|
Az 1947-es esztendő őszén a történt, hogy több, mit két napig tartó körülményes és fárasztó utazás után egy magas, ösztövér, esőköpenyes férfi érkezett Londonból a skóciai Jura szigetére és ott Margaret Nelson udvarházát kereste. Az út a révhajó-állomástól hosszú volt a Nelson-házig és a férfi gyakran kényszerült megállásra, hogy pihenjen egy kissé. Olyankor köhögött, megtörölte verejtékező homlokát és várta ziháló lélegzésének csillapodását. Megtalálván a Nelson házat, bekopogott és az ajtót nyitó Margaret asszonynak bemutatkozott, elmondotta, hogy a londoni Observer munkatársa, főszerkesztőjétől, David Astortól értesült arról: Nelson asszonynak van egy távoli, lakatlan tanyaháza a szigeten, amelyet esetleg bérbe adna. Ő szívesen beköltözne abba a tanyaházba, minthogy zavartalanul akar dolgozni. Regényt ír ugyanis. A főszerkesztőt jól ismerte Margaret Nelson, mivel Astornak birtoka volt Jura szigetén. Az elhagyatott tanyaházat, jó tizenöt kilométernyi távolságra a Nelson-háztól, bérbe adta a különös férfinak, aki bőröndjén kívül egy teavíz-forraló kannát, egy nyeles serpenyőt és egy kis írógépet cipelt magával. A tanyaházhoz keskeny, gidres-gödrös szekérút vezetett, szeszélyes kanyarokkal, göröngyös dombokon át. [Később a férfi magával hozta Londonból ócska motorkerékpárját és a környékbeliek látták olyankor, amint az út szélén kínlódott az éppen bedöglött motorral.]. A férfi egy esztendeig dolgozott a regényen, 1948-ban fejezte be. [Most hatvan esztendővel később még mindig alig múlik el nap, hogy látogatók ne csöngetnének be az udvarház kapuján, hogy a Nelson család ott élő tagjait – és a már igen magaskorú Margaret asszonyt – a régi emlékekről faggassák, vagy útbaigazítást kérjenek a tanyaházhoz, ahol a különös férfi megírta regényét. Dokumentumfilmek és televíziós-drámák készülnek, forgatócsoportok rajzanak ki Jura egyetlen szállodájából, a Craighouse-ból, a tanyaházhoz, utazási irodák társasutazásokat hirdetnek és szerveznek Jura szigetére. A férfit ugyanis, aki 1947-ben bérbevette a tanyaházat, úgy hívták, hogy George Orwell. Regényének, amelyet ott írt, a címe: 1984.
Mielőtt Jura szigetére utazott, elmondta kiadójának, hogy a témát 1943 óta forgatja a fejében. Rövid részleteket már feldolgozott belőle. De figyelmeztető hangsúllyal nyomban hozzátette: – Nem lesz belőle olyan könyv, amelytől nagy példányszámot lehetne remélni. De úgy gondolom, hogy tízezer példányra azért biztosan lehet számítani.
A regény azóta több, mint hetven nyelven látott napvilágot. 1955-ben megfilmesítették. Hogy ma hány példány van belőle világszerte a világon, annak még becslésére sem vállalkozik a kiadó, túl azon, hogy a százmilliótól nem lehet messze. Hiszen csak angol nyelvű kiadásából tízmillió példány fogyott, nem számítva az évről-évre egymást követő hatalmas példányszámú amerikai „paperback” kiadásokat.
Ki volt George Orwell és miről szól a regény, amely címéül a baljós évszámot viseli? Eric Blair volt az igazi neve, 1903-ban született Indiában, ahol apja gyarmati szolgálatot teljesített, iskolai tanulmányait Etonban végezte. Tizenkilenc esztendős korában visszatért Indiába, 1928-ig az Indian Imperial Police kötelékében szolgált, aztán Párizsban töltött két esztendőt, majd egy angliai iskolában tanított, később könyvkereskedésben dolgozott. 1937-ben Spanyolországba ment, a köztársaságiak oldalán részt vett a polgárháborúban és megsebesült. A második világháború alatt a polgárőrségben szolgált, a BBC-nek dolgozott, majd a „Tribune” című folyóirathoz csatlakozott. [Az egyetlen olyan angliai laphoz – mondotta -, amely sem a kormány politikáját nem támogatta kritika nélkül, sem a háborút nem ellenezte, sem pedig nem hódolt be az orosz mítosznak.] Később az Observer munkatársa lett, a londoni hetilap francia, majd németországi tudósítója. 1950-ben, 47-esztendős korában, tuberkulózisban halt meg, tüdővérzés végzett vele London egyik korházának ágyán.
A nevét mindenütt ismerik, még ott is, ahol regényei nem jelenhetnek meg. Egyike volt azoknak a nyugati intellektueleknek, akik kezdetben a marxizmustól, majd a kommunizmustól remélték az emberiség új, igazságosabb korszakának hajnalát, és akik azután rádöbbentek, hogy az ígéretes eszme olyan mérges kelevény, amely a világot fenyegető sötét diktatúrák ragályát terjeszti. A fölismerést a spanyol polgárháborúban tapasztalt kommunista álnokság siettette, ahol Orwell nem csak fizikai sebesülést szenvedett az idealistának hitt köztársaságiak oldalán, de lelki, szellemi sérülést is. Sorsának ez a fordulata meghökkentőn hasonlít a magyar származású Arthur Koestleréhez, aki szintén a spanyol polgárháborúban élte meg a kiábrándulás válságát, amit azután az „1984”-nél nem kisebb világvisszhangot kiváltó „Darkness at Noon” című regényében ábrázolt. Elvitathatatlan tény, hogy ez a két könyv, az „1984” és a Darkness at Noon” a szovjet birodalom összeomlását, hitelképességének végső elveszítését nem kis mértékben készítette elő. Orwell először az „Állatfarm” című kisregényben írta meg a szovjet diktatúra, a sztálini rémuralom paraboláját, a tanyát hatalmukba kerített állatok garázdálkodását és „társadalmi berendezkedését”, ahol „minden állat egyenlő, de vannak egyenlőbbek.”. A három esztendővel később írt „1984”-ben a szörnyű látomás kiteljesedik: a regény a tökélyre fejlesztett diktatúra ábrázolása. A regényben teremtett fogalmakat, jelszavakat azok is ismerik, akik a könyvet nem olvasták, mert nem olvashatták, vagy pedig azért nem olvasták el, mert olyan sokat tudnak róla, hallottak felőle, hogy úgy érzik: nem tartogat számukra semmi újat. Ha ezért nem olvasták, akkor a mulasztás pótlása nagyon is indokolt, mert a könyv mának szóló figyelmeztetése nem kevéssé megszívlelésre méltó. Óceánia, ahol a BIG BROTHER IS WATCHING YOU – ahol a Nagy Fivér mindent lát -, ahol nincs többé zúg, odú, ahová az egyén elbújhatna a Hatalom mindent látó szeme elől, ahol az Igazság Minisztériumának falát a párt három jelszava borítja: A háború béke, a szabadság szolgaság, a tudatlanság erő. A minisztériumét, amelyben a Följegyzés Főosztályának több ezer munkatársa azon dolgozik, hogy a múlt minden eseményét, a történelem miden fejezetét, mozzanatát, összhangba hozza a napi politika mindenkori követelményeivel. Óceánia új nyelvének, a Newspeak-nek hátborzongató fogalmai ma már világszerte ismertek. A doublethink, a gondolat, amelynek nincs köze többé a valóságos gondolathoz, mert a Gondolatrendőrség hatalmas szervezete minden pillanatban ellenőrzi, hogy megfelel-e az előírásnak, nem lappang-e benne az árulás tendenciája, az unperson, aki valamilyen követelmény következtében megszűnt létezni, nem csak nincs többé, de sohasem volt, nevét, egykori jelenlétét, szerepét lázas gyorsasággal, pillanatok alatt tüntetik el a Följegyzések Főosztályának minden okmányából, minden könyvéből, lexikonból, adattárból, a Records Departmentből, amelynek rövidített neve – a gestapó, a comintern, a cominform, az agitprop rövidítések mintájára – Recdep. A Gyűlölet Hete, vagy pedig néhány percben megszabott mindennapi extatikus kitörése, amikor bömbölve és őrjöngve átkozni kell a Nép Ellenségét, akiről nem tudni, hogy él-e még vajon, de azt sem, hogy élt-e valaha is. A kulcsot azonban a regény igazi megértéséhez mégsem ezek a fogalmak nyújtják, hanem a jelenet, amelyben a Kihallgató, a fogságba vetett, agyongyötört és alkalmasint már Legutolsó Lázadóhóz így szól: – Ön most már talán világosan megérti, hogy a Párt miként őrzi meg és tartja fent a hatalmát. Most válaszoljon arra a kérdésre, hogy miért ragaszkodunk a hatalomhoz? Mi az ösztönző motívum? Miért akarjuk a hatalmat?
A fogoly rövid gondolkozás után, tétován, így válaszol: – Azért, mert a mi érdekeinket tatja szem előtt a Párt. Mert meggyőződése szerint az egyén nem alkalmas arra, hogy a saját sorsát kormányozza és ezért…
– Ostobaságokat beszél – vág közbe a kihallgató – ostoba – ságokat! Majd én most megadom a választ a kérdésre. Az pedig a következő. A Párt kizárólag önmagáért akarja a hatalmat. Senki és semmi már nem érdekel bennünket csakis és egyedül a hatalom. Sem a gazdagság, sem a luxus, sem a hosszú élet, vagy boldogság, egyedül és kizárólag a tökéletes hatalom. És hogy mi az a tökéletes hatalom, azt nyomban megérti. Mi abban különbözünk a múlt minden oligarchiájától, hogy tudjuk mit csinálunk. Mind a többiek, még azok is, akik hasonlítottak hozzánk, gyávák voltak és képmutatók. Azt mímelték és talán még hittek is benne, hogy szándékuk ellenére és csak megszabott időre ragadták magukhoz a hatalmat és túl azon már ott a Paradicsom, ahol az emberek boldogok és egyenlőek lesznek. Mi nem vagyunk ilyenek? Mi tudjuk, senki sem ragadja magához a hatalmat azzal a szándékkal, hogy egyszer majd lemondjon róla. A hatalom ugyanis nem eszköz, hanem cél. Az ember nem azért létesít diktatúrát, hogy őrizze egy forradalom vívmányait, hanem azért csinál forradalmat, hogy diktatúrát létesítsen.
Az „1984” már bestseller volt és az Orwell név világszerte ismert, [Eric Blair egyébként törvényesen sohasem változtatta nevét erre az írót névre.] amikor Margaret Nelson egyszer így beszélt róla:
– Sohasem felejtem el első találkozásomat a magányos, szomorú emberrel, amikor a szigetre érkezett. Féltettem, hogyan boldogul egyedül a távoli tanyaházban, mert nagyon betegnek látszott. Fölajánlottam, hogy segítem élelemmel, amit akkor, röviddel a háború után, még jegyre adtak és nehéz volt hozzájutni. Ezt azzal hárította el, hogy ő majd gondoskodik sajátmagáról. Az volt a benyomásom, hogy elég neki, ha tető van a feje fölött és eleségül egy cipó kenyér.
|
