Halász Péter: “Egy az Isten”

13 perc olvasási idő

„We’re helping guys that are trying to kill us. We help them in the day. They turn around at night and try to kill us.” Ez a három rövid, katonás szárazsággal fogalmazott mondat az Irakban harcoló David Saftstrom amerikai őrmestertől származik. Világos, hogy lefordítható, értelme minden más nyelvre átmenthető, de akkor tipikusan amerikai zamata és keresűrége elvész. „Olyanokon segítünk, akik arra törekszenek, hogy meggyilkoljanak bennünket. Nappal segítjük őket, éjjel fordulnak egyet, hogy végezzenek velünk.” Iszlám stratégia, mohamedán szektariánus filozófia a gyakorlatban? Szunniták és siiták ősi konfliktusának gyújtópontjában az amerikai Safstrom őrmester? Ahhoz, hogy ebből felfoghasson valamennyit – de csak valamennyit –, el kellene végeznie egy magaszintű Korán-tanfolyamot, a „bölcs” imámok által vezetett hitoktatás rejtélyeit fürkészve. A kiút keresését a politikai és hadviselési kátyúból az teszi olyan bonyolultan nehézzé, hogy az iszlamizmus és a terrorizmus rokonértelmű szövetségre lépett. Az egyik fedezni látszik a másikat. Mit szólna ehhez az 1884-ben Budapesten született, és 1979-ben ugyanott elhunyt Germanus Gyula, a nagy magyar orientalista, akinek „Allah Akbar” című könyve az 1930-as években a gimnáziumok félig-meddig kötelező olvasmányának számított? Germanus keleti nyelveken írott értekezéseit rendszeresen közölték a Muslim Digest, az Islamic Culture és az Islamis Review, egyetlen szó, azokban a pompás tanulmányokban, nem esett a terrorizmusról. Tanított török, egyiptomi és indiai egyetemeken, valamint, kell-e mondani, a budapesti egyetem arab tanszékén, amíg az fennállt. Nagy híve volt a későbbi, sajnos, csak oly rövid ideig, magyar miniszterelnök, Antall József is. Az ő válogatásában és szerkesztésében látott napvilágot a „Gondolatok Gül Baba sírjánál” című kötet.

  Vajon ne lenne a kerek világon több, a Germanus tudását megközelítő, vagy ahhoz mérhető orientalista, iszlámszakértő? Megjelenik vajon rendszeresen ma is a Muslim Digest és az Islamic Culture? Hogyan ne lennének Germanushoz hasonlítható tudósai az iszlám történetnek, és hogyan ne jelennének meg manapság is olyan folyóiratok, ha nem ugyanazok? Miért nem hall a világ közvéleménye azokról a tudósokról, miért nem ismeri a nevüket, miért nincs sejtelme azoknak a véleményéről, és népszerű magazinok miért nem közölnek legalább hébe-hóba rövid idézeteket az ilyen magasszintű kultúrális folyóiratok tanulmányaiból. Miért nem lehet tudni arról, hogy van egy másik arab világ is, hogy vannak egyetemi tanszékek, ahol a múlt és a jelen témakörével foglalkoznak arab nézőpontból, és nem a nemzetközi terrorizmus frazeológiájával? Miért csak az imámok, mullahok közhelyei hallhatók, Korán-iskolák fellengzős fecsegései az iszlám világméretű és fel nem tartóztatható hódításáról, és az iráni elnök fenyegetését arról, hogy ketyeg már a metronom Izrael puszulásának közeli perce felé? Germanus Gyulának nincs többé sehol sem utódja, az ő elhunytával mindörökre elnémult volna az iszlám szellem színvonalas korszaka? Alig hihető. Kik ezek az emberek, miféle csatornákból bújtak elő, mit szólt volna hozzájuk Germanus Gyula, mit írt volna megjelenésükről az „Islamic Culture”-ba?

    Eszembe jut az ilyenek láttán és hallatán a nagy Edgar Allan Poe-nak egy régesrégen olvasott elbeszélése. Arra is emlékszem, pedig még csak kis gimnazista voltam akkor, hogy az elbeszélés a budapesti Athenaeum kiadásában a „Túl életen és halálon” című antológiában jelent meg. Az elbeszélés arról szól, hogy éjszakai vándor, vihar közeledtére, bebocsátásért kopogtat egy nagy épület kapuján. A kapu feltárul, és ő a lépcsősoron fölér egy nagy terem ajtajához, amelyen félénken benyitva, hosszú asztalnál vacsorázó társasággal találja szemben magát. Nyájasan fogadják, asztalhoz ültetik őt is, és étellel kínálják. A vándor örülhetne ennek, de mégis félelem, baljós előérzet keríti hatalmába. A társaság túlságosan hangos, zajos, a beszélők egymás szavába vágnak. Ami azonban mindennél inkább nyugtalanítja, hogy valahonnan a mélyből szüntelenül, egyenletes dörömbölést hall. Vajon honnan ered ez, és kik dörömbölnek? Majd fölfigyel arra is, hogy a hevesen gesztikulálók mind nagyobb képtelenségeket mondanak, viselkedésük mind rémületesebb, és amikor aztán az egyik fölugrik az asztalra, és kukorékolni kezd, akkor a vándor kirohan a teremből, le a lépcsőkön és ki a viharos éjszakába. A vándor ugyanis, anélkül, hogy sejtette volna egy elmegyógyintézetbe tért be és éppen akkor, amikor az ápoltak foglyul ejtették az orvosokat és az ápolókat, a pincébe zárták, röviden: átvették a hatalmat az őrültek házában. A szüntelen dörömböléssel a pincébe zárt kórházi személyzet követel szabadulást.

  Nagyszerű novella, félelmetes előrelátással, amit nem csak a múlt, de a közvetlen jelen megannyi epizódja igazol. Khomeini ayatollah szempárjából a téboly rémületes visszfénye lángolt, ugyanis megannyi utódjának és hívei millióinak szeméből. Irán mai elnökét minden nagy tapasztalatú, hivatásában jártas elmegyógyász zárt osztályba küldené, ahol nem árthat sem másnak, sem önmagának. És az önrobbantók ármádiája? Képes rá józanul gondolkodó, egészséges értelmű ember? Gergely Mártának, a kitűnő írónőnek (1913-1973) volt egy kisregénye azzal a címmel, hogy „A gyilkosságra születni kell”. A regény mondanivalója és a címe tökéletesen igaz. Kiegészíthető azzal, hogy nem csak a gyilkosságra, de az öngyilkosságra is. Aki végzetes szándékkal kezet emel másra, az megteszi ugyanazt önmagára is. Az iszlám hit szerint – állítólag! – az önmagát fölrobantó gyilkost, sőt, tömeggyilkost, gyönyörűséges hurik ölelő karjai várják a mohamedán paradicsomban, ahol azután örökké tartó nászban egyesül velük. Dehát valóban tartalmazza ezt az ígéretet a Korán? Nem tudjuk, mert nem tudhatjuk pontosan. Mennyire tájékozott a nyugati közvélemény a Korán tényleges tanai felől? Igen-igen kevesen tudnak arról valamit, és azt is csak fölöttébb ellentmondásosan. Mohamednak tulajdonítják a mondást, hogy aki egyetlen embernek veszi az életét, jelképesen az emberiséget veszejti el. Sokkal hitelesebbnek tűnik a tanítás ellenkezője: az iszlám halatomra juttatása minden tettet igazol, a leggonoszabbat is. Ki száll vele vitába, ki tudja, hogy mit mondott valójában a vallásalapító, hiszen ki ismeri a Koránt? Azoktól a tudósoktól, akik ismerik, nem hallani semmit, hallgatnak, vagy elnémították őket. Khomeini ayatollag életre hívta az úgynevezett „Forradalmi Gárdát” és Amerikát elnevezte a Nagy Sátánnak. Germanus Gyula ezt már nem hallotta. Khomeini 1979. november 6-án lett Irán ura, Germanus Gyula november 8-án meghalt. Azon a néven búcsúztatták, amellyel arab tisztelői ajándékozták meg: Abdul Karim-ot siratták el. Könyvei annak idején minden Fővárosi Könyvtár polcain ott sorakoztak, én az Andrássy úti fiókból kölcsönöztem ki az „Allah Akbar”-t 1936-ban, ötödik osztályos gimnazista koromban. A könyv magyar alcíme ez volt: „Egy az Isten!”

    Akik ma az iszlám nevében garázdálkodnak, azok Abdul Karim-ot pillanatig sem téveszthetnék meg. Úgy látszik azonban, hogy kevés Abdul Karim él ebben a mai világban. Az iszlám nevében milliók gyilkolnak és öngyilkolnak, ahol hatalomra kerülnek, ott áthatolhatatlan sötétség honol. Ahol pedig menteni akarják a halálra sanyarított népet? „Olyanokon segítünk”, mondotta Safstrom amerikai őrmester, „akik arra törekszenek, hogy meggyilkoljanak bennünket. Nappal segítjük őket, éjjel fordulnak egyet, hogy végezzenek velünk.” Az őrmester ezt képtelen megérteni. Nem ismeri Edgar Allan Poe elbeszélését az őrültekről, akik rabul ejtették gyógyintézetükben az orvosokat és az ápolókat.

Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Halász Péter: Az elnémult trubadúr

Következő cikk

Halász Péter: Ördögi esetek