Halász Péter: Ördögi esetek

16 perc olvasási idő

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer az esztendőnek egy olyan időszaka, amelyet magyar nyelven uborkaszezonnak neveztek. Most nincs uborkaszezon, de sokszor úgy vagyunk vele, bár lenne. Soha nem hittem volna, hogy egyszer olyan lesz a világ, hogy az uborkaszezon után érzünk nosztalgiát. Az uborkaszezon két hónapig tartott, június végétől augusztus huszadikáig, amely dátumtól kezdődött (nyaralóhelyek árszabásában) az utószezon. Magára az elnevezésre, hogy „uborkaszezon”, nem lehetünk különösebben büszkék, mert szolgai fordítása a német Saueregurkenzeit-nek. Az angol nyelv találóbban és szellemesebben „silly season”-nak nevezi az évnek ezeket a hónapjait, csacska-szezonnak, amikor „mindenki nyaral” és a lapok szerkesztőségeiben úgy sóhajtanak föl, hogy „már megint nem történik semmi a világon”, tehát szenzációként kell nagydobra verni a napihírt is. És ha figyelemreméltó napihír sincs, akkor kreálni kell az eseményt. Így pillantottak meg az 1934-es esztendő silly season-jában a skóciai Lochnessi tóban egy tengeri szörnyet, amelynek föl-fölbukkanásáról – bár immáron bocsánatkérő mosollyal – máig tudósítanak Anglia bulvárlapjai. A lochnessi tó 230 méter mély, elképzelhető tehát, hogy Nessy (ez a szörny beceneve) kellemesen ellakozik benne. Mivel azonban a Balaton legmélyebb pontján, Tihany és Szántód között sem több 11 és fél méternél, az uborkaszezonban pihegő pesti riporterek másra vadásztak a magyar tenger környékén, és így csattant el minden nyáron az a bizonyos „siófoki pofon”, amelyet a váratlanul helyszínre érkező férj kent le a hitvese oldalán (nem föltétlenül a strandon) heverő idénylovagnak. Az uborkaszezonban a riportlapok ilyen eseményekkel voltak teli. Valaki minden nyáron fölmászott a Ferenc József-hidat díszítő turulmadárra, azzal fenyegetőzött, hogy kétségbeejtő (anyagi, családi, szerelmi) helyzetében végez magával, de csak a legritkább esetben vetette magát a Duna hullámaiba, addig ült a rézmadáron, míg a fotóriporterek és filmhíradó-operatőrök ellátták feladatukat és tűzoltók lehozták onnan. Ilyen és ehhez hasonló nyári szenzáció mindig akadt. De jó lenne manapság is csak ilyen híreket olvasni. Egy bizonyos Sárga Ferenc nevű úr megszöktetett – és kijátszva a heves szülői ellenzést – nőül vett egy Darkó Magda nevű úrleányt. Sok riport és még több fénykép készült róluk mind a napi- mind a hetilapok hasábjaira. Szomorú, de volt uborkaszezon gyilkosság is, amely azután a nyomozással, az annak során földerített motívumokkal és a tárgyalással bőséges anyagot szolgáltatott a sajtónak. Egy dr. Erdélyi Béla nevű fiatalember feleségül vette Forgách Anna (színpadi szerepléseiről csak kevéssé ismert) színésznőt, magas életbiztosítást kötött reá, nászútra a Semmeringre utaztak, ahol azután séta közben az ifjú feleség a mélybe zuhant és szörnyethalt. Arra, hogy Erdélyi a szakadékba lökte feleségét nem volt bizonyíték, de az ilyen irányú gyanú napról napra tápot kapott az Erdélyiről kiderített kompromittáló körülményekből, eladósodottságából, abból, hogy doktorátusa hamis volt, sőt, még érettségi bizonyítványa is abból a Rőser-féle magánintézetből származott, ahol azt pénzért árusították. A Rőser-intézet egyszeriben híres lett, számtalan vicc született róla, bevonult Szántó Armand és Szécsén Mihály valamelyik vígjátékába is. A tisztviselő referál az igazgatónak egy bizonyos „trust”-tól érkező levélről (u-val ejtve a szót), mire az igazgató felkapja a fejét és megkérdi: – Mondja, milyen érettségije van magának? – Rőser – feleli a tisztviselő. Mire az igazgató megadóan bólint: – Akkor trust.

          Bár az ilyen előre kitervelt gyilkosságért halálbüntetés járt, Erdélyit a bíróság nyilván a tárgyi bizonyíték hiányában – „in dubio pro reo” – halálra nem, de életfogytiglani börtönre ítélte. Ha előéletében nem lett volna annyi sötét folt, talán fölmentik. A hajdani uborkaszezonban azonban mégis inkább a szórakoztató események foglalkoztatták a közvéleményt, mint például az, hogy Sigurd herceg, a svéd király unokája tűzön-vízen keresztül ragaszkodván ahhoz, hogy nőül vegye Patzek Erikát, egy berlini kereskedő leányát, szembeszállva a morganatikus házasságot ellenző királlyal és atyjával, a trónörökössel, lemondott rangjáról. Ez is a sok esztendővel ezelőtti uborkaszezon eseménye volt, csakúgy, mint Nessy első megpillantása. Vajon végül házasságot kötöttek-e Sigurd herceg és Patzek Erika és megtalálták-e egymás oldalán a boldogságot, erről szóló megbízható értesülésnek nem vagyok birtokában.

          Uborkaszezon nincs többé, évszaktól függetlenül záporoznak reánk a torkot szorító, vérlázító, kétségbeejtő események, olyan tömegben és akkora intenzitással, hogy kiolvadással fenyegetik a pszichikai biztosítékot – nem, nem, közülük ezúttal egyetlen egyet sem említek –, nagy megkönnyebbülés az újságban mégis egy igazi, hamisítatlan, uborkaszezonba illő tudósításra bukkanni. Arról van szó az egyikben, hogy most már nem fér hozzá kétség: ördög lakik a Göschenen-t és Airolo-t összekötő, svájci Szent Gotthárd alagútban. A világnak e leghosszabb gépkocsi-alagútja 1154 méter magasságban (hossza: 16 kilométer és 300 méter ) húzódik. Mint a tudósításból kiviláglik: az alagút göscheneni bejáratától számított 4-edik kilométernél rejtélyes dolgok történtek. Sőt, a rejtélyek sorozata már az építés alatt megkezdődött azon a ponton: a gépek merőben más kőzetbe ütköztek, mint az építkezés többi szakaszán, a többinél ellenállóbb, gránitnál keményebb rétegbe. S miután elkészült az alagút, a falán – s mindig ugyanazon a ponton – repedések támadtak, a tetőburkolat föllazult, nagy kődarabok zuhantak a pályára. Kezdetben közeli forrást gyanítottak, mágneses mezőt, de a feltételezés megdőlt. Ezeket a jelenségeket sikerült ugyan kiküszöbölni, de a 4-es számú kilométernél, immáron a közlekedésben, furcsa eseteket észlelnek. Autók minden ok nélkül megtorpannak, vezetők, olykor egész családok kiszállnak a kocsiból, és szédülten őgyelegnek az alagútban. Más vezetők hirtelen a gázpedálba taposnak és – bár tilos – megelőzik az előttük haladó kocsikat, megesik, hogy visszafordulnak (ami ugyancsak szigorúan szabályellenes) és visszafelé robognak, mintha űznék őket. Indokolatlan torlódások keletkeznek, kutyák szűkölnek, egyszer egy csirke éktelen zajongással kirepült az autóból, eltűnt a falburkolat mögött és nem került elő soha többé. Autókból olykor kifogy a benzin. És mindig ugyanott, mindig a 4-edik kilométernél. Mi lehet a magyarázat? Astrid Strub, a göscheneni községtanács elnöknője természetesen tudja és következőket adja elő:

          – A tizenharmadik század elején a helybeli lakosság elhatározta, hogy hidat épít a mély Schöllenen-szakadék fölé, amely eladdig lehetetlenné tette a közlekedést a Gotthard-hegységnek abban a régiójában. A munka azonban rettentő nehezen ment, mindaddig, amíg az ördög meg nem jelent előttük és föl nem ajánlotta a segítségét. De támasztott egy feltételt: igényt tart a hídon elsőként áthaladóra. A falubeliek ezt megígérték, s azután úgy játszották ki az ördögöt, hogy elsőnek egy bakkecskét küldtek a hídra. Az ördög erre irtózatos dühbe gurult, lerohant a Göschenen alatti Wassen faluba, ott letört egy nagy darab sziklát a hegyből, vállára vette és elindult vele fölfelé, hogy a magasból ráhajítsa a hídra. Útjában találkozott egy anyókával, aki szánakozva nézte a súlyos sziklát cipelő ördögöt, a nyomába eredt és újra meg újra tanácsolta neki, tegye le azt a nehéz sziklát és legalább pihenjen meg egy kicsit. Az ördög végülis engedett az unszolásnak, letette a sziklát, mire az anyóka villámgyorsan kereszteket festett a szikla minden oldalára. Az ördög erre eltűnt és 700 esztendeig nem jelentkezett. Amikor azonban épülni kezdett – éppenséggel a régi híd alatt – az autó alagút, nyomban előkerült és azóta is igyekszik borsot törni az emberek orra alá, bosszúból a 700 évvel ezelőtt rajta esett sérelemért. Ez tehát a magyarázat!

          A göscheneni tanács elnöknőjének a magyarázatát én a magam részéről tökéletesen elfogadhatónak látom. Hiszen ha valaki, ő csak tudja. Imigyen megismervén a Szent Gotthárd-alagút rejtélyes eseteinek titkát, aggodalom szorítja el szívemet. Mivel a világnak azon a leghosszabb autó-alagútján esztendőként több millió gépkocsi halad át, személy- és teherautók, attól tartok, hogy előbb-utóbb kifüstölik onnan a nem túlságosan ártalmas, inkább csínytevő ördögöt. Idekint meg körülnéz és példát vesz azokról az emberekről, akik miatt nincs többé uborkaszezon ezen a világon. Akkor válik majd igazán veszélyessé.

Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Halász Péter: “Egy az Isten”

Következő cikk

Halász Péter: Gerron és Gurdev