden esetben rövid pillanatra újból nyitja az összes ajtót, aztán zárja ismét. A híres Cain-regényben „A postás mindig kétszer csenget.” A subway-ajtó mindig kétszer nyílik. Egy kis biztonsági szelep. Lehet, hogy ez lélektani szükség. Akinek klausztrofóbiája van, azt megnyugtatja. Hogy semmi sem végérvényes. Van kiút. A subway-ajtó mindig kétszer nyílik.

Akkor barátkoztunk meg John Espositóval, amikor Bronxban laktam és késő esténként jártam haza a Woodlawn-expresszel a Fordham Road-i megállóig. A subway kocsik akkor már csaknem üresek, és amíg az expressz föl nem ér a Yankee-stadionig, meglehetősen hosszú útszakaszokat fut be egy-egy megálló között. Ültem egy ilyen éjszakán az üres subway-kocsiban és egyszerre csak fölfigyeltem: jól hallok-e vagy hallucinálok? Valaki énekelt. Erős, szárnyaló férfihang. Egy dal a Camelot-ból. Csakugyan hallucinálok? A subway-expressz pokoli hangokat hallat. Acélkerekei megveszekedetten vonítanak, s aztán, amikor kanyarba lendül a kocsisor, valami olyan féktelen és jajveszélkelő üvöltés tör ki a kerekek alól, hogy aki nincs hozzászokva, belesápad. És ebből hallom én kicsendülni: If ever I could leave you…? Aztán észrevettem, hogy a kocsi végében az indítófülke ajtaja nyitva van. Felálltam és ide-oda dülöngélve a rohanó expresszen, hol az egyik, hol a másik oldalon kapva fogantyú után, a fülkéhez mentem. Akkor pillantottam meg az éneklő embert. Kihajolt fülkéje ablakán és beleénekelte az alagútba a dübörgő és csikorgó és vonító kerekek fölött a dalt a Camelot musicalból, amely abban az esztendőben divatos volt. Ámultan figyeltem. Háttal volt felém, ő nem látott engem. Szélesen, erőteljesen énekelt, bele a fekete alagútba a sápadt és elsuhanó jelzőfények között. A föld alatt voltunk. A 125. és 153. utcák között. Fölötünk New York. Felhőkarcolók, fényházak és ócska házak, gazdag negyed és kültelek, club és slum, Tiffany és zálogház. Minden és mindennek az ellentéte is. És itt lent, az expressz-alagútban, harmincméteres, negyvenméteres mélységben vágtató acélkerekek csikorgása fölött egy ember énekel. Szépen, romantikusan, tele érzéssel. If ever I would leave you.

Lassított az expressz, az ember elfordult és beleszólt a műszerfalra erősített kis mikrofonjába.

– Onehundredfiftythrid Street….

S közben észrevett. Az expressz berohant a 153. utcai csarnokba. Nyíltak a kocsik ajtai. Aztán csukódtak. Még egy gombnyomás és nyíltak ismét. A subway-ajtó mindig kétszer nyílik. Jelzőgomb. Kezdődött az expressz rohanása a következő megálló felé. A férfi leült fülkéje kis padkájára. Az ablak felé nézett. Hallgatott. Én meg közelebb léptem és hangosan, túlordítva a dübörgést azt mondtam neki:

– Gyönyörű szépen énekel. Látja, meghallottam a pokoli zajban is. Miért nem énekel még? Sajnálom, ha megzavartam.

Nevetett és kilépett a fülkéből. Idősebb ember, már nem messze a hatvantól. A Transit Authority egyenruhájában.

– Köszönöm – mondta.

És akkor kezdtünk beszélgetni. Azon az éjszakán említette először, hogy eredetileg Milánóból jött a huszas évek elején. És hogy énekes szeretett volna lenni. De aztán minden másképpen történt. Nem tudnám megmondtani, hogy hány ilyen éjszakai beszélgetés során bontakozott ki előttem Giovanni Esposito története. Mindig igyekeztem abba a kocsiba ülni, amelyben az indítófülke volt. De hát természetesen nem sikerült minden éjszakán arra az expresszre szállnom, amelyen ő volt az indító. Ha háromnegyed tizenegykor mentem le a Grand Central alatti csarnokba, akkor azért számíthattam rá, hogy Esposito vonata a következő. A 125. utcai megálló után kinézett a fülkéből. Ha nem volt több utas, akkor a kocsiban állva is énekelt. Az ügyeletes rendőr is beballagott a kocsiba gumibotját lóbálva (abban az időben kezdték rendszeresíteni a rendőri ügyeletet az éjszakai subway-járatokon), és elismeréssel hallgatta Esposito énekét. – Okay Johnny – mondta, mielőtt továbbment –, very nice.

Más éjszakákon meg beszélgettünk. Nem mondhatnám, hogy Giovanni Esposito története különösképpen érdekes lett volna. Rendkívülinek semmiképpen nem mondható. Fogadni merném, hogy odafent a városban, a subway-alagútak fölötti utcák mindegyikében tíz ilyen Espositó féle történetre bukkanhatna az ember. Mindkét nagybátyja a Transit Autho-ritynál dolgozott annak idején (természetesen már egyik sem él), hiszen régen volt az, több mint negyvenöt éve, és így aztán ott szereztek neki is munkát. Giovanni gyűjtötte a pénzt az énektanárra, gyűjtötte, de valami mindig közbejött. Az első év végén a szobatárs lopta el az összekuporgatott pénzt. Mert nem bankban tartotta. Abban az időben, mondta Espositó, nem bíztunk úgy a bankokban, mint manapság. Aztán küldeni kellett haza is, haza, Milánóba. Meghalt az apja. Aztán az egyik öccse keveredett bajba. Valami „fishy” dolog a rendőrséggel, fintorgott Esposito. S végül a házasság. Minden esztendőben egy gyerek. Három fiú, két lány. Hogyan gondolhatott volna már arra, hogy énekes legyen? De nem bánta meg… semmit sem bán. Szép életet élt, jó házasságban, a gyerekeiből ember lett, férjhez mentek. Háza van Flatbushon.

Vasárnaponként kilenc unoka zajong körülötte. Csaknem minden hónapra esik egy születésnapi ünnepség. És olyankor énekel. Ha nem is akaródzik, akkor is énekelnie kell. A család követeli. És aztán mind vele énekelnek. Igaz… lehetett volna másképpen is. De hát ezt mindenki elmondhatja, nem úgy van? Mindenki élete lehetett volna másképpen is. Valaha arról álmodozott, hogy milliók hallják majd a hangját. Teatro della Scala. Ha nagyon elfogja a vágyakozás, kihajol a fülke ablakán és énekel. A kerekek dübörgése a taps. Az ujjongás. Ancora! Ancora una volta! Rattatata. Ancora! Rattatancora. Minden csak illúzió, nevetett Esposito. Se non é vero, é ben trovato. Taps az alagútban.

Aztán elköltöztem a Bronxból, nem jártam többé a Woodlawn-expresszen és elfelejtettem John Espositót. New York-ban ilyen az élet. Másik kerület, másik negyed és minden kicserélődik az ember körül.

És talán nem is találkozom Espositóval soha többé, ha nem úgy hozza a sora, hogy a 14. utcai subway-csarnokban az expresszről át kell szállnom egy helyi járatra, minthogy a 33. utcába igyekeztem, ott meg az expressz nem áll meg. Ez a 14. utcai földalatti csarnok roppantul forgalmas gócpont. Három szinten robognak a subway-vonatok, a legkülönbözőbb vonalak futnak itt össze. Nyüzsgő átszállóhely, fülsiketítően zajos, pillanatonként robognak be a különböző szerelvények és robognak tovább, megafonhang bömböl. Ahogyan nekivágtam a lépcsőknek, hogy feljebb menjek egy szinttel, a helyiérdekű járathoz, valaki megérintette a karomat. Megtorpantam, ránéztem. Nem ismertem meg azonnal Espositót. Civilben volt, fekete télikabátban, kalapban.

– Come sta lei? – kérdezte. Akkor felkiáltottam: – Giovanni!

– Si, si – nevetett. Még annakidején említettem neki, hogy négy éven át olaszos voltam a gimiben, a pesti Zrínyiben.

– Hogy van, Giovanni?

Elmondta, hogy már három éve nyugdíjas. Néhány héttel ezelőtt azonban csodálatos dolog történt vele. Behívták a Transit Authority központjába. – Johnny… – mondta neki a forgalmi osztály vezetője –, emlékszünk rá, hogy neked nagyon szép hangod van, és olykor a kocsiban is énekeltél és mindenki szerette a hangodat! Egy felvételt szeretnénk készíteni veled, Johnny, itt az Authority stúdiójában, még egy kis pénzt is fizetünk érte, de nem az a fontos… A fontos az, hogy milliók fogják hallani a hangodat…, amiről álmodoztál, Johnny, milliók!

– De hiszen ez nagyszerű – kiáltottam fel –, igazán nagyszerű! És elkészült a felvétel?

– El – mondta Espositó csillogó szemmel –, a felvétel még aznap elkészült. Hallgassa csak..!

S fölemelte a mutatóujját, arcára feszült figyelem ült. Először álmélkodva néztem rá. De aztán megértettem. A nyüzsgő, kavargó földalatti csarnokban, kerékcsikorgás, motorzihálás, tízezer cipőtalp csoszogása fölött diadalmasan szállt az expressz-szintet és a local-szintet, a 14. utcai subway gócpont minden zúgát betöltő kellemes, erőteljes férfihang:

“Attention, attention please, all passengers… a legalsó szinten az Independent vonal expressz járatai…. a közép-szinten a Lexington local… please proceed… haladjunk a lépcsőkön óvatosan, kerüljük a torlódást… attention, attention… all passengers please..!”

És ismét elölről.

– Hajnali öttől, éjfélig, megállás nélkül, minden napon – nézett rám büszkén Espositó –, milliók hallják a hangomat. Olykor idejövök én is egy-egy órára. Sok a ráérő időm és a subway-n ingyen utazom. Figyelje csak…

Attention, attention please, all passengers, on the lower level is the Independent expressz line, please proceed…

– Milliók hallják, milliók mindennap, isn’t that something? Esposito a fejét csóválta. – Eszembe jut ilyenkor a nagybátyám, Isten nyugtassa szegényt. Ő mondogatta mindig: aki erős akarattal tör a kitűzött célja felé, az előbb-utóbb eléri. Hát nem így van?

– De mennyire így van, signor Espositó!

Attention, please, all passengers, proceed cautiously…

És Giovanni Esposito átszellemülten hallgatta önmagát. A subway-ajtó mindig kétszer nyílik…

Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Halász Péter: Az orvos és az emigráns

Következő cikk

Halász Péter: Eső lesz