Halász Péter: Einstein – közelről

18 perc olvasási idő

Egy kaliforniai bank páncélfiókjából Albert Einstein nagy köteg, eddig ismeretlen levele került elő, és mivel az örökösök nyomban veszekedni kezdtek annak jogai fölött, az osztozkodás megkönnyítésére árverésre bocsátották a New York-i Christie csarnokában. A levelek összesen 1 millió 350 ezer dollárért keltek el, a legmagasabb árat az 53 szerelmeslevél érte el, amelyet Einstein Mileva Maricsnak írt, aki 1896 őszétől diáktársa volt a zürich ETH (Eidgenössische Technische Hochschule) nevű egyetemen. Az, hogy Einsteint fölvették erre a magasszintű főiskolára – jóllehet zsenialitásának akkor még nem adta jelét –, nem különösebben meglepő, annál impozánsabb viszont, hogy abban az időben, amelyben nők akadémiai szintű képzésre ritkán törekedtek, Mileva kitűnt éles eszével, szorgalmával és határozottságával. Érdemét növeli, hogy egyszerű családból származott, Einstein életrajzírói szerint Dél-Magyarország egy kis helységéből, ennél közelebbi megjelölést nem kapunk. A gyakori levelezésnek az a magyarázata, hogy szünidőkben többnyire távol voltak egymástól, és az, hogy mátkaságuk fölöttébb hosszú ideig tartott, hét esztendeig, csupán az 1903-as esztendő január havában kötöttek házasságot. Azt megelőzően, majd azt követőn azonban történt egy és más. Mindenekelőtt az, hogy 1901 júliusában Mileva tudtára adta Einsteinnek: más állapotban van. Einstein fogadkozott, megtesz mindent, hogy kellőképpen gondoskodjék róluk, előbb azonban biztos egzisztenciához kell jutnia. Ez sokáig tartott: amikor 1902. januárban Mileva leánygyermeknek adott életet, Einstein még mindig nem végzett tanulmányaival. A gyermek a Lieserl nevet kapta és míg a szülők lelkesnek mutatkoztak, be kellett vallaniok, hogy adott körülményeik között nem képesek gondoskodni róla. A gyermek tehát elkerült Mileva szüleihez és bár azok is szűkösen éltek, vállalták a kicsi fölnevelését. Míg valószínű, hogy Mileva figyelemmel kísérte, amíg tudta, a kislány sorsát, Einstein a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta. Lieserl-t nem látta soha többé, aki, mivel a házasságkötés előtt született, törvénytelen gyermeknek számított. Mindez azért is kiváltképpen érdekes, mert az életrajzokból kiviláglik, hogy Einsteinnek „valahol Dél-Magyarországon” nevelkedett és felnőtt egy törvénytelen gyereke, akivel semmit sem törődött, sőt, akiről tudni sem akart. Jó lenne tudni sorsáról és életének alakulásáról, mi lett Lieserl-ből vajon, a leányból, akinek apja a század egyik legnagyobb tudósa volt, tudományos körök szerint Isaac Newton után a leginkább korszakalkotó. 1904 májusában Mileva megszülte második gyermeküket, egy fiút, aki a Hans Albert nevet kapta. Eltartása akkor már nem okozott gondot, a zürichi egyetem elfogadta disszertációját, megkapta a doktori címet, egyidejűleg jól fizetett állást a berni Szabadalmi Hivatalban. 1910 júliusában a házaspárnak ismét fiúgyermeke született, Eduard, akire szomorú sors várt, életének nagy részét elmegyógyintézetben töltötte, 55 esztendős korában a zürichi elmekórházban hunyt el. Einstein tudományos munkássága, a relativitás elmélete, a világegyetem matematikailag megközelített értelmezése, az a bizonyos. E egyenlő mc2-vel, amely képlet beavatottak számára kulcsként szolgált, a tudomány köreiben mind szélesebb ismeretsége odáig vezetett, hogy már 1912-ben Nobel-díjra jelölték, amit ugyan akkor nem kapott meg, de fizikai dolgozatai megalapozták hírnevét, akkor már nem a Szabadalmi Hivatal egyszerű munkatársa volt, hanem az európai tudományos közösség nagyrabecsült tagja: Einstein professzor. Legjelentősebb fölfedezése akkor még előtte állt és Einstein tudta ezt. A családi élet terhe azonban mind nyomasztóan nehezedett rá. Ezzel elérkeztünk a levélhez, amely a Christie árverési csarnokban, két másik levéllel együtt, 15 ezer dollárért kelt el.

          A levél az 1904-es esztendőből datálódik és Milevának szól. Szövege a következő:
„Velem szembeni kötelmeid a következőek: 1. Gondoskodnod kell arról, hogy öltönyeim mindig rendben legyenek. 2. Naponta háromszor szobámban zavartalanul étkezhessem. 3. Lemondasz minden velem kapcsolatos személyes viszonyról, kivéve a társadalmilag kötelező megjelenéseket.”

          Ez a kézírásos ukáz annál is megalázóbb volt, mivel Milevát egyszerű háziasszonnyá, még kíméletlenebbül kifejezve cselédi sorba degradálta, jól tudván, hogy sokkal értékesebb személy volt annál, hiszen korábbi leveleikben Einstein Milevával „közös munkáról” írt. Mennyi része volt, ha egyáltalán, Milevának Einstein eredményeiben, kimutathatatlan. A házasság 1919-ben válással fejeződött be, Mileva élete végéig Zürichben maradt, és bár csak 1948-ban hunyt el, további sorsáról kevés ismert, közérzetére abból a levélből azonban következtetni lehet, amelyet Einstein abban az esztendőben Mileva elhunytáról értesülve írt: „Soha nem tudott belenyugodni a különélésbe, majd válásba, magatartása Medea klasszikus példájára emlékeztet. Ez árnyékot vetett a fiaimmal fennálló kapcsolatra is, akikhez pedig őszintén gyöngéd vonzalom fűz. Életemnek ez a tragikus motívuma mindmáig kísért…”

          Életrajzírói másként tudják. 1919 tavaszán Einstein új házasságot kötött, unokatestvérével, Elsát vette feleségül, Berlinben telepedtek le: Einstein abban az esztendőben 40 éves volt. Nevét és tudományos fölfedezéseit akkor már ismerte az egész világ és a laikus, aki bár nem értette a relativitás elméletét maradéktalanul, nem kételkedett abban, hogy ő a „legnagyobb”. Csakugyan: mi a relativitás elméletének magva? Azért használjuk ezt a kifejezést, hogy „magva”, mert a teóriának csak egy részére vonatkozik: a világegyetemnek olyan égitesteire, amelyek egyenes vonalban mozognak, egyenletes sebességgel. Az elmélet egésze már magyarázattal szolgál arra is, hogy miként működik a világegyetem olyan objektumok viszonylatában, amelyek ívelt pályán gyorsuló sebességgel száguldanak. A végsőkig egyszerűsítve: az elmélet a világegyetem, a végtelen, az általános tömegvonzás, a földi nehézségi erő és a bolygók között érvényesülő vonzerő törvényeit kutatja. 1922-ben Einstein megkapta a fizikai Nobel-díjat. Egyik legnagyobb támogatója és egy időben legszorosabban vele működő tudóstársa az ugyancsak Nobel díjas német Max Planck volt. Ő akkr állt ki a legtökéletesebben Einstein mellett, amikor Németországban a nemzeti szocializmus körvonalai kezdtek kibontakozni és Einstein röviddel később emigrációra kényszerült. Ő és Elsa 1932. december 10-én hagyták el Németországot és nem tértek vissza oda soha többé. New York-i, Kaliforniai, majd Oxfordi, hosszabb-rövidebb ideig tartó kitérők után a híres Princeton-i egyetem kutatóintézetének egyik legillusztrisabb tagja lett, bár a New Jersey államban lévő Princeton Nobel-díjas tudósokban nem szűkölködött. (E sorok írójának egy alkalommal szerencséje volt személyesen is megismernie Einstein egykori dolgozószobáját, halála után Wigner Jenő, az ugyancsak Nobel-díjas fizikus foglalta el azt a szobát, amiből következőn az volt a vele folytatott interjúnak színhelye.) 1936 decemberében hosszú szenvedés, fájdalmas vergődés után Princetonban meghalt Elsa. Néhány nappal később Einstein így értesítette barátját és kollegáját, Max Born-t, második feleségének elhunytáról:

          „Itteni letelepedésem nagyszerűen sikerült. Úgy hibernálok, ahogyan medve a barlangjában és valójában inkább otthon érzem magam, mint korábbi változatos életemben bárhol és bármikor. A medve létezésének ezt a közérzetét fokozza élettársam elhunyta, az ő vonzódása az emberekhez ugyanis összehasonlíthatatlanul erősebb volt, mint az enyém.”

          Roger Highfield és Paul Carter „Albert Einstein magánélete” című könyvében többet árul el a hidegségről, amellyel a tudós viszonyult Elsa utolsó napjaihoz. A szerencsétlen asszony rettenetes fájdalmak között fel-feljajdult, amiből a szomszéd szobában Einstein, munkájába merülve, nem hallott semmit. Szórakozott volt, közömbös, önző? Valószínű, hogy mindhárom. A legtalálóbban talán úgy lehetne jellemezni őt, hogy az emberiséget szerette, az embereket azonban nem. Eléggé általánosan elterjedt vélemény, hogy Einsteinnek köze volt az atombomba létrehozásának programjához, az úgynevezett Manhattan Project-hez. Valójában nem volt része benne és tudóstársainak nem volt könnyű dolguk meggyőzni őt arról, hogy ha Németország megelőzi Amerikát az atombomba megépítésében, győztese lesz a  világháborúnak. Sürgették – elsősorban a magyar származáső Szilárd Leó –, hogy Roosevelthez írott levélben tárja föl ennek az élet-halál versenynek tragikus lehetőségét. Valójában nem volt élet-halál verseny, Hitlert nem érdekelte az atomenergia, a legprominensebb német tudósok pedig, közöttük elsősorban Heisenberg, nem is igyekeztek tájékoztatni őt saját kutatómunkájukról, ennek köszönhetően a nácik messze elmaradtak az atombomba kifejlesztésében a nyugati szövetségesek mögött. A Rooseveltnek írott levelet nem Einstein fogalmazta, de aláírta. Az aláírás hatott: az elnök azonnali intézkedést javasolt. A munkában azonban Einstein nem vett részt, nem vehetett volna akkor sem, ha akar. Tiszteletbeli elnöke volt az „Imperializmus ellen és a Nemzeti függetlenségért küzdő Szervezetnek”, amely közismerten kommunisták szövetsége volt. Tudták róla, hogy mély meggyőződésű pacifista és azt is, hogy a Szovjetunióval rokonszenvezik. Távol tartották tehát a Los Alamosban folyó munkától és ezt jó okkal tették. Hogy mennyire, az a háború után vált kétségtelenné, amikor barátjával, a Nobel-díjas filozófussal és matematikussal, Bertrand Russellal együtt kulcsszerepet vállalt és töltött be az „Atomtudósok Rendkívüli Bizottságában”, kormányaik felelőtlenségére, az emberiség jövőjét fenyegető politikájukra riasztva a nyugati világ közvéleményét. A kommunista fenyegetést Einstein nevetségesnek ítélte, tiltakozott ellene, hogy Sztálint Hitlerhez hasonlítsák, a hidegháborút minden logikát nélkülöző bolondságnak tartotta, olyan ideológiai ellentétnek, amely békés megoldást követel. Fáradhatatlanul nyilatkozott ebben az értelemben, írta cikkeit, beszélt híradókban és a rádióban. Neve és presztizse – és vele együtt Russellé és még számos jelentős tudósé – ezúttal nem hatott. A közvélemény, nem számítva a sajtó nem lebecsülendő részét és a lelkes társutasokat – másként ítélte meg a Szovjetunió törekvéseit.

  1. április 12-én princetoni otthonában Einstein összeesett, hat nappal később, 18-án elhunyt. Hetvenhat esztendőt élt. Tökéletes ember nem volt, de nagy tudós. És arra az egyszerű képletre, hogy E=mc2-vel mégis csak ő jött rá. Egyedül.

Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Halász Péter: Csönd

Következő cikk

Halász Péter: Kabát nélkül