1967 április 22-én mosolygó asszony lépett ki egy repülőgépből a New York-i Kennedy Nemzetközi repülőtérre és vidáman kiáltotta az előtte álló mikrofonok ütegébe, miközben kamerák százai fényképezték és filmezték: – Helló, everybody! I am glad to be here!
A mosolygó, átszellemülten jókedvű, bronzhajú asszony Sztálin leánya volt, Szvetlana Allilujeva, akinek sorsában ezzel az oly tipikusan amerikai üdvözléssel új és fantasztikus fejezet kezdődött el. 1966. december 20-án hagyta el életében először a Szovjetuniót, Indiába repült, hogy elhunyt hindu élettársa, Brijesh Sing hamvait, annak utolsó kívánsága szerint, a Gangesz folyó hullámai közé temesse. Két és fél hónappal később március 6-án este hét óra harminc perckor becsöngetett az Új Delhi-i amerikai nagykövetség épületébe és menedékjogot kért az Egyesült Államoktól. Szvetlana akkor 41 esztendős volt, virágzón érdekes asszony, bátor elhatározással, teli érdeklődéssel és várakozással. Mi valósult meg a várakozásból? Három interjú ad megközelítő választ a kérdésre.
Az első a New York Times 1969. szeptember 16-i számának teljes oldalát betöltötte. Harrison Salisbury, a lap akkori szerkesztője beszélgetett Sztálin Amerikában letelepedett lányával a Plaza Hotel híres Oak Room-jában, tőszomszédságában annak a teremnek, amelyben két esztendővel előtte New York-i sajtókonferenciáját tartotta. Az interjú duzzadt az optimizmustól és az önbizalomtól. A beszélgetésre az adott okot, hogy első könyve, a „Twenty letters to a friend” után megjelent második könyve, az „Only One Year” (Egyetlen esztendő) című. Említést érdemel talán, hogy Gerő Dezső, az emigráns Pilvax Kiadó tulajdonosának sikerült potom ezer dollárért megvásárolnia a magyar nyelvű kiadás jogát a Copex Establishment-től, Szvetlana Alliluyeva teljhatalmú megbízottjától.
Az ügynökség kikötése volt, hogy a magyar nyelvű könyv kizárólag az Egyesült Államokban terjeszthető. Nem mintha a magyar állami könyvkiadás érdeklődött volna a könyv ottani megjelentetésének lehetőségéről. A fordításra a Pilvax engem kért fel, amivel – angolból – egy hét alatt elkészültem, és a „Húsz levél egy jóbaráthoz” csaknem egyidőben jelent meg az amerikai kiadással. Mivel a fordítás munkájával párhuzamban a Szabad Európa Rádió műsora közölte a részleteket, a magyarországi hallgatói így megismerhették a könyvet, amely Szvetlana húsz, elhunyt hindu élettársához írt levelét tartalmazza. Annak ellenére, hogy az első könyv szenzációs leleplezéseket nem tárt a világ elé, legalábbis kevés olyat, ami Sztálin gaztetteiről már ne lett volna ismert, dollármilliomossá tette Szvetlánát. A Life magazin egymást követő számaiban bő, képekkel illusztrált részleteket közölt a könyvből, ez lehetett az oka annak, hogy várakozása ellenére nem lett belőle eget verő bestseller. Aki elolvasta a Life-kivonatokat, a könyvet már nem feltétlenül vásárolta meg. (A magyar kiadás azonban, az emigráns könyvkiadás viszonylatához szokatlanul nagy példányszámban, maradéktalanul elfogyott.)
Mindegy: a Life-honorárium kielégítő kárpótlást nyújtott mindenért, Szvetlana házat vásárolt Amerika híres egyetemi városában, a New Jersey államban lévő Princetonban, széleskörű baráti társaságra tett szert, és mint elmondotta akkor a New York Times szerkesztőjének, az elmúlt hetekben sokat utazott, barátokat látogatott, egy Maine állam partjához közeli szigeten, majd Cape Cod-on töltött egy hetet, hogy utána Essex-i otthonában keresse föl Chester Bowles nagykövetet és családját. Elmondotta Salisburynek, hogy indiai tartózkodása idején olvasta Chester Bowles „Ambassador’s Report” című könyvét és a döntő elhatározást, hogy szakítson a Szovjetunióval, ebből a könyvből merítette. Programja zsúfolt volt tehát, kedélye derűs, amire árnyékot az vetett csak, hogy első, Grigorij Morozovval kötött házasságából származó fiát, Joszipot és a második, Jurij Zsdánovval rövid ideig tartó házasságából származó leányát, Ekaterinát, Moszkvában kellett hagynia. Különösebb elkeseredettségre azonban ez sem adott okot, Szvetlana bízott mindkét gyermekében, értelmes, jó ítélőképességű fiatalok, akik megértéssel mérlegelik majd az ő elhatározását. De azt, hogy az elszakadás tőlük fájdalmas, Szvetlana nem titkolta ebben a beszélgetésben.
A második interjú, Szvetlana életújtának sorsfordulatot jelző drámai nyilatkozata, és a New York Times-beszélgetés között eltelt idő viszonylag rövid volt, a távolság azonban mind a színhelyben, mind légkörben mérföldeken ívelt át. Ez az interjú a londoni Observerben látott napvilágot és Miriam Gross készítette. Megjelenésének dátuma: 1984 március 25. A túláradóan boldog „Helló, everybody!”-üdvözlés és a második interjú között tehát 15 esztendő telt el. Mi minden történt a tizenöt esztendő során? 1970-ben Szvetlana harmadik házasságot kötött, férjez ment a William Peters nevű amerikai építészhez és építési vállalat tulajdonoshoz. Princetoni házát eladta és Peters oldalán, lévén a mérnök a mormon felekezet híve, mormon közösségben kötött ki. Szvetlana rámülten ismerte föl azt a szektariánus szemléletet, amelyben – „mi egyéb lenne a kommunista párt, mint úgyszintén szekta?!” – felnőtt, és amelyből elmenekült. A házastársak közötti konfliktus gyorsan és mindinkább mélyült, ám Szvetlana 45 esztendős korában megszülte harmadik gyermekét, egy kislányt: Olgát. Az ellentétet ez sem hidalta át, a házasság mindössze két esztendeig tartott, 1972-ben válással végződött. A Miriam Gross-szal folytatott beszélgetésében az Observer hasábjain fölpanaszolta a gyermekét egyedül nevelő anya helyzetét. 1984-ben ugyanis Szvetlana és Olga már egy esztendeje Angliában élt. Miért hagyta el Amerikát és hozta kislányát Angliába? Szvetlana így válaszolt: – Főként azért jöttem el, mert leányomat bentlakásos intézetben akartam elhelyezni. Kétszemélyes család vagyunk és a korkülönbség kettőnk között túlságosan nagy ahhoz, hogy egyedül megbírkózhatnék vele. Amikor Olga született, én 45 éves voltam, oroszországi unokám egy esztendővel idsebb, mint a lányom. Társaság után vágyik, és én nem rendezhetem be az otthonomat teenager-klubnak. Magányra és rendre van szükségem ahhoz, hogy boldogulhassak a munkámmal, könyvemmel, amelyet most írok.
Volt azonban az Angliába költözésnek még egy oka, amelyről így nyilatkozott: – Azért is Angliába jöttem, mert egyenlő távolságra akartam lenni mindkét szuperhatalomtól, mind politikailag, mind földrajzilag. Remélem, hogy itt olyan emberek ismeretségére tehetek szert, amilyenekből a baráti köröm hajdan Moszkvában állott.
Keserű megjegyzésében előre vetíti árnyékát az a szemlélet, amely 1984-ben bontakozott ki, és 1986-ra nemcsak megerősödött, de a társadalom bizonyos rétegeiben intézményes lett: a két szuperhatalom között nincs döntő különbség, az egyik 19, a másik egy híján 20. Az Amerikából történt kiábrándulással párhuzamosan a megszépítő messzeségben mindinkább vonzó Szovjetunió érdemei magasodnak föl. Erről így nyilatkozik: – Végülis, a Szovjetunió olyan társadalom, amelyben milliók részesülnek ingyen oktatásban, lehetőséget kapva arra, hogy egyetemen folytassák tanulmányaikat, mint ahogyan ingyenes egészségügyi gondozás jár mindenkinek. Senki sem tagadhatja, hogy ez nagy haladás. És mi a magyarázat arra, hogy annyi a nagytehetségű sakkozónk, táncosunk, zenészünk, asztronautánk, tudósunk és sportolónk? És mi a magyarázat arra, hogy szovjet állampolgárok milliói harcoltak a hazájukért és nem fordultak ellene? A Gulag? Igen, a Gulag volt, de már 40 esztendővel ezelőtt. A Gulag körüli hírverés el van túlozva. Nem állítom, hogy ne lett volna igaz, igaz volt minden, de Szolzsenyicin óta az emberek azt hiszik, hogy nincs is semmi más a Szovjetunióban. Úgy hiszem, hogy Szolzsenyicin több gyűlöletet hozott a világba, mint megértést.
Aki figyelmesen olvasta el azt az interjút, az kicsendülni érezte belőle nemcsak a honvágyat, de a szovjet propaganda hangját is, az elhamarkodottan boldogtalan döntésre jutott asszony panaszát. És ha fölfigyelt ezekre, akkor nem tévedett: ugyanannak az évnek, tehát 1984-nek őszén, Szvetlana kislányával együtt hazatért a Szovjetunióba. Hogy ott mi várt reájuk, azt csak 1996 tavaszán a Daily Mail-nek adott interjúban vallja meg. Az angol Daily Mail riportere, David Jones 1996 február havában találta meg egy kis észak-angliai helység idős asszonyok számára fenntartott jótékonysági otthonában Lana Peterst, ami akkor már Szvetlana Allilujeva neve volt. Lana azzal a feltélellel volt hajlandó találkozni a riporterrel a helység kis teaszalonjában, hogy cikkében a helység nevét nem említi. Jó oka volt ezt a feltételt szabni, mivel tavaly a szó szoros értelmében menekülnie kellett abból a londoni, szintén nincstelen idős asszonyoknak szállást adó, karitatív otthonból miután egy újságíró megtalálta, és megírta tartózkodási helyét. Márpedig ha innen is menekülnie kellene, akkor elesne attól a heti 65 fontsterling szociális segélytől és a külön 70 fontsterlingtől, amellyel a szobáját fizetik.
Lana Peters a Daily Mail interjú idején, 1996 februárban már túl volt a 70. életévén, teli csalódással, keserűséggel, élete és sorsa fordulásától többé mit sem várva. Talán csak azt, hogy az amerikai Wisconsin államban élő, akkor 26 esztendős leánya, Olga Peters, az egyetlen személy a világon, akit magához tartozónak érez, repülőjegyet küld neki ezen a nyáron, hogy újra láthassa. Kérdéses azonban ez is, minthogy alkalmi munkákból tartja fenn magát, mint bolti elárusító, vagy pincérnő egy luncheonette-ben.
Azt, hogy mi várt reájuk 1984 őszén a Szovjetunióban, amikor kislányával együtt oda visszatért, azt tehát 1996 őszén, első ízben a Daily Mailnek adott interjúban vallotta meg. – A fiamat a hatalmába kerítette a KGB. Leveleiben könyörgött, hogy térjek haza, amit a KBG diktált neki, őrajta keresztül állítva csapdát nekem. Amikor hazatértem, akkor azonban már nem akart szóba állni velem. Pénzt követelt. Odaadtam neki azt a 400 fontsterlinget, ami az egész vagyonom volt. De többet akart, tombolt, gorombáskodott. Nem akarom látni soha többé. A lányomnak írok olykor, de csak nagy ritkán. Sohasem válaszol.
Szvetlana két esztendeig bírta ki a Szovjetunióban, két csalódással teli esztendeig. Mert azok a bizonyos „intellektuális” barátok, akik után áhítozott, művészek, táncosok, filmesek ugyanúgy elzárkóztak attól, hogy találkozzanak vele, mint saját fia és leánya. 1986 áprilisában Gorbacsov segítségével, Olgával együtt otthagyhatta ismét a Szovjetuniót. Amerikába érkezve telefonon nyilatkozott a Washington Postnak. – Azt hiszem – mondotta -, egy időre el kellett hagynom az Egyesült Államokat ahhoz, hogy realizáljam, milyen csodálatos ország ez. Többé nem érzem azt, hogy két országhoz tartozom, mert az egyetlen, amelyben az embereket a magaménak érzem: Amerika!
A Daily Mail munkatársa abban az 1996-ban készült interjúban tudni akarta még, hogy mi lett azokból a dollármilliókból, amelyeket két könyvével keresett? A válasz: – Kifizettem Mr. Peters másfél milliós adósságát, hogy megmentsem egy fenyegető csődtől. Hogyan hálálta meg? Benyújtotta ellenem a válópert.
Lana Peters, alias Szvetlana Allilujeva, utána ismét Amerikában élt, a Wisconsin államban lévő Spring Green helységben, leányával, Olgával együtt. Sorsuk újabb alakulásáról mit sem lehetett tudni. Végül 2011-ben vastagbélrákban halt meg.
