Ennek az embernek legnagyobb ellensége a telefonkészüléke volt. Csökönyös és gúnyos hallgatásával kétségbeesésbe tudta hajszolni. Hazatért, megvacsorázott, szivarra gyújtott s kezében egy pohár whiskyvel a fotelbe telepedett. Mellette, alig kartávolságnyira, egy kis asztalkán ült a telefon. Ha megcsendült volna, könnyedén és kényelmesen a kagylóért tud nyúlni, beleszippant a szivarjába, kortyol az italából s elegáns, kissé fáradt hangon beleszól:
– Halló!
De a telefon hallgatott. Évek során az ember többször jelentette a központnak, hogy valahol valami hibának kell lennie, vizsgálják ki a vonalat. A központ azonnal intézkedett. Többször is odacsengettek. Az ember arca kipirult , remegő kézzel kapott a kagyló után s férfias, erőteljes, de azért udvarias hangon beleszólt:
– Halló!
– Telefonközpont. Vizsgáljuk a vonalat.
– Köszönöm.
Ez is több volt a semminél. Három-négy próbacsengetés után a központ minden esetben azt jelentette, hogy nem találtak semmi rendellenességet a vonalban. Köszönik a türelmét. S ezzel ennek is vége volt, a vonalvizsgálatnak, a próbacsengetéseknek. A telefon ismét hallgatásba süppedt.
Lehetetlen, gondolta a férfi, amint estéről-estére ült a telefonkészüléke mellett, mély és elviselhetetlen csendben. Talán rosszul jegyezték fel a telefonszámomat. Félreértették. Könnyű egy számjegyet félreérteni, félreírni. De aztán be kellett látnia, hogy ez gyönge magyarázat. Hiszen neve a telefonkönyvben is szerepel. Aki tévesen tárcsázza először, az utánanézhet a telefonkönyvben. A férfi arra is gondolt, hogy a legközelebbi telefonkönyvbe nagyobb betűkkel nyomtatja a nevét. Néhány dollárral többe kerül, de megéri. Nagy, vastag betűkkel, ahogyan áruházak nyomtatják nevüket a telefonkönyvbe. Így sokkal könnyebb rátalálni, a név szembeötlik, kínálja, kelleti magát. Ahá, mondják majd erre, milyen jó, hogy eszembe jutott. Hiszen éppen most akartam felhívni. Szerencsés gondolat, ez a vastag betűs jelenlét a telefonkönyvben. De aztán mégis lemondott róla. Valamiképpen restellte a dolgot.
Végül más fortélyhoz folyamodott. Vacsora után, szivarral szájában, whiskys-pohárral a kezében a fotelbe telepedett, néhány percig farkasszemet nézett a néma telefonkészülékkel, aztán a kagylót leemelte és a készülék mellé, a kisasztalra helyezte. S abban a szempillantásban a világ megelevenedett körülötte.
Mr. Donovan, vállalatának vezérigazgatója újra meg újra tárcsázta a számát. De a telefon természetesen foglaltat jelez. Állandóan, megszakítás nélkül „foglalt”-at. Mr. Donovan homlokán elindul egy verítékcsepp. Ejnye, gondolja, ez bosszantó. Ugyan kivel beszélez a fiú ilyen hosszasan? Most akarom vele közölni, hogy az elsejei kinevezések körül tévedés történt s az ő neve puszta elírás következtében nem került a listára, sürgősen tudtára akarom adni, hogy nem azt a csibész Harringtont nevezzük ki az osztály élére, hanem őt, őt … s tessék, a telefonja állandóan foglaltat jelez. Ugyan kivel beszélhet ennyi ideig? Lehetséges, hogy valamelyik konkurens vállalat elnöke? Hiszen többen is vannak, akik csakis ilyesmire vadásznak, a legjobb munkatársak elcsábítására. Igen, nagyon valószínű, hogy ezért foglalt a telefonja állandóan, megtudták ezt a bosszantó tévedést a kinevezések körül, most tehát lecsapnak rá, hívják, kétszeres fizetést ígérnek, nagyobb jövőt, felelősebb munkakört…Ah, el fogjuk veszíteni ezt az embert, legjobb munkatársunkat, micsoda szerencsétlenség! Foglalt, állandóan foglalt…nyilvánvaló, hogy pillanatra sem hagyják békén!
Az ember mosolyogva ült a fotelben, elégedett és boldog nyugalmat érzett. Látta maga előtt a kínlódó gúnyosan, megvetően, fölényesen újra meg újra csak ez felel: tá-tá-tá-tá-tá…nem ér rá, mással beszél …tá-tá-tá-tá…foglalt…fütyül rád, tá-tá-tá-tá…
Az ember olyan boldog volt, hogy alig bírt magával. Az élet szép, gondolta, igenis szép és elégtételt szolgáltat minden sérelemért. Végre megértem ezt a napot is! Hogy ott ül Donovan a telefonja mellett és az én számomat tárcsázza, bocsánatot akar kérni a tömérdek mellőzésért, közölni akarja a kinevezésemet, de én nem fogadom, nem állok vele szóba. Tá-tá-tá-tá. Olyan ez, mint egy elutasítás az előszobaajtó elől. Menjen jóember, nincs időm a maga számára. Hordja el magát. Micsoda szemtelenség, így becsöngetni! Tá-tá-tá-tá…
De hát természetesen nem Donovan az egyetlen, aki most a telefonkészülékén lóg és az ő számát tárcsázza újra meg újra. Mrs. Black is legalább ötvenedszer tárcsáz. S közben szidja a férjét, mind ingerültebben:
-Látod, milyen ostobaságot csináltál! Most már képtelen vagyok elérni, a száma állandóan foglalt! Ilyen kínos, kínos tapintatlanság, ez igazán rádvall. Minden kollégát meghívsz a ma esti partyra és éppen őt nem, éppen őt felejted el, aki a legkedvesebb, legrokonszenvesebb valamennyi között. Hogy tehettél ilyet!
Black a tükör előtt áll, a szmokingnyakkendőjével bajlódik, dühbe gurul:
-Ne rágd már a fülem, jól van, elfelejtettem, hát elfelejtettem, megesik az ilyemi, tudom, hogy nem szándékosan történt, szerintem is ő a legkedvesebb fiú az irodában és neki van a legnagyobb jövője, tulajdonképpen az ő kedvéért rendezem ezt az egész partyt, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, összemelegedjünk egy kicsit, sohasem lehet tudni, mire jó az ilyen barátság és valami baromi szórakozottság következtében éppen őt felejtettem el meghívni. Tárcsázz, kérlek, tárcsázz, előbb-utóbb csak felel a telefonja. Kérj tőle bocsánatot a nevemben is. Asszonyok jobban értenek az ilyesmihez s mondd neki, hogy azonnal vágja magát szmokingba, hozasson taxit és jöjjön! Nagy szeretettel várjuk. Tárcsázz! Tárcsázz!
A férfi hangosan nevetett. Jól van, csak tárcsázzon Mrs. Black. A telefon hidegen, elutasítóan, az idegekre menően mindig ezt válaszolja: Tá-tá-tá-tá-tá…Mintha azt mondaná: most már késő, most már jóvátehetetlen, fütyül rátok, csak partizzatok, csak egyetek-igyatok – nélküle. Ő már nem ér rá a ti számotokra, az ő barátságát eljátszottátok mindörökre. Tá-tá-tá-tá…
Boldog volt az ember, hangosan kacagott, pöfékelt a szivarjából, kortyolt egy kis whiskyt. Jól van, elrontottam az estéteket, csak dühöngjetek, magatokra, egymásra, civódjatok, verjétek a fejeteket a falba, hogy az én kedvemért rendeztek egy estélyt, az én bizalmamba akartok férkőzni és engem…éppen engem elfelejtettek meghívni…Most már vége, nem érek rá, foglalt vagyok, mással beszélek, tá-tá-tá-tá…
De aztán eltűnődött az ember, elcsöndesedett, fölemelte a fejét, élesen figyelt. Mert nem csak Mr. Donovan és Mrs. Black tárcsázták a számát hiába. Még valaki. A bronz-vöröshajú Maggie. Akit egyszer moziba hívott. Maggie nevetett akkor, a fejét rázta: – Sajnos, ma este már lehetetlen. Elígérkeztem. –És holnap? –És holnapután, Maggie? – Holnapután? – Maggie nevetett – nem látok ilyen messzire a jövőbe. Hanem tudja mit, adja ide a telefonszámát. Ha ráérek, felhívom!
Ennek több, mint fél esztendeje. Maggie azóta sem hívta. De most, ma este tárcsáz. Hálószobájában ül, maga alá húzott lábbal és újra meg újra tárcsáz a parányi princess telefonon. S a szám foglalt, mindig foglalt. Tá-tá-tá. Meggie szomorú, kék szeme elfelhősödik. Milyen szamárságot csináltam, gondolja, hogy ezt a fiút nem hívtam fel eddig. Annyi léha, semmirekellő fickóra pazaroltam az időmet, az estéimet, az életemet….s éppen ezt az embert, aki mind között a legkomolyabb és a legbecsületesebb s aki …igen, miért ne…mind között a legjobb külsejű …éppen ezt nem hívtam soha. S most már későn hívom. Most már foglalt. Tá-tá-tá-tá. Mással beszél. Most vall neki szerelmet egy lány telefonon. Ő hűvös mosollyal hallgatja. Tá-tá-tá-tá. Hát elkéstem. Elkéstem életemben az egyetlen igazi férfit …Tá-tá-tá-tá-tá…
De ezt volt az a pillanat, amelyben ez az ember minden este elbukott. Felordított: – Nem. Maggie…nem igaz…senkivel sem beszélek…téged szeretlek…csak téged!
És lázas gyorsasággal helyére tette a kagylót. Abban a pillanatban csak a csönd vette körül. A süket és áthatolhatatlan csönd.
