Halász Péter: Gerron és Gurdev

A filmművészetben montázsnak nevezik az eltérő eredetű epizódokból komponált alkotást, a tértől és időtől független mozzanatok fölidézését egy-egy lelkiállapot vagy cselekedet okának és következményének megvilágítására. Ha úgy tetszik, Madách „Ember Tragédiája” is montázstechnikával alkotott mű. Orson Welles híres filmje, a „Citizen Kane” montázsokkal kelti életre egy ember sorsát, felfűzve a társadalmi változások láncolatára. Az olvasót alkalmasint meglepi ennek az írásnak a címe: Gerron és Gurdev. Ki ez a kettő?

A német filmeket a hitleri-korszak előtt a magyarországi közönség is kedvelte. A „Mese a benzinkútról” címmel játszották, ha jól emlékszem, a „Die Drei von der Tankstelle”, 1930-ban készült Ufa-filmet. Most a televízióban ismét megnéztem. Emlékeztem egyes jeleneteire, pedig amikor először láttam a Baross-téri Capitol-filmszínház páholyából, kilenc vagy tíz évesnél több nem lehettem. Anyám szenvedélyes mozilátogató volt, amit megkönnyített, hogy apám jóbarátja, Pirkner rendőrkapitány, szívből utálta a mozikat, talán azért, mert kötelmeihez tartozott az előadások ellenőrzése. Miután értesült róla, hogy anyám a filmek rajongója, két személyre érvényes hivatalos bérletét készséggel kölcsönözte időről-időre. Nem tudom, hogy az ajtónállók anyámat fogadták el Pirkner rendőrkapitánynak vagy a ranglétrán meglepő gyorsasággal magasba jutó rendőrtisztként engem, de tény, hogy sohasem akadékoskodtak. Így aztán tíz éves koromban már jól ismertem Al Jolsont (Singing fool) és Emil Jannings-t (A hontalan hős) Renate Müllert („Viktor és Viktoria”) meg az összes többi akkor híres filmsztárt, köztük Lilian Harvey-t is (Táncol a Kongresszus).

A „Mese a benzinkútról” három jóbarátról szól, akik miután elkönnyelműsködték minden pénzüket és a két lelhetetlen ügyvéd a hitelezők követelésére lefoglaltatja és elárverezi mindenüket, hirtelen ötlettel országútszéli benzinkutat létesítenek. A három jóbarát: Willy Fritsch, Heinz Rühmann és Oskar Karlweis, a gazdag kisasszony pedig, aki nyitott Mercedes sportkocsiját fékezi a benzinkútnál, hogy fülig beleszeressen Willy Fritschbe, majd feleségül menjen hozzá: Lilian Harvey. Közben több ének- és táncszám színesíti a történetet, amelyet azzal az angol szóval lehet röviden jellemezni, hogy: silly, ami azonban minősíthető azzal, hogy jóindulatúan és kendőzetlenül naív kedéllyel az, amit a közönség méltányolt, elfogadott, nemcsak Németországban, de másutt is, például Angliában. Lilian Harvey angol-német szülőktől származott, Londonban látta meg a napvilágot, nyelvtudása olyan tökéletes volt, hogy filmjeinek angol és francia változatában nem kellett őt szinkronizálni. Paul Martin magyar származású filmrendező volt az élettársa és néhány magyarországi látogatása alkalmával olyan jól érezte magát ott, hogy birtokot vásárolt a Hajdú-Bihar megyei Tetétlen környékén. Karrierje a háború kitöréséig tartott, aztán Franciaországba ment, 1968-ban halt meg 61. esztendős korában, Cap d’Antibes-en.

Mindezt azonban csak mellékesen, amit a montázs-dramaturgia engedélyez, mert ez az írás nem róla szól, magának a benzinkútnak a meséje is csak a hátteret körvonalazza, mindaddig, amíg eljutunk a két címszereplőnk egyikéhez, Kurt Gerronhoz. A benzinkútról szóló filmben ő játszotta az ügyvédet, aki a hitelezők követelésére elszállíttatja a három jóbarát lakásából a lefoglalt bútorokat, korholja a könnyelmű fickókat, veszekszik velük, kedélyes, vígjátéki humorral. Kihez lehetne őt hasonlítani, hogy külseje és jellege nyomban ismerős legyen? Keveréke Csortos Gyulának, az idősebb Latabár Árpádnak (ha élnek még olyanok, rajtam kívül, akik emlékeznek rájuk), Somlay Arthurnak és Salamon Bélának, csupa ellentétes karakter és szerepkör, azonkívül sanzonénekes is, mindez pedig abba a tipikusan berlini színbe és modorba hímezve, ami a weimari köztársasággal együtt kifakult a világból mindörökre. Illesszük minden jelző és jellemzés után a „volt” szócskát, Kurt Gerron ugyanis nem él már, nem élne akkor sem, ha nem pusztítják el mesterségesen. Amikor néztem a televízió képernyőjén a könnyed mesét a benzinkútról, Kurt Gerron alakja egyszerre csak rejtélyes módon kiemelkedett a képből, megnagyobbodott, előtérbe lépett, úgy valahogy, mint az angol Blow-Up (Nagyítás) című filmben David Hemmings addig-addig nagyítja a Hyde Park egyik fás-bokros oldalról készített felvételét, amíg kibontakoznak ott egy bűntett körvonalai. Ebben a tipikusan német filmben, Wilhelm Thiele jellegzetes Ufa-rendezésében, a story kedves együgyűségében és a minden mozzanattal, minden szereplővel harmonizáló Gerron-alakítással, egyszerre, átmenek nélkül ott állt a „blowup” félreismerhetetlen áldozata: Kurt Gerron. Minden gördül tovább: Heinz Rühmann és Willy Fritsch és Lilian Harvey előtt még évtizedek élete áll, de Gerronra – bár ő még nem tudta – kimondatott már a halálos ítélet. Amint millió és millió másokra is. De a benzinkút meséjében Hemmings most egyedül őt nagyította, amíg rajta keresztül leleplezte és hidegrázón érzékeltette a történteket. Hogy miért kellett neki meghalnia és a többiek miért élhettek, miért kellett ebből a csoportképből egyedül neki menekülni és a többi miért maradhatott? Azért, mert miután Hitler Adolf birodalmi kancellár lett és a nemzeti szocialisták magukhoz ragadták a hatalmat, Heinz Rühmann és Willy Fritsch változatlanul németek maradtak, Lilian Harvey angol, Kurt Gerron viszont söpredéknek számított, az emberiség salakjának, szégyenfoltnak, nem lehetett többé maradása az országban, ahol sikeres színész volt, filmsztár, kedvenc. Addig. A „Kék Angyal” című filmet 1930 április elsején elragadtatottan tapsolta a német közönség a berlini Gloria-Palast filmszínházban, a főszerepet, Lolát, az addig ismeretlen Marlene Dietrich alakította, Unrath professzort, aki végzetesen beleszeret és a szerelembe belehal, Emil Jannings, a Kék Angyal mulató főnökét pedig az a Kurt Gerron, aki három évvel később ugyanott, ugyanabban a Berlinben már nem számított sem németnek, sem embernek. Hányan voltak a Gloria-Palast akkor tapsoló nézői között olyanok, akik ezt el is hitték?

Gerron elmenekült Berlinből Hollandiába, de ott már nem volt többé ismert filmszínész, sanzonénekes, komikus és tragikomikus szerepek alakítója, és bár a „Kék Angyal” világsikert aratott és abban ő a mulató tulajdonosát játszotta, de hollandul nem tudott, zsidó színházat alapított, tehát abban a társulatban még mindig ő volt Kurt Gerron, de már nem sokáig, mert a németek utána jöttek Amszterdamba és elhurcolták az általuk Theresienstadt-nak nevezett csehszlovákiai Terezin-be, ahol koncentrációs tábort létesítettek. Ördögi ötletük támadt, elhatározták, hogy filmet forgatnak „A Führer egy várost ajándékozott a zsidóknak” címmel és tartalommal. Megbízták Gerront a forgatókönyv megírásával és a film megrendezésével, hadd ámuljon a Vöröskereszt, ha olyan nagyon kíváncsi arra, hogyan megy a zsidóknak némethonban. A foglyokkal díszleteket építtettek, hivatalokat, kávéházakat, iskolákat, színháztermeket, postairodát, olyan pompás kisvárost, hogy Potemkin belesárgult volna az irigységbe. Gerron leforgatta a filmet. Akik ott találkoztak vele, elmondták, hogy felére fogyott, futkosott, rendezett, ellenőrzött, és amikor a film elkészült, az összes szereplőit, a szerepek alakítóit, felnőtteket, gyerekeket, nőket és férfiakat a kameramant és a rendezőt, mindenkit, egytől-egyig kivétel nélkül, bevagoníroztak, elszállítottak Auschwitzba és elgázosítottak.

A másik címszereplő, Gurdev, az ő históriája, legalábbis eddig, rövidebb. Ügyét a közelmúltban tárgyalta a müncheni esküdtbíróság. Gurdev Indiából vándorolt be Németországba, német nőt vett feleségül és a Münchentől nem messze lévő Weilheim városában egzisztenciát alapított. (Weilheimben élt egyébként a háború után egy ideig Horthy Miklós is, mielőtt Portugáliában telepedett le.) Gurdev pizzasütéssel foglalkozott és akik az ő kezéből vették át a nagy népszerűségnek örvendő olasz lepényt, elégedettek voltak vele. A 40 esztendős Gurdev azonban nem volt tökéletesen elégedett, úgy gondolta, hogy dukál neki egy indiai hitves is, annál inkább, mivel ottani szokás szerint jelentős hozományt adnak a szülők a lánnyal együtt. Gurdevnek pedig sürgősen szüksége lett volna egy automobilra. Elutazott tehát Gurdev Indiába, és ott, amint azt a hagyomány előírja, családi kapcsolatok útján feleségül vette a 28 éves Amarjit-et. Amarjit szülei nem állták a szavukat, a hozomány szegényesebbnek bizonyult, amint azt Gurdev remélte, autó helyett csak egy motorkerékpárt kapott. Indiában az a szokás, hogy ha az ifjú férj becsapottnak érzi magát a hozomány értéktelensége miatt, akkor benzinnel leönti, majd meggyújtja a feleségét. Az indiai belügyminisztérium egyedül Delhiben kilencezer ilyen esetet regisztrált a 90-es évek végéig. Esetet? Bűntettet? Ahogy vesszük. Gurdev is leöntötte benzinnel a feleségét és a benzint meggyújtotta. Felesége a halálos ágyán mások előtt is megvádolta Gurdevet a gaztettel. A rendőrség elől Gurdev Nepálon át hazamenekült Németországba. Miért ne? Hiszen német állampolgár, amit kétségbe vonni senki sem merészel. A törvény keze azonban lesújtott rá és az Indiából érkezett terhelő adatok birtokában a müncheni esküdtszék elé került. Az ügyész életfogytiglani börtönbüntetést követelt reá, a bíróság azonban enyhébben ítélkezett. Gurdev ugyanis azt vallotta, hogy nem akarta ő a feleségét meggyilkolni, csak egy kicsit leönteni benzinnel és óvatosan meggyújtani, a lángokat mérsékelt szinten tartani, de azok valamilyen érthetetlen okból elharapóztak, ami neki nem volt szándékában. Ő csak meg akarta róni Amarjit szüleit, mivel autó helyett motorkerékpárt adtak neki hozományul. A bíróság hitelt adott a védekezésének és „további adatok beszerezhetőségének híján” Gurdevet csak halált okozó súlyos testi sértés elkövetése miatt ítélte el. A bíróság hazudott. Abból az észak-indiai faluból ugyanis, ahol Gurdev elkövette a „súlyos testi sértést” megérkezett a tárgyalásra egy rendőrtiszt és elmondotta, hogy jajveszékelt Amarjit a kórházi ágyon, mielőtt kiszenvedett. Azt, hogy a férje gyilkolta meg. Azonkívül a bíróság menettérti jegyet küldött Indiába a megidézett tanúknak, akiktől beszerezhetett volna minden „további adatot” és azok útra is keltek és elrepültek – Bécsig. Ott tébláboltak egy ideig, majd hazarepültek. Az igazság az, hogy a Gurdevet kérdőre vonó Törvény keze megremegett. Ha életfogytiglani elzárásra ítéli, amit az ügyész követelt, még a végén fajüldözéssel vádolják. Óvatosnak kellett lenni. Meg aztán: ahány ház, annyi szokás. Végül kilenc évre ítélte az indiait, amiből az majd leüli (talán) a harmadát és szabadulása után vígan süti tovább Weilheimben a pizzát. Íme, a fölnagyított (blowup) képmás egyike mögött a világméretű gazság, a másik mögött a világméretű megalkuvás. Nem csak a filmművészet, de a történelem is eltérő eredetű epizódokból komponál alkotást. Ezt nevezik montázs-technikának. És ezzel a tanulsággal szolgál a mese a benzinről.

Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Halász Péter: Ördögi esetek

Következő cikk

Halász Péter: Csodák

en_USEnglish