| A New York-i magyar negyednek, a Second Avenue-nak, mindig sűrűn követték egymást a különféle szenzációi. 1957 késő őszének az volt a nagy eseménye, hogy Jávor Pál, a színész, hazatért Magyarországra. Mária azon a nyáron még kétszer is látta őt. Egyszer a magyar hentes boltjában. Kolbászt vásárolt, egy kis vekni kenyeret és vizesuborkát. Többen is voltak az üzletben, valaki megszólította Jávort, „hogy van, művész úr?” Jávor rámutatott a kezében tartott csomagra: – Ezt bevágom és akkor mindjárt jobban leszek – mondta. Akik a boltban voltak, nevettek. Második alkalommal az utcán látta Mária, ő éppen hazafelé sietett munkahelyéről, a tisztítóból, a színész szembe jött vele rövid, jellegzetes lépéseivel. Halványzöld szemüveget viselt, a tekintete láthatatlan volt, Mária önkéntelenül, mielőtt még gondolkozhatott volna, már köszöntötte is: – Jó napot művész úr…. Csak aztán lett lángvörös az arca és gondolt rá, dehát micsoda szamárság ez, hiszen Jávor nem ismeri őt, hogyan veszi ez most ki magát, ez a hirtelen köszönés? De lehetett a hangjában valami, ami a színészt megállásra késztette. Jávor megtorpant, ránézett a zöld szemüveg mögül és a kezét nyújtotta.
– Jó napot – mondta és még egyszer: – Jó napot kívánok. Hogy van? A hangja halk volt és lágy. Mária úgy érezte, mintha megsimogatták volna az arcát. – Köszönöm – mondta zavartan – jól vagyok művész úr… – és oly sután érezte magát, oly ügyefogyottnak és úgy vélvén, hogy most Jávor is arra vár, hogy ő valamilyen magyarázatát adja, honnan ismerik egymást, hozzátette: – Camp Kilmerben találkoztunk utoljára a művész úrral… mindjárt az érkezésünket követő napon… művész úr igazított el bennünket abban a nagy barakkban. – Ó, igen – mondta a színész – hogyne. Jól megy soruk? Boldogulnak? – Igen… megvagyunk. Hála Istennek mindannyian. Művész úr hogy van? És ahogy kérdezte, már megbánta, nem volt ez a kérdés túlságosan bizalmaskodó, hogy jön ahhoz, hogy csak úgy megkérdezze tőle, mint régi ismerőstől: hogy van? A színész nem felelt azonnal. A szemüvegéhez nyújt, megigazította, imkább csak megérintette a keretét és azt mondta: – Nehéz…nagyon nehéz. Halk volt a hangja és lemondó. Aztán újra a kezét nyújtotta: – Viszontlátásra. Sok szerencsét kívánok… – Köszönöm, művévsz úr. És tovább ment rövid lépéseivel Jávor Pál a Second Avenuen. Mária is elindult, de aztán megállt, utána nézett. És egyszerre csak a pesti Sándor utcát látta, a Rádió épületét, nagy tömeget és a nyitott autót, amelyben Jávor áll és mosolyogva osztogatja az autogramjait, „művész úr ide is egyet… művész úr nekem is egyet…” és nyílik a Rádió kapuja, öten is szaladnak ki rajta. „Palikám, az Isten szerelmére, öt perc múlva kezdődik az adás… gyere azonnal, mert lekésel”…A látomás hirtelen eltűnt. Second Avenue. Jávor rövid lépteivel haladt… mindjárt eléri a 79. utcát. Körülötte közönyös emberek, szembejönnek, mögötte mennek, senki sem néz rá, senki nem nyújt neki autogram-könyvecskét, „művész úr, nekem is egyet…” Mária elolvasta Kabos Gyulának, a hajdan oly népszerű színésznek két kis könyvét, amelyet Szomor Józseftől, az Amerikai Magyar Népszava akkor már nyugdíjas munkatársától kapott kölcsön. Rövid írások két kötetben. Az egyik így kezdődött: „Megyek a Second Avenuen és lógatom a fejem. Már észrevettem, hogy valaki követ, hol hátul marad, hol előreszalad, de leginkább oldalt tart lépést velem. Nem szól egy szót sem, csak hűségesen ballag velem.” Az írásnak az volt a címe: „Én és az árnyékom.” Mert az árnyéka volt az, amely követte Kabos Gyulát a Second Avenuen. És most, ahogy Mária Jávor után nézett, eszébe jutott, hogy Kabos is ugyanitt ment, a Second Avenuen, amíg egy napon el nem tűnt mindörökre. Szomor törzsvendég volt a tisztító-üzemben és egyszer elmesélte, hogy 1939. február 9-én ő készített interjút a lapjába Kabossal, ezzel a címmel: „Amerikába érkezett a magyar filmek legkiválóbb sztárja!” „Nehéz, nagyon nehéz”, mondta most Jávor. A 79. utcánál befordul balra és azzal eltűnik Mária szeme elől. Az asszony akkor fölrezzen, elszégyeli magát, hogy így elbámészkodott, sietős léptekkel folytatta az útját hazafelé. Most meg egyszerre itt van az Avenue-szenzáció: Jávor Pál hazatért Magyarországra. Ősszel vendégszerepelni ment Kanadába, a „Bercsényi huszárok”-ban játszott és onnan már nem jött vissza New Yorkba. Montrealban fölszállt a „Báthory” nevű lengyel gőzösre és azon elindult hazafelé. Horváthék számára a Jávor-dráma azért nyert személyes jelentőséget, mert a vele történt találkozásuk 1956 decemberének legvégén olyan feszültséggel teljes körülmények között ment végbe, a Camp Kilmer-i táborban. Az amerikai hatóságok akkor ismét üzembe helyezték a New Jerseyben lévő tábort, amelyet a koreai háború szélcsöndje után bezártak, lévén hagyományosan leszerelő tábor. New Yorkban és Jerseyben élő magyarul-angolul beszélő személyeket alkalmaztak, akkor tolmácsolásra, eligazításra, kitűnő fizetéssel, tiszti ellátmánnyal. „A magyar forradalomnak kellett kitörtnie ahhoz, hogy nekem végre állásom legyen Amerikában”, kiáltotta egyszer Kilmerben Békeffi László, az egykor legendáshírű konferanszié. Így kapott állást akkor Jávor is. Az alkalmazás addig tartott, amíg a magyar menekültek áradata, amikor az utolsó is utat talált az amerikai világba, a tábort bezárták. A pompásan dotált állások megszüntek. – Az egészben csak az érthetetlen – mondta Máriának a férje, Károly –, hogy valaki végignézi, végig asszisztálja harmincezer menekült érkezését egy vérbefojtott forradalomból, elsőkézből kapja az élményt és akkor úgyszólván hónapokkal később sarkon fordul és visszatér oda, és abba, ahonnan a szeme előtt elvonult harmincezer, Amerikába befogadott menekült. Meg lehet ezt érteni? Albók János, Amerika egyik legtehetségesebb fotókrónikása, mellesleg szabó mesterem adta meg a kérdésre a választ. Albók 1894-ben Munkácson született, 1921-ben vándorolt ki Amerikába. Hozta magával öreg fényképező-masináját és a folyton változó New York arcát senki sem örökítette meg oly költői kamera-lencsével, mint ő. A CBS-televízió félórás műsorban prezentálta John Albok New York-i fotókrónikáját. Szabóműhelyét a Madison Avenue 90. utcáinak táján sohasem adta fel. Annak a műhelynek elnyűtt, kopott foteljában évtizedek során érdekes vendégek váltották egymást. – Sokféle oka lehetett arra, hogy hazatérjen – mondotta Albók -, de a mindent eldöntő ok mégis az, hogy félt. Van ugyanis egy mindennél rettenetesebb félelem: a befejezetlenül, csonkán maradt életműtől gyötrő félelem. Diktátortól, zsarnoktól, hóhértól sohasem tud úgy félni az ember, mint önmagától, saját be nem fejezett munkájától. Volt egy gyakori vendégem abban a fotelban valamikor… óh… több, mint negyedszázaddal ezelőtt. Egy tehetséges magyar író. Egyszerre csak fölkerekedett és a háborús Európán keresztül elindult az évtizedekkel azelőtt odahagyott szülőhazájába, Magyarországra. 1941 ősze volt. Aki tudott, akinek módja volt reá, elmenekült onnan. És ő elindult – oda. Pedig rettegett a háborútól, a hitlerizmustól, a diktatúrától, ugyanúgy rettegett, mint azok, akik onnan menekültek, ha tudtak, és ő mégis odamenekült innen, mert magyar író volt és mindennél inkább attól rettegett, hogy már nem tudja megírni azt a néhány könyvet, amit még föltétlenül meg kell írnia. Elűzte tehát a félelem a biztonságtól. Írni akart és nem biztonságban élni. És mi lesz magával, ha elfogják, kérdeztem tőle, amikor utoljára ült ott, abban a fotelban, ha azzal vádolják meg, hogy amerikai kém, veszedelmes plutokrata, tömlöcbe vetik, meghurcolják, mi lesz akkor? Rám nézett és nagyon őszintén azt mondta: – Semmi sem lehet olyan borzalmas, mint hogyha nem tudom befejezni a „Bolhacirkusz” második kötetét. Most már nyilván tudják, hogy ez az író Remenyik Zsigmond. A „Bolhacirkusz első kötetét 1932-ben írta. De a mondanivalója két kötetre szólt. Annak híján befejezetlen mű maradt volna. Ezért ment haza. És ezért ment haza meggyőződésem szerint az olyannyira kritikus helyzet dacára Jávor Pál. A többi mind csak körülményes megokolás. Anyagi gondok? Feleségének, Olgának igen jómódú családja van Bécsben. Betegeskedés? Itt jobbak a gyógyszerek, a kórházak, az orvos-ellátás, mint Budapesten – 1957-ben! Hazament, mert az életmű befejezetlen volt. Hol és hogyan maradt csonka a művészi portré? Őrajta kívül nem tudhatja senki más. Amikor nem egészen két esztendővel később Horváthék Jávor Pál elhunytáról értesültek, eszükbe jutott, amit Albók János mondott a befejezetlen életműről. Nagy temetésről szóltak a pesti hírek, akkora tömeg kísérte utolsó útjára Jávor Pált a farkasréti temetőben, hogy ameddig ellátott a szem, emberek feketéltek. A cigányzenekar azt játszotta, hogy „Most van a nap lemenőben…” meg még azt is, hogy „Lehullott a rezgő nyárfa ezüstszínű levele…” Mindenki sírt, úgy szóltak a pesti hírek, zokogva búcsúztak a felejthetetlen Peer Gynttől, Petruchinótól, meg a Noszty fiútól és a Bercsényi huszártól is, kinek melyik Jávor élt az emlékezetében. Ötvenhét esztendősen hunyt el, nem magas kor, de mintha annak elrendelt és elrendezett befejezéséért kellett – úgy érezte – nem „haza”, de visszatérnie. Egy régi amerikai színházi lexikonban az érdeklődő rátalál Kabos Gyulára. Annyi áll róla benne, hogy Budapesten született 1888-ban és meghalt New Yorkban 1941-ben. Két esztendővel azután, hogy az Amerikai Magyar Népszava lelkes riportban ünnepelte: „Amerikába érkezett a magyar filmek legkiválóbb sztárja!” Az amerikai színi-lexikon szűkszavúbb: ”He collapsed while acting in the Greenpoint section of Brooklyn.” Előadás közben összeesett Brooklyn Greenpoint nevű negyedében. Ötvenhárom esztendős volt. Hol van a sírja? A kis magyar temetkezési vállalat, amelynek krónikájában föllelhető volna, már régen megszünt. 1941 már szintén régen volt. Földeríthetetlen, hogy hányan kísérték az utolsó úton. Teljes bizonyossággal csak egyetlen hűséges kísérőről tudunk, akiről ő maga írt: árnyéka a Second Avenuen. |
